Bölöni László neve eddig is ismerősen csengett a futballvilágon jócskán túl is, de a róla készült dokumentumfilm óta szinte nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk a nevével, a történeteivel, mindazzal, amit labdarúgóként, edzőként, úriemberként, erdélyi magyarként elért. Talán nincs is olyan magyar ajkú ember a világon, aki ne tudna mondani róla legalább egy történetet, egy személyes vagy közvetett élményt.

Én eddig kétszer találkoztam vele. Az első alkalom 2007-ben volt, amikor Udvarhelyre kísért el egy francia üzletembert. A sajtótájékoztató után sikerült pár szót váltanom vele, majd készült egy közös fotó az udvarhelyi városháza udvarán. Neki ez nyilván csak egy volt a sok száz, sok ezer ilyen pillanat közül – egy újabb fotó egy újabb idegennel. Nekem viszont lett utóélete. Előhívattam, bekereteztettem, és készült belőle egy másolat is, amit apámnak adtam. Nem véletlenül: az öregem büszkén mutogatta mindenkinek, hogy a fia együtt pózolt a kedvenc focistájával, mondhatni a példaképével.

A második találkozás most, a Bölöni-filmbemutató udvarhelyi napján történt: egy percre futottunk össze a szálloda halljában. Én kértem, hogy még egyszer kezet rázhassunk, és aláírja a tizennyolc éve készült közös fotónkat. A személyes számán kerestem – és valójában ez a szám az én kis történetem kulcsa.

Idén januárban a Magyar Újságírók Szövetsége életműdíjjal tüntette ki Bölönit. Szép visszhangja volt, és ugyanilyen szomorú is. Olyan kommentek lepték el az internetet, amelyeket rossz volt olvasni: „Ki ez a román?” „Mit tett a magyarságnak?” „Nem találtak méltóbbat erre a díjra?” Nem hagyhattam szó nélkül. Úgy éreztem, ha valaki, akkor ő megmutatta, mit jelent közép-kelet-európai emberként, kisebbségi magyarként gerincesnek maradni: a román kommunizmus legmagyarellenesebb éveiben is megtartotta nevének betűin a magyar írásjeleket, és – ahogy büszkén mondta – meg tudott maradni becsületes magyar embernek és korrekt román állampolgárnak. Ezt meg is írtam egy véleménycikkben, itt a Maszolon.

Néhány nappal a cikk megjelenése után épp hazafelé vezettem, amikor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, furcsa körzethívóval. Mire felvettem, a túlsó oldalon letették. Legyintettem, biztos valami „éhező gyermekek” nevében kolduló robot vagy egy képzeletbeli milliomos, aki rám hagyná a vagyonát. Aztán tíz perc múlva ismét hívott ugyanaz a szám. Felvettem. A vonal túlsó végén valaki így szólt:

– Jó napot kívánok, Bölöni László vagyok. Szász Csabával beszélek?

Elsőre nem is esett le. Futottak a gondolatok: ki ez? Mit akar? Nem volt ilyen nevű ismerősöm. Eszembe sem jutott, hogy ez a Bölöni az a Bölöni lehetne. Miért is hívna engem, egy számára teljesen ismeretlen tollforgatót?

Aztán elmondta, hogy olvasta a cikket. És valami arra késztette, hogy kiderítse, ki írta. Hogy keresgéljen, kutakodjon, megszerezze a számát, és felhívja, csak azért, hogy köszönetet mondjon.

Számomra ez az aprónak tűnő, mégis óriási gesztus mindent elmond róla. A világhírű szakember, aki valamiért kötelességének érzi, hogy személyesen köszönje meg azt, amit fontosnak tart. Ez a fajta alázat és úriemberség ritka kincs.

A mostani találkozónk végén aláírta a régi fotót. Dedikálta nekem, és kérésemre édesapámnak is. Mert a korábbi telefonhívása alkalmával meséltem neki, mennyire nagyra tartja őt az öreg. Többször is mondta: adjam át üdvözletét. Így is búcsúzott. Én pedig azt feleltem:

– Köszönöm. Átadom. Nem is tudja, mennyire boldog lesz.

Nagyon sokan lehetünk, akiknek van egy-egy ilyen saját kis története Bölönivel. Olyan élmény, amely valamiképp hozzá kapcsolódik, de amelyet sehol sem írnak le – mert ez a mi privát történetünk, a mi emlékünk.

Számomra ez a kis történet mutatta meg, hogy a valódi nagyság csendben, apró gesztusokban is megmutatkozhat – például egy olyan úriember esetében, akit úgy hívnak: Bölöni László.