Sikamlós és bizonytalan egy főállású szabadúszó zenész helyzete ebben az örökké változó show business-ben, főleg akkor, ha esetleg saját neve alatt egy művészkarriert szeretne felépíteni magának. Nem is tudom, megéri-e még ebben az őrült korban ilyesfajta álmokat táplálni, mert ma már nem elég csak jól játszani, nem elég egy jó koncert, egy jó dal vagy egy jó felvétel. A világ zajosabb lett, az algoritmusok gyorsabbak, a közönség figyelme rövidebb, a piac pedig brutálisan telített. Ilyen kiszolgáltatott körülmények között nagyon nehéz megbízható és profi menedzsert találni — olyat, aki nemcsak a fellépések számát látja benned, hanem az embert, a víziót, a siker útját is. A legtöbben gyors eredményeket akarnak, látványos számokat, azonnali közönségépítést, mintha a művészeted is ugyanazok szerint a közgazdasági diagramok szerint nőne, mint bármelyik új termék a piacon. A zene azonban nem termék. Inkább egy lassú erjedés, és aki ezt nem érti, az hamar áruvá tesz mindent, amihez hozzáér.

A menedzservilág tele van ígéretekkel, amelyek pár hét alatt szertefoszlanak. Tele van „kapuk őreivel”, akik a bejutást ígérik, de valójában csak újabb zárakat raknak fel. Tele van lelkes amatőrökkel is, akiknek jó a szándékuk, csak épp fogalmuk sincs a tervezésről, a stratégiáról, az időzítésről – arról az összetett koreográfiáról, amely nélkül a karrier hamar szétesik.

A valódi, hosszú távú menedzserek úgy működnek, mint a jó ritmusszekció, nem harsányak, nem tolakodók, de nélkülözhetetlenek. Tartják a tempót, amikor te fáradsz, fogják a hátteret, amikor te a fénybe lépsz és figyelnek – nemcsak a közönségre, hanem rád is. Ilyenekből már egyre kevesebb van. Több mint negyven éves karrierem alatt egyetlen egyszer, az Egyesült Államokban volt szerencsém egy ilyen kaliberű menedzserrel dolgozni. Azóta is keresem azt a ritka harmóniát, amikor a zenész és a menedzser ugyanarra a pulzusra áll be. Minél több év telik el, annál világosabbá válik, hogy az ilyen találkozások nemcsak szakmai szerencsék, hanem sorsszerű események. Nem lehet őket megrendelni, kierőszakolni, kioptimalizálni. És talán épp ezért olyan értékesek. Lassan reményt vesztve be kell látnom, hogy igazi, hozzáértő és emberileg is megbízható menedzsert nem fogok találni sem itthon, sem pedig a környékbeli országokban. Próbáltam, ismerkedtem, esélyt adtam, de nem jött össze... a szakmánk tele lett haszonlesőkkel, szélhámosokkal, akiknek csak a gyors meggazdagodás és a celebség a cél. Az ember adja magát, adja a bizalmát, azt remélve, hogy talán most sikerül – talán most talál valakit, aki érti az embert, érzi a zenét és nem csak a bevételt számolja. De aztán jönnek a nagy szavak, a még nagyobb ígéretek, és a végén mindig ugyanoda fut ki... a másik csak kapaszkodni akar a tehetségedbe, hogy valahogy feljebb húzza magát a saját üres karrierlétráján. A legfájdalmasabb pedig az, hogy közben elfogy az időd, az energiád, és talán egy kicsit a hited is. Mert minden rossz választás egy újabb repedést üt az ember bizalmán, és minden szépen megfogalmazott átverés egy újabb réteg cinizmust rak a válladra.

Ma már a zenész gyakran jobban félti saját nevét, mint a hangszerét. A haszonlesők pedig felismerik a művész naivabb, nyitottabb oldalát, pont azt, ami a legértékesebb lenne, a bizalom örömét és azt az őszinte vágyat, hogy valaki társa legyen az úton. És pont ezt használják ki. Habár a csendes profizmus ritkán ordít magáról, de hiszem, hogy valahol mégis létezik az a menedzser, akire rábízhatnám karrierem.

Lehetséges, hogy manapság már másképp és másutt kell keresni az ilyen embert. Nem a nagy ígéretek mögött, nem a hirtelen felkapott nevek között, és nem is ott, ahol mindenki keres. És lehet, hogy hosszú út vezet odáig, de a zene történetének minden igazán nagy művész–menedzser kapcsolata ugyanúgy kezdődött, hogy két ember egyszer csak ugyanarra az ütemre hangolódott. Bízom benne, hogy egyszer én is megtalálom azt a valakit, aki mellett a karrierem nem teher, hanem közös ritmus lesz.