Vízkeresztig áll a fenyőfa, megpihen mindenki az ünneplés után. A mennyeknek angyalai is szunnyadnak egyet, jól tették dolgukat. És az emberek?

Az advent heteiben, aztán karácsonykor sok bölcs szó és jóravaló biztatás hangzott el. Tisztelettel meghallgattam őket, egyben szomorúsággal is: a keresztény egyházak papjai, főpapjai mind-mind jót akarnak, de tehetetlenek. Tovább megyek: a világegyházak elöljárói mind a békét és megértést, a baráti jobb felebarátunknak való odanyújtását és a toleranciát, az emberek közötti együttműködést szorgalmazzák, de az egyházi, vallási vezetők a világon mindenütt tehetetlenek: az emberek áhítattal meghallgatják ugyan őket, mégsem hallgatnak rájuk, nincs autoritásuk. Hívők és nem hívők egyaránt, a saját és mindenekelőtt vezetőik, vezéreik, politikusaik feje után mennek.

Nézzük, például, Róma Püspökét, a katolikus Anyaszentegyház fejét, a pápát. Hallgat rá még valaki? Hol van az az idő, mikor hatalmas császárok, királyok rettegtek a pápai átoktól? Nem vágyom vissza ezeket az időket, csak megjegyzem, hogy voltak idők mikor a pápák szavának súlya volt. Kompenzálásképpen ma azt halljuk, hogy a pápa morális „nagyhatalom”. Karakter- és karizmafüggő is, hogy kire hallgatnak az emberek, kire nem, de én azt látom, hogy hiába könyörög békéért a pápa, szavai nem találnak meghallgatásra, egyre véresebb háborúk dúlnak a Földön, a tudósok pedig másfél perccel éjfél elé állították a végítélet óráját.

A pápa szimbolikus jelentőségű szereplő, de csak annyira, mint egy állami, egyházi kitüntetés a frakkszárnyon. A pápai audienciára való előjegyzésre sorban állnak a politikusok, de véletlenül sem azért járnak a pápához, hogy Szent Péter utódjának jó tanácsait megfogadják, esetleg áldását kérjék jószándékú terveikre, hanem azért, hogy a látogatás után a sajtóban vagy a társadalmi médiában posztoljanak magukról. „Nézzétek, kedves választóim, tisztelt híveim, a pápa fogadott engem, rám mosolygott és melegen kezet fogott velem! Nézzétek, milyen tiszta és erkölcsös, jámbor ember vagyok!” Így hangzik a PR üzenet. A Pápa pedig mindenkit fogad. A pápa ma csak egy trófea, egy valamirevaló politikai vezetőnek ugyanúgy be kell a vele való audienciát gyűjtenie, mint egy közös fényképet az amerikai elnökkel, a Fehér Házban. Persze, mióta világ a világ, ez a jelenség mindig is létezett.

Ugyancsak örök jelenség, hogy a ma élő emberek nem csak fejlettebbnek, okosabbnak, de erkölcsösebbnek és jobbnak is tartják magukat mindenben a megelőző korok embereinél. Tény, hogy ma már sehol nem törnek kerékbe, nem húznak karóba embereket, és a hadurak is beérik ellenfeleik megölésével, nem négyeltetik fel őket. Micsoda fejlődés, csakugyan!

Szomorú igazság, hogy a világ sötét hely ma is, de itt-ott betlehemi lángocskák pislákolnak. A jobb emberbe, jobb világba vetett hit aprócska szentjánosbogarai nem gyakoriak, de mindenütt ott vannak, csak észre kell venni őket az erős reflektorfényben, mellyel modern világunk embertelen sötétjét eredményesen elpalástolja. Nem szándékom új apokriffel az általam is annyira gyönyörűnek tartott legendával és bevett kánonnal szembe menni, de hiszem, hogy minden nap valahol kis Jézus születik és minden nap meghal Krisztus valahol – hogy feltámadjon, akár az örök békevágy.

Megtörtént karácsonyi történettel búcsúzom. Ismerek egy öregembert. Kamaszfiúként, Észak-Dunántúl egyik kis falujából szökött át Ausztriába, 1956-ban. Nem politikai okokból. Haldoklott. Sopronban az orvosok közölték vele, hogy TBC-je annyira előrehaladott, hogy már menthetetlen. Átszökött a forradalom zűrzavarában, és a bécsújhelyi kórházban kilenc hónap alatt kigyógyították. Alig volt néhány napja a kórházban, mikor eljött a karácsony. Osztrák kezelőorvosa az esti vizitkor letett az ágyára egy narancsot. Nem tudott németül, nem tudta megköszönni, de örült a narancsnak. Kedves karácsonyi ajándék, gondolta hálásan.

Felnőtt, rengeteget tanult, akadémiai kutató, közismert, megbecsült ember lett belőle Ausztriában. Időnként interjúkat adott. Már idős emberként az életéről mesélt egy lapnak, és megemlítette a hajdani karácsonyi narancsot. Másnap akadémiai irodájában megszólalt a telefon. Egy nagyon öreg férfihang szólalt meg a kagylóban: Az orvos vagyok, akitől a narancsot kapta. Olvastam az interjút. Kérem, találkozzunk!

Egy kávéházban találkoztak. Az orvos majdnem százéves volt már. Elmesélte történetét. „Magának a narancsot karácsonykor, de nem karácsonyra adtam. Fiatal német katona voltam Hitler hadseregében. Lerohantuk Franciaországot. A kezdeti dicsőség után a háborút elvesztettük. Hadifogolyként tereltek minket a felszabadult Franciaországon keresztül. Mikor menetoszlopunk egy-egy falun áthajtották, a helyiek szidalmaztak, hozzánk ütöttek, leköptek bennünket. Azt hittem nem élem túl, végem volt. Az egyik faluban, egy utcasarkon fejkendős asszony lépett hozzám. Az arcát nem láttam. Felkészültem a köpésre. Kezemet hirtelen mozdulattal megragadta és egy almát csúsztatott tenyerembe, aztán már ott sem volt. Az a narancs, amit én magának, a haldokló gyermeknek a kórházban odaadtam, nem volt narancs. Az az alma volt…”