Mert az utóbbi napokban része voltam több olyan érdekes beszélgetésnek, ami a zenész/művész/alkotó létének pofátlan és tendenciózusos megkérdőjelezéséről szólt, meg szeretnék osztani veletek egy pár gondolatot, ami ezzel kapcsolatosan felötlött bennem. Sajnálatos és eléggé veszélyes, hogy bizonyos értelmiségi körökben ilyesfajta támadó jellegű mentalitás uralkodik.

A művész büszkesége a provinciális kevélységgel szemben nem harsány önigazolás, hanem egy belső tartás, annak tudása, hogy az alkotás tágasabb térben lélegzik, mint bármelyik városka saját fontosságtudata. A művész nem a helyhez, hanem a minőséghez hű. És ezért tűnik zavarba ejtőnek azok szemében, akik a kultúrát ranglistákból, kapcsolati hálókból és informális hierarchiákból próbálják felépíteni. A provincializmus mindig fél a kívülről érkező friss levegőtől – a valódi művész pedig éppen ezt a levegőt hozza magával. Ez a büszkeség nem felsőbbrendűség, hanem szabadság és annak felismerése, hogy a művészet mércéje soha nem a helyi gőg, hanem az egyetemes igazságok csendes, következetes szolgálata. A provinciális kevélység ugyanis nem a méretből fakad, hanem a mentalitásból.

Láttam nagyvárost, amely úgy viselkedik, mint egy felfuvalkodott falu, és láttam kisvárost, amelynek tágassága az európai szalonok légkörét idézi. A provincializmus lényege az önmagába záródó önhit, az a reflex, amely mindent gyanakvással fogad, ami nem illeszthető be a helyi mini-hierarchiába. És mivel a művészet természeténél fogva nem ismeri ezeket a falakat, jelenléte óhatatlanul zavaró lesz. A művész büszkesége nem kihívás, hanem tükör. Olyasfajta tükör, amelyben a környezet ráeszmélhet arra, hogy a kultúra nem az egymást vállon veregető „mi vagyunk a legjobbak” gesztusrendszerében születik, hanem abban, ahogy valaki következetesen a saját mércéjéhez, a saját etikai és esztétikai horizontjához hű marad. A művész nem tartozik a helyi klánoknak, csupán a művének – és ez a függetlenség legtöbbször elviselhetetlen azok számára, akik a kultúrát hatalmi terepként használják.

És mégis kimondom, hogy a művész nem visel gőgöt. Ő csak egyszerűen „nem arról beszél”, amiről a nagytöbbség beszél, nem aszerint dönt, ami a városi pletyka logikáját követi. Tartása van. És ez a tartás egy idő után esztétikai gesztussá válik, egy elegáns elhajlássá a kicsinyességtől, egy tiszta levegővétel a párás, áporodott szobában.

A művészet mércéje mindig az egyetemesség felé mutat. Ha a helyi gőg nem is érti, ha a provincializmus gyanakvóan tekint rá, az nem számít. A művész útja hosszabb, nagyobb, nyitottabb terekbe vezet –, s ha olykor visszatér egy városba, nem veti alá magát a hely logikájának, hanem finoman felmutatja, hogy lehet másképp is élni, gondolkodni, alkotni. És ez az igazi büszkeség – a szabadság természetes tekintete, amely nem a hely fölé emelkedik, hanem a hely határain túl lát. A többi pedig csak mese habbal...