Publicistáink visszatekintettek a 2023-as évre, egyúttal a jövőt is kémlelték. A visszatekintést átjárta a helyenként szomorkás nosztalgia, a jövőkutatást az új reménység megtalálásának óhajtása. A közös következtetés: boldog új évet, Olvasó!

Másréti Kató Zoltán: Kanyarban: 2023/2024

Semmi kétség, kanyarban vagyunk: nem látjuk, mi van előttünk, mi vár ránk, de arra sem emlékezünk pontosan, mit hagytunk magunk mögött, közelmúltunkat sem tudjuk helyesen értelmezni. Innen ez a furcsa-félelmetes, lebegő állapot. Lehet, hamarosan kiegyenesedik az út előttünk, és még ha nagyon göröngyös lesz is, végre látni fogjuk, merre tartunk. Az is lehet, hogy több út áll majd előttünk, így nehéz döntések meghozatalára kényszerülünk, esetleg teljesen kifut lábunk alól az út? Nem tudjuk, kanyarban vagyunk.

Nem tarthat örökké ez a fojtogató-szédítő kanyargás! Ha igen, azt jelenti egyhelyben, körbejárunk. Megérdemlünk ekkora istencsapást, büntetést? Legyünk éberek, és nagyon vigyázzunk, mert körülöttünk önző, gonosz erők vannak, melyek halálthozó felelőtlenséggel a kanyarban előznének. Kevesebb vérontást, könnyet, több mosolyt és napsütést kívánok Földünk lakóinak az úr 2024. esztendejére!

Pataky István: Háború és cirkusz

Hozzászoktunk a háborúkhoz, még a szomszédban zajlóhoz is. Már csak az információs szőnyegbombázással kellene valahogy együtt élni. Úgy, hogy közben megmaradjon valamennyi a józan ítélőképességünkből. Mert közhely ide vagy oda, tényleg semmi sem az, aminek látszik.

Az idei év számomra legmarkánsabb kijelentése George Friedmantól származik. „A háborúnak vége, már csak az a kérdés, mi lesz a vége” - mondta novemberben az Indexnek adott interjújában Budapesten született amerikai sztárelemző, aki cseppet sem mellesleg 1996 és 2015 között az általa alapított Stratfor magánhírszerző cég, illetve geopolitikai agytröszt elnöke volt. Friedman azt is hozzátette, hogy békemegállapodásnak kell születnie, s „úgy tudja”, hogy az amerikaiak és az oroszok már megkezdték a korai tárgyalásokat. Ha elfogadjuk ezt a megállapítást (én elfogadom, lévén szó egy olyan emberről, aki nemcsak bennfentes az amerikai mélyállamban, de általában üzen is az ő kijelentései által a washingtoni diplomácia), máris könnyebben emészthetjük a hírtelevíziók háborús  propagandaharcát.

Október óta amúgy sem működik jól az ukrán–orosz, pontosabban a nyugati-orosz információs csata, a világ inkább Izraelre figyel. Az újabb közel-keleti háború – amely ezúttal egy sok tabut ledöntő terrortámadással indult – inkább Európából szolgált meglepetésekkel. A nyugati nagyvárosok utcáin vonuló Izrael-ellenes, sok esetben nyíltan antiszemita muszlim tömegek tombolása még tíz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Most ez a való világ. Nyugat-Európa elkényelmesedett, majd elbutult. Butulásával azonban nem lankadt felsőbbrendű attitűdje, így most ennek a remek keveréknek a táncát látjuk az Európai Unió élén, Brüsszelben, Berlinben, Párizsban.

Sokan, sokszor elmondták már, hogy Európát nem veszik komolyan a nemzetközi politikában. Hogy ez a helyzet megváltozik-e, s ha igen, mikor, azt egyelőre tán még Friedmann sem tudja. 2024-ben ez a fordulat egészen biztosan nem fog megtörténni. Az ugyanakkor minden egyes európai országban megszervezett választáson kiderül: az emberek tekintélyes része érzi a politikai elit eltévelyedését. Az ebből fakadó elégedetlenséget olykor ügyes szerencselovagok használják ki, máskor a hatalmon lévő nyíltan antidemokratikus módszerekkel lehetetlenítik el az igazi változás esélyét hordozókat.

Mi, idehaza egy jóval egyszerűbb műsort fogunk nézni 2024-ben. Cirkuszt kapunk a politikai szereplőktől. A magukat elitelleneseknek nevezők nem nyújtanak alternatívát, forradalmat sem terveznek. Csak felhívják magukra a figyelmet. Üvöltenek, botrányt keltenek, megdöbbentenek, cirkuszolnak. Ez az egyetlen, amit tudnak, de gátlástalanságukat a mindent eltorzító közösségi médiában erényként tudják megjeleníteni. Simionok és Șoșoacák ideje jön el a négy választással „megáldott” 2024-ben. A műsort ők fogják adni, tapsoló tömegekből pedig már most sincs hiány. Erős idegeket, jó gyomrot kívánok magunknak.    

Rostás-Péter István: Feledni való esztendő

Feledni való – ez lett végül alapos kutakodás után a letűnő esztendő sajátja, ha már jelzőkkel, epitetonokkal operálunk. Nem feledhető – mert erre volt gondja (és itt sorjázhatnának a mindenféle 2023-specifikus történések, rekordok, meglepik), de összességében több hiányérzetet és kiábrándulást szállító, mint beteljesedést és vívmányt felvonultató. Hiányzik a szakmából például az a 45 céhtárs, aki idén (december közepéig) belehalt a munkájába; és az a további 521, aki börtönben sínylődik világszerte, 54 médiamunkást meg túszként tartanak fogva. Hiányolom az érdemi párbeszédet a planéta jövőjéről, itt a statisztikailag is kimutathatóan páratlanul meleg év finisében, mint ahogyan a konfliktuskezelésben is hiánycikk az ötlet, az akarás, meg a bölcsesség. (Naiv felem, a makacsabbik titkon reméli mégis, hogy az ukrajnai meg a gázai öldöklés zajától távol folytonosan működik a diplomáciai apró meló, és egyre inkább alakulnak a kiutat firtató vázlatok.) Nobel-díjakban, európai tornákra való kijutásban, olimpiai kvótákban mérhető sikerélményeket keverni e koktélba, csak enyhíti a fanyart, nem hoz ízlelésünkben regiszterváltást. Amit a levegőben leginkább érezni véltem, az a sorsszerűségre való hagyatkozás egyre határozottabb térnyerése. A tervben, kitartásban, összehangolt erőfeszítésben rejlő garanciák mintha halovány-szégyenlősen beérnék holmi díszletjelleggel. A véletlen, a hirtelenjében előálló fordulat, a szél járásának rükvercbe váltása – inkább ez lebeg az elváráshorizontok környékén. Ami lehet, hogy a járványokban, válságokban, hadakozásokban kifáradt társadalmakra jellemző, egyben a felelősséghárítás olcsó és eléggé meg nem úszható terelése. Szóval, ha évtized múlva a riporter nekem szegezné a körkérdést, hogy akkor 2023, szinte rögtön vághatnám rá, hogy: ugorjunk!

Döntések éve – végképp nem a választásoké, ahogyan sokan már beárazták 2024-et. Mert opció kérdése, hogy az év közbeszédét idejekorán eluraló kampányretorika (és választási logika) be tud-e furakodni a magándiskurzusba oly mértékben, hogy áthangszerelje azt. Naponta bukkannak fel az eddigiekhez fogható mezsgye-állapotok, amikor a tét nem a morális vagy hasznos párharcára szűkíthető, de inkább arra figyelmeztet, hogy milyen tartalékaink maradtak még a józan helyzetértékelésre, a privát hogyantovábbok elgondolására. Ha valamire, hát erre bátorítanám-ösztönözném magam által szűkebb-tágabb környezetemet: ki-ki leginkább magának szavazzon bizalmat – első körben. Aztán jöhet a korteshadjáratok garmadája…

Bíró Béla: A káosz és a rendparaméterek

Az elmúlt esztendő életem talán legzűrzavarosabb esztendeje volt. Mint valamely végzetes aszály nyomán a korábban nedvdús talajt, az emberi kultúrát is mély repedések szabdalják.

S a mindinkább kiaszott szegmensek közt lassacskán már átjárás sem lehetséges. A mind globálisabb kommunikációs rendszerek mindenkihez házhoz szállíthatják az egymással szemben álló, saját valóságuktól elszakított tényállításaikat és a rájuk épített ideológiáikat. A valóságot az információs nagyüzemek ma már futószalagon állítják elő. Jobbról-balról, délről és északról…

A befogadónak semmi esélye arra, hogy ellenőrizze azokat az állítólagos tényeket, melyekre az az egymást kizáró valóságok épülnek.

Így aztán – egyik pillanatról a másikra – maga a „valóság” omolhat össze. Még világháború sem kell hozzá, hogy végképp kicsússzon lábunk alól a talaj.

Nincs amiben megkapaszkodni. Szinte naponta jönnek a hírek az újabb és újabb halálesetekről. Csak tegnap két meghatározó európai politikus hunyt el – „szűk családi körben” – Jaques Delors és Wolfgang Schäuble. Mindketten az utóbbi több mint fél évszázad meghatározó személyiségei voltak, s alig néhány nappal korábban elhunyt az amerikai Henri Kissinger is. Sorolhatnám. A világot a ´68-as megrázkódtatások után egyensúlyba hozó politikus nemzedék nem csak a politika színteréről lépett le lassan, de az élők sorából is kilép.

Ki jöhet utánuk? Alig van név, mely az ember eszébe juthat. (Talán egyetlen egy, de ő egymagában sajnos nem nagyon oszthat és szorozhat…) A politikai, ideológiai, sőt a tudományos életet is csupa középszerű alak uralja. A sötét anyag és a sötét energia dolgában a fizika évtizedek óta sötétben tévelyeg. A politikát pedig életképtelen és gondolattalan utópiák és utópisták uralják.

A nagy nemzetközi intézmények valamiféle nemzetek fölötti, angol „anyanyelvű” világállamról képzelegnek, s ünnepélyes lassú gyászzenével temetik a családot, a nemzetet, a kulturális világokat. Közben azonban alig tapasztalt erővel lángolnak fel a nacionalizmusok!​ Nincs a világnak olyan szöglete, ahol ne dúlnának a szó szoros értelmében irtózatos háborúk, néppusztítások, a történelem előtti korokra emlékeztető vérbosszúk, melyek egész nemzetek eltüntetését tűzik ki célul.

A határtalan nemzetköziség és a mai határok örökkévaló elrendeltségét a világrendszer sérthetetlen alapszabályává szentesítő nacionalizmusok észbontó paradoxona a mai politikusok elméjét sem hozza zavarba. Ők gyanútlan derűvel lebegnek a történelem rezzenetlen vizei fölött. Mint valamiféle szellemlények...

Csak arra nincs válasz, hogy a paradoxont miként lehetne feloldani?

Abban reménykedni, hogy a jövő évi parlamenti választásokon az európaiak a valósághoz némileg közelebb álló konzervatívokat juttathatnának hatalomra,  botorság reménykedni. A választás mára már olyan spektákulummá silányult, melyhez a választóknak valójában semmi közük. S ha mégis hatalomra kerülnének, Európát a demográfiai válság, az illegális bevándorlás, a háborús lelkendezés olyan mély válságba sodorta, hogy abból már csak a fennvaló lehet képes kivezetni. De ő csak utólag szokott megmutatkozni...

Én továbbra is úgy vélem: a megoldás a legalapvetőbb természeti törvényben a dinamikus egyensúly alapelvében rejlik. Az egyoldalúság, a téves döntések, az értelmetlen erőszak, azaz az egyensúly elvének megtagadása csakis káoszba vezethetnek. Ennek jelei már ma pontosan felismerhetők. De egy idő után a káosz is mindig kigyöngyözi a maga sajátos törvényeit. A fizikában ezeket rendparamétereknek hívják. A káosz soha nem lehet tartós állapot, tartós állapotok csupán a egyensúlyi alapelveken alapulhatnak. Ha ezek kikerekedtek, az emberiség ismét megkezdheti kitapogatni a lába alatt mégiscsak ott lappangó talajt…

Csakhogy a káoszból való kikászálódásnak ára, rettenetesen súlyos ára van. Az Úr ugyan jóságos, de irgalmatlan is. S hogy ki tekinthető gonosznak és ki emberségesnek, nem mi, hanem ez esetben is ő fogja majd eldönteni… Ő pedig – mint tudjuk – „csodásan működik, de útja rejtve van”…

Az okos túlélésre kell berendezkednünk.

Szász István Szilárd: Mit hoz a jövő? MI-t hoz a jövő

Újabb járványok (pl.: https://maszol.ro/belfold/Terjed-Erdelyben-a-kanyaro), háborúk (pl.: https://maszol.ro/kulfold/Haboru-Izraelben-ellentamadast-hajtottak-vegre-a-halottak-szama-nott) és tragédiák (pl. https://maszol.ro/belfold/Osszedolt-a-szekelyudvarhelyi-Tamasi-Aron-Gimnazium-bentlakasanak-egy-resze-diakok-szorultak-a-romok-ala) sújtották az elmúlt évben a világot és közvetlen környezetünket egyaránt. Ezek nyomában a mérhetetlen szenvedés és fájdalom jár. Derékba tört életek, tönkrement emberek… A történelem ismétlődő drámái, amelyekben sokszor az emberi butaság, gyengeség, hatalomvágy, mulasztás a fájdalom forrása. Kihívások, amelyekkel időről időre meg kell küzdenünk, akadályok, amelyeket időről időre magunknak és másoknak állítunk.

Az elmúlt évben az emberiség egy olyan új kihívással is szembenézett, amivel történelme során még nem találkozott. Ez a találkozás meghatározta az elmúlt évet, és még inkább meghatározza az elkövetkező évet, sőt, évtizedet. Bár a mesterséges intelligencia (MI; angolul artificial intelligence: AI) kifejezést már a múlt század közepén megalkotta John McCarthy, és sok évtizedes kutatás-fejlesztés áll a háttérben, mégis 2023-at mondhatjuk az MI évének, ugyanis a téma idén törte át a közvélemény ingerküszöbét, főként az OpenAI által kifejlesztett ChatGPT nagy nyelvi modell révén. 2019 novemberében kértem a ChatGPT elődjét, a GPT-2-t, hogy „jósolja meg a jövőt” a romániai elnökválasztás előtt (https://maszol.ro/velemeny/118686-szasz-istvan-szilard-amikor-mi-irja-a-jov-t). Az akkor még csak angol nyelven működő szöveggeneráló még elég zavaros és pontatlan szöveget alkotott a próbám során, de már akkor látszott, hogy ebben hatalmas potenciál rejlik. Három évvel később, 2022 novemberében mutatták be a nyilvánosság előtt a ChatGPT-t, aminek a jelentőségét 2023 elején kezdte felfogni a sajtó és a nagyobb nyilvánosság. Azóta baráti beszélgetések és online fórumok népszerű témája lett az MI, amelyekben az emberiséget elpusztító MI-től a világot megmentő MI-ig széles skálán mozognak a vélemények.

Komoly fejlesztések történnek a szerteágazó feladatokat ellátó MI-k terén, amiket a hadseregen, az egészségügyön, az autógyártókon (önvezető autók) túl számos területen alkalmaznak, a közvélemény mégis leginkább a szöveg- és képgeneráló MI-k révén nyert betekintést a korunkat meghatározó iparágba. Talán éppen azért, mert nagyon emberszerű végterméket képesek létrehozni. Miközben a haditechnika kevesek kenyerét adja, és a gyógyítás is többnyire az orvosokra hárul, illetve az autófejlesztés is csak kisebb embercsoportot hoz lázba, addig az emberi nyelven közérthető mondatokat és az emberi szemet elbűvölő vizuális alkotásokat már mindenki „megértI”, érzékeli azok rendkívüli voltát: hogy egy gép emberszerűen viselkedik, emberhez hasonlóan képes alkotásokat létrehozni. Ma már nemcsak szöveget és képet, hanem hangot, sőt, videót is képesek generálni az MI-ket használó emberek.

Az internetet elárasztották az MI-k révén létrehozott képek, szövegek, audiovizuális tartalmak, amelyeket egyre nehezebb megkülönböztetni az ember alkotta tartalmaktól. Ezeket sokszor szándékosan olyan kontextusban mutatják be, mintha a valóságot ábrázolnák, de valójában a képzelet és a technika közös szüleményei. Korábban az álhírek térnyerése nyomán írtam, hogy kevert valóságban élünk, ahol a valótlant egyre nehezebb szétválasztani a valóságostól, az idén pedig kiterjesztettem a gondolatomat az MI-k által létrehozott tartalmakra is.

A következő év legnagyobb kihívását az egyre „okosodó” mesterséges intelligenciákban látom. Bár sok előnyükkel tisztában vagyok (amikre itt most nem tértem ki), néhány fejlemény aggaszt, éppen amiatt, hogy egyre több fikciós, valótlan, hazug tartalom kerül az emberek elé, amelyek sokszor valóságosnak mutatják magukat. 2024 a választások éve lesz. A társadalmi élet legfontosabb momentumai, amikor az emberek valamelyest beleszólást kapnak abba, hogy merre alakuljanak a dolgok, amikor választásokon eldöntik, hogy az elkövetkező években kiknek szavaznak bizalmat az országok vezetéséhez. Kicsit talán maradi vagyok azt illetően, hogy a politikum feladatának még mindig azt látom, hogy a valódi problémákra, a valóság kihívásaira adjon lehetőleg adekvát válaszokat. Az álhírek által felhígított valóságképet azonban tovább rombolják az MI-k által létrehozott valótlanságok, amelyek valódiként mutatkoznak az emberek számára. Mindez akár manipulációs, de még háborús eszközként is felhasználható, ami további tragédiákat, fájdalmat és szenvedést okozhat. Ilyen körülmények között kellene jó döntéseket hozni…

 Szász Csaba: Tényleg újat és jóval boldogabbat!

Tavaly ilyenkor a szokásnak megfelelően szórtuk jobbra-balra a jókívánságainkat, remélve, hogy az új év tényleg boldogabb lesz. Ha viszont átlépem a magánszférám határait, azt kell mondanom, hogy 2023 nemhogy túl sok boldogságot, de még csak újat sem hozott. Az elmúlt tizenkét hónapban gyakran tűnt úgy, mintha a híradók a korábbi évek küzdelmeinek hosszabbítását közvetítették volna, és idén jutottunk el a büntetőrúgásokig. Vagyis a korábbi évek rúgnak belénk büntetésből újra meg újra. A hurráoptimizmus ellenére még mindig szédelgünk a járvány okozta kiütést követően, a szomszédban továbbra is dörögnek a fegyverek, és a híreket követve továbbra sincs halvány gőzünk arról, hogy az igazságot vagy csak a propagandát látjuk. Az energia változatlanul a mindennapi szitokszavaink közé tartozik, folyamatosan több pénzt kapunk, mégis egyre kevesebb vásárlóerővel rendelkezünk, és a magyarság kisebbségi léte is mintha egyre jobban távolodna a normalitástól – legalábbis ez jön le a politikai szónoklatokból. Sajnos szűkebb körben is gyakran borult árny a boldogságot keresőkre, Hargita megye másfél évtized után sem tud kikerülni a csóró megyék súlycsoportjából (gyakran megkérdőjelezem, hogy a hangzatos szlogenek pufogtatásán kívül létezik-e erre érdemi szándék is, mert nem úgy tűnik), Székelyudvarhely pedig tovább süllyedt a vezetői intelligencia hiánya okozta ingoványosban. És ha már a székely anyavárosnál tartunk, már éppen huzigáltuk az év végi vonalakat, készen álltunk lazítani a gyeplő szorításán, epekedve várva, hogy picit kiengedhessük a fáradt gőzt, erre kiderült, hogy a fekete leves még hátra van: egy olyan döbbenetes tragédia zuhant a tehercipelésbe elzsibbadt vállunkra, hogy hatását az udvarhelyi epicentrumtól több száz kilométerre is megérezték. Az óév kapcsán lehet ugyan egyéni, szórványos sikerekről beszélni, de társadalmi szempontból 2023 nem volt egy jó év.

Szíves-örömest mondanánk, hogy a jövő év ennél már csak jobb lehet, de sajnos már többször megjártuk, úgyhogy talán jobb, ha hallgatunk. 2024-ben a Húsos fazék nevű néprendszerben olyan ritka csillagállás következik be, amit választási szuperévként ismerünk. Szerintem a kampányolási szuperév találóbb lenne, hiszen túlfűtött közéletünkben jóval több lesz a kampánytól izzó hétköznap, mint az urnalátogatási vasárnap.

Már most mondogatják, ezek a vasárnapok legalább egy évtizedre meghatározzák az irányvonalat, amelyen az ország haladni fog. Székelyudvarhelyre ez egyelőre nem érvényes, ugyanis a legutóbbi helyhatósági választásokon azzal noszogatták urnához a székely anyaváros szavazóit, hogy a voksolás minimum tíz évig meghatározza a város jövőjét és életét, és a helyzet az, hogy még csak a negyedik évnél tartunk. A választásokban ugyanaz a rossz, mint a közösségi médiában: bárki bármit mondhat, akár még az ellenkezőjét is, hitelességére nincs garancia, ahogy következmények viselésére sem. A politikai paletta ismét telítődik szélhámos politikai kalandorokkal, önjelölt prófétákkal, opportunistákkal, haszonlesőkkel, elfogult, részben korrumpált szakértőkkel, nem mellékesen magyargyűlölettel fertőzött újságírókkal, ember legyen a talpán az az átlagos romániai állampolgár, aki el tudja választani az ocsút a búzától. És a sunyi háttértárgyalásokat még nem is említettem.

Szerencsére jut idő a felszusszanásra is, számomra szinte felér egy megváltással, hogy a kampányok reklámszünetében lehetőségünk lesz ismét kontinenstornán szurkolni a magyar válogatottnak. Én azt kérem az újévtől, hogy ez a szurkolás a három csoportmérkőzésnél tovább tartson. A politikusainktól pedig azt, hogy a legkülönfélébb felek elképzelései és érdekei között, igyekezzenek végre már egy olyan világot teremteni, amelyben célt, értelmet és megelégedettséget találhatnak azok, akik a szülőföldön maradás mellett tették le voksukat.

Farkas István: Meg kell írni a túlélés receptjét

Jól teszik, ha a túlélés receptjének a kifundálására is szánnak időt az elkövetkezendő időszakban. Mert kell egy mesterterv, nem elég lájkolni, szivecskét vagy dühös pofit tenni. Több kell. Lehet kezdeni mondjuk azzal, hogy elkezdünk a valóság vonzásában élni, mert az a mi világunk, nem az eseményhorizont, amin túli események már nincsenek hatással a megfigyelőre.

Nyugodtan nevezhetjük az idei esztendőt a tragédiák évének. Máskor is volt – Mihăilești, 2004, Colectiv, 2015, Caracal, 2019 – de most olyan sorozatot kaptunk a képünkbe, hogy ha ezek után nem gondolkodunk el, és nem cselekszünk, bármit megérdemlünk. Nem egyszerű baleset volt sem a Gorj megyei bányában történt, sem a halottakból kivett szívritmusszabályozók újrafelhasználása, sem a 2 Mai településen történt drogos gázolás, sem Crevedia, sem a székelyudvarhelyi bentlakásépület összeomlása, sem a Prahova megyei Ferma Dacilor panzió leégése. Egy olyan állam összeomlásának megnyilvánulásai ezek, amelyet a hozzá nem értés, a klientelizmus és a korrupció rohaszt. Ezekben az esetekben ha legalább egy állami intézmény teljesítette volna minimális kötelességét, nem haltak volna meg emberek. Nem egyszerű véletlen volt az Ilfov megyei idősotthonok ügye sem, sem a Csíkszereda elitiskolájának számító Márton Áron Főgimnáziumban történt szexuális visszaéléssorozat, sem a dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában kipattant szexuális abúzus. Szégyen. Egy ország szégyene volt ez, az egész társadalom szégyene, amely nagyüzemi félrenézésre épül. És ugyanígy nem legyinthetünk az állam demokratikus intézményei elleni támadássorozatra, a szélsőséges eszmék térnyerésére sem. Míg májusban „csak” a parlament kerítését és udvarát vették be az AUR szimpatizánsai, addig októberre már Diana Șoșoacă botrányszenátor diktálta a napirendet a parlamentben Volodimir Zelenszkij látogatásakor, Dan Tanasă pedig a költségvetési vitán mutatta ki a foga fehérjét, rátámadva a magyar honatyákra. Az úzvölgyi katonatemetőben pedig a csendőrség asszisztálásával a jogerős bírósági döntés értelmében eltávolított betonkeresztek helyére állítottak fakereszteket a román nacionalisták. Csak hogy lássuk, kinél az erő.

Ilyen események után kell tehát elkészíteni azt a bizonyos túlélésreceptet, és a hozzávalók adagolását csak bonyolítja, hogy a 2024-es évben négy választással nézünk szembe. Amelyek külön-külön és együtt is megviselik társadalmunk szövetét. A tisztújítási körökről, a pártszékházakban leadott ökölcsapásokról, az apró szemétdombokon kukorékolókról, a lelkes ostobákról és a gyáván megalkuvókról fog szólni a következő év itthon. És egy év múlva már konstatáljuk is, hogy: „ezek mind ugyanazok”.

A nagyvilágban a már megkezdett hatalmi játszmák folytatása lesz 2024 slágere, a valamennyiünk jövőjét megpecsételő klímaváltozás elleni harc pedig marad szándéknyilatkozat és a döntéshozóinkat továbbra is csak a szavak szintjén fogja érdekelni, hogy a bolygó türelme elfogyott és ezzel együtt lassan az időnk is. Persze nem mi sülünk majd meg, hanem a gyerekeink, nem nekünk kell szembenézni a menekültáradattal, hanem a gyerekeinknek – ha úgy tetszik, nem is mi harcunk ez. ...

Emlékeznek arra az 55 évvel ezelőtt, az Apollo 8-ról készített fényképre, amely az első volt azok közül, amelyek a kihalt Hold távolságából mutatják a kozmikus semmiben lebegő Földet? És a „halványkék pöttyre”, amelyet 1990 februárjában a Földtől mintegy 6 milliárd kilométerre, a Neptunus magasságában a Voyager-1 készített? A túlélésrecept kifundálásához talán motiváló lehet a tudat, hogy minden jel szerint magunkra vagyunk utalva a „kozmikus arénában”, ezért az lenne a kívánatos, ha figyelmesebben bánnánk egymással és az otthonunkkal.

Ambrus Attila: Új reménység

„Egy új nap mindig új reményt ígér” – így hangzik a magyar rockegyüttes, a V`Motorock sikerszámának egyik sora.

A magyar ember az új esztendőtől is új reményt vár.

Az Úr 2024. évétől fokozottabban, mint az előzőektől, ugyanis az a választások éve lesz. A számvetésnek és a jövő útjelzői lerakásának éve. A jövő kijelölése nem egyszerű, hiszen a világban hatalmas a zaj, kavarog a káosz, baljósak az előjelek. Háborúk dúlnak, szunnyadó konfliktusok izzanak a felszín alatt, vallási fanatizmus, az újmarxizmus kezdi ki a társadalmak immunrendszerét.

Mi, erdélyi magyarok megfogyatkoztunk, egyre erőtlenebbnek tűnik az ellenérv: de törve nem! Sokan közülünk lemondóak lettünk, mintha csak aért lennénk a világon, hogy a múltunkkal együtt a jövőnket is elparentáljuk. Három évtizeddel korábbi terveink szertefoszlottak, kiábrándultunk a mindenhatónak hitt politikából is, miközben a társadalmi összetartozás szövetét is folyamatosan roncsolták az évek történései,

Mégis szerencsések vagyunk mi, erdélyi magyarok: van amit számbavenni az elmúlt esztendők megvalósításai közül, építkeztünk és épültünk lelkileg is. Közösségünk is összezárt a gonosz eszmék, a törzsi konfliktusokra emlékeztető militarista cselekedetek előtt. Így jó reménységgel tekinthetünk előre, hogy megtart minket az Úr, hogy nem törli ki nevünket az élet könyvéből.

Mert egyedüli reménységünk Ő volt és maradt.

Ha pedig Isten velünk, ki lehet ellenünk? Talán csak mi magunk.

Mi magunk, ha feladjuk, ha nem érezzük át a közösségi cselekedet fontosságát, ha a választásokon nem bizonyítjuk a közösség erejét, ha nem teszünk meg mindent, amit meg tehetünk, ha már mindent nem is tehetünk meg, amit meg kellene tennünk.

2024 a jó reménység éve lesz vagy a letaglózó kudarcé. Rajtunk múlik, hogy melyik lehetőség felé vezető utat választjuk!

Boldog új évet! Tartson meg az Isten, kedves Olvasó!

Léphaft Pál illusztrációja