A gyakorló, állandóan töprengő és önmagában már régen feloldódott zenész számára a remény egy olyan furcsa hangszer amit sosem lehet tökéletesen felhangolni, de a lelket megrengető katarzisra várva mindig kísértésként jelenik meg. Belesimulni a klisékbe, amiket már ezerszer kipróbáltak, eladtak, elfogyasztottak, vagy inkább bátran fejest ugrani a felszabadító ismeretlenségbe?

Egy ősrégi tao közmondás szerint a kitaposott ösvényen nem nő virág. Az önbecsapás csapdája pedig pont az a fajta kényelmes biztonság, ami langyossá és túlságosan könnyűvé teszi a varázslatosnak beharangozott produkciót, amire a közönség udvariasan bólint ugyan, de illedelmes kiábrándulással távozik.

Tudom már nagyon rég, hogy a jazz hűtlen társ. Nem engedi, hogy túl sokáig egyetlen ötletre támaszkodj, ugyanakkor szereti a struktúráját, az érzelmi kiszámíthatóságát, az intellektuális érzékenységét. Hagynod kell, hogy beszéljen hozzád, míg bele nem botlik valamibe, amit nem tudsz egyedül kimondani. Ez pedig kockázatot jelent. Tartanod kell a „rossz” akkordot egy fél ütemmel tovább, mint illene, meg kell tagadnod a nyilvánvaló dallami lezárást, még ha az ujjaid már vágynak is rá. Hagynod kell, hogy a disszonancia lélegezzen — amíg feszültség helyett igazsággá válik. Állandóan ki vagy szolgáltatva ennek az önmarcangoló és néha önpusztító dialógusnak, amíg csak rá nem jössz, hogy a disszonancia nem más, mint csupán az a fajta igazság, ami túl korán érkezett.

És aztán — itt jön az alkimia — beengeded a fényt. Nem az olcsó érzelgő reflektorfényt,
hanem az igazit, a halvány napfelkeltét egy város fölött, amely még nem ébredt fel. Naivnak tűnhet, de pont ez az a reménybeli katarzis, ez az a pillanat, amikor a közönség érzi, hogy a levegő megváltozik, amikor rájönnek, hogy a zene elvitte őket valahová, ahová nem is tudták, hogy menniük kell.

A lélek a hangok közti szünetben nyílik meg igazán. A trükk nem az, hogy „eljátszd” a reményt, hanem hogy kiérdemeld. Ez azt jelenti, hogy le kell vetkőzni minden biztonságos klisét, és meghagyni csak azokat a hangokat, amelyek a szükség remegésével szólnak. Játssz kevesebbet — mondj többet. Amikor lelépsz a színpadról, hagyd a hallgatóságot a visszhanggal — azzal, amely hazakíséri őket, belelopózik az álmaikba, és elgondolkodtatja őket, hogy talán eddig rossz zenét hallgattak. A dal véget érhet ugyan, de sohasem lesz befejezve, mert mi tudjuk már, hogy a befejezetlenség a mű igazi lakhelye és hogy a dal csak ürügy. A valóság beteljesülése az utórezgésben történik, amikor a ritmus lassan elszáll a térben és hirtelen minden csend gyanússá válik — mintha a világ most próbálná újrahangolni önmagát.

És itt érezhető a jazz elegáns igazsága, amikor a közönség rájön, hogy ők is részei voltak az improvizációnak. Hogy a lélegzetük, a feszültségük, a várakozásuk ott csengett minden megszólalt hang mögött. Hogy a katarzis nem ajándék, hanem közös munkával született meg — egyfajta társadalmi szerződés, amelyet nem írtak alá, mégis érvényes.

Az ilyen pillanatokból épül a bizalom. Abból a kimondatlan ígéretből, hogy ha belemerjük engedni magunkat a bizonytalanságba, valami nagyobb ívű rend fog születni. És amikor minden széksor kiürül, amikor a zenészek már a színpad sötétjében pakolnak, a terem még mindig vibrál. A falak visszaadják, amit kaptak, a tér egyetlen lélegzetvétele őrzi azt a hullámzást, amely talán holnap, talán évek múlva újraéled valaki más szívében.

Ez a dal valódi végtelensége, hogy tovább él és improvizál bennünk akkor is, amikor már régen elhallgattak a hangszerek. Koncertekre járni jó...