Egy jó pár éve már eléggé kiábrándultan nézem és hallgatom zenész kollegáim többségének a különböző típusú megnyilvánulásait – határon innen és túl – és egyre világosabban kirajzolódik valami, amit régebben talán észre sem vettem volna. Mintha egyre többen – tisztelet a kivételeknek – a celebség virtusát keresnék a zenei esztétika, az értékrend és a belső hivatástudat helyett. A könnyen szerezhető dicsőség manapság már gyorsabban csábít, mint az évtizedek alatt felépített szakmai integritás. A „látszani” ma fontosabbnak tűnik, mint a „lenni”. A reflektorfény ereje nagyobb lett, mint a hang egyetlen tiszta rezdülése. Bevallom, én is bele kerülök néha ebbe a csapdába...

Nagy kedvencem, Örkény István egyik egypercesét parafrazálva sokszor csak úgy magam elé nézek és fájó szívvel rá kell döbbenjek arra, hogy a hivatástudat – ez a régi, csendes, makacs belső tűz – lassan kikopik a szakmából. Pedig ez tartotta egyben generációkon át a muzsikusok gerincét, a mesterség méltóságát. Ma viszont sokaknál a zene már csak eszköz a saját árnyékuk felnagyításához, egy kellék a végtelen promóció színpadán. Ennek margójára írom ezt a kis eszmefuttatást a hivatástudatról.

Van egy régi, makacs szó, amit ma egyesek szégyenlősen kerülnek, a hivatás.

Pedig nélküle minden mesterség csak iparosmunka, minden intézmény csak kartondíszlet, minden tett csak önvédelem. A hivatás az, amikor az ember nem azért játszik, mert tapsot akar, nem azért gyógyít, mert „ez a munkája”, nem azért beszél Istenről, mert megélhetési teológus és nem azért tanít, mert végül is jó a nyári szünet. A hivatás az, amikor az ember beáll a saját igazsága mellé, akármi történjék is.

A mai művész egy túlvezérelt világban a csendet keresi. Az egyik oldalon ott a harsány, piaci zaj, a másikon az instant csodákra éhes közönség. És mégis, aki komolyan veszi önmagát, annak minden hangja egyfajta ellenállás. Nem a rendszer ellen, hanem a saját elkorcsosulásának lehetősége ellen. A művész hivatása nem hazudni a szépséggel, nem kidekorálni a valóságot, hanem kibányászni belőle az igazát. Ez a fajta igazságkeresés nem romantikus bohóság, hanem napi munka, egy belső robotolás, amelyhez gerinc kell, nem pedig csak marketingstratégia. A művészet nem attól lesz élő, hogy trendi, hanem attól, hogy vállalja azt a kockázatot, hogy nem tetszik mindenkinek. A hivatásos művész tudja, hogy a taps csak következmény lehet, nem pedig cél. Sőt, néha nincs is taps, csak csönd, és ez is a mesterség része. Éppen ezért fáj annyira látni, amikor a celebség gyorsfényű csillogása elvakítja a szakma tisztességét. Mintha sokan elhinnék, hogy a láthatóság pótolja a tartalmat, hogy az algoritmus kegyelme egyenértékű az ihlet kegyelmével. A zenészek, az előadók, az „influenszerekre optimalizált művészek” egy része ma már nem a saját igazságát keresi, hanem a saját tükörképét – minél nagyobb felbontásban. De a hivatás nem ilyen. A hivatás nem simul rá sem a trendekre, sem a környezet elvárásaira. A hivatás torzítatlan, makacs és magányos tartás. Mert lehet ugyan, hogy a világ egyre hangosabb, de a hivatás csendje még mindig erősebb minden zajnál és még létezik azokban az emberekben, akik akkor is tovább játszanak, amikor a világ már rég hamis. Ők tartják össze a társadalom ritmusát. Nélkülük az egész csak zaj lenne.