Pelle. Így hívták. Mikor először hallottam nevét, nagyon furcsálltam, hogy egy szőke, hosszú hajú skandinávot, miért hívnak úgy, mint a brazil futball hősét, Edson Arantes do Nascimentot? Vagyis Pelét. Semmi közük egymáshoz.

Pelléhez nekem sem volt sok közöm. Évekkel ezelőtt mindössze egyszer találkoztunk, néhány órára az Uppsalától északra fekvő farmján. Harmadik feleségemmel családi látogatásra érkeztünk oda, Pelle felesége az én asszonyom első unokatestvére ugyanis. Jó, tisztes, nagyszámú és szerteágazó paraszti-kispolgári család az övék. Pelle beházasodott ide, és fekete bárány hírneve mellett sok hektáros farmját is hozta, melyet apjától örökölt. Nem rajongott a mezőgazdaságért. A család szerint hippi volt, megzabolázhatatlan, csavargó vadember, aki végül a kispolgári család sarját, a biológia tanárnőt feleségül véve, végre megnyugodott. Megnyugodott? Abszurd és érdekes, hogy Pellét a családban mindenki hippiként kezelte, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ez az ember: viking!

Mikor a farmra megérkeztünk, csikorgott a kavics a lábunk alatt a ház felé vezető úton. A feleségem odasúgta nekem: bármit tesz is Pelle, kérlek, ránk aztán ne haragudj. Szegény, nem tud viselkedni. Nem sikerült családunknak a vadembert a kellő udvariasságra megtanítani, sajnos...

És csakugyan! Mivel nyár volt, éppen kint ült a család a kerti asztal mellett, ebéd után. Pelle ott trónolt az asztalfőn. Látta, hogy közeledünk, de meg nem mozdult volna! Unokatestvér asszonyaink összecsókolóztak, rég nem találkoztak, örültek egymásnak. Bemutatás-bemutatkozás következett. Felnőtt gyermekeik és a farmon dolgozó önkéntesek mind udvariasak voltak. Pelle ránk se nézett, a vendégekre. A bunkó!

Akkor még láncdohányos voltam. Zavaromban-magányomban rágyújtottam. Pellének felcsillant a szeme. Felállt, hozzám lépett és ellentmondást nem tűrve, családja felé fordulva azt mondta: megmutatom ennek a Bécsből jött embernek a juhokat. Karon ragadott, magával hurcolt. Impozáns megjelenésű férfi volt. Magas, rendkívül izmos, de cserzett barna arca barátságtalan, lenszőke, dús haja, rendkívül hosszú. Volt vagy hatvanéves. Furcsa jelenség, számomra ismeretlen.

Behúzott a juhakol mögé, és rám förmedt: adj egy cigarettát! Adtam. Csendben elszívtuk a koporsószeget, aztán mohón kért még egyet: „Tudod, nekem nem szabadna cigarettázni, mert csak egy tüdőm van. Igen, már sok éve csak egy tüdővel élek! Csak észre ne vegye a feleségem, hogy rágyújtottam, mert engem is, téged is kicsinál. Nagyon kemény asszony!”

A juhokat persze meg sem mutatta. Visszamentünk a házhoz. Mellette nagy műhely ajtaja állt tárva-nyitva. Most az én szemem csillant meg: „Megmutatnád a műhelyed, Pelle? Műbútorasztalos és bútorrestaurátor vagyok Bécsben, én is fával dolgozom.” Némán végigmért, aztán csak annyit mondott: Gyere! Csónakkészítő műhely volt. Két félkész viking csónak volt a nagy csarnokban. Hagyományos módszerrel készítette őket, saját magának. Saját csónakjaival járt halászni a környék tavaira, illetve fel, a messzi északra is. Volt úgy, hogy valaki nagy pénzt kínált egyik csónakjáért, de nem adta oda. Lett is nagy perpatvar emiatt az asszonnyal! Nem éltek könnyen, sokat dolgoztak, hogy a gazdálkodásból fenntartsák családjukat. De a csónakok akkor sem eladók! Több évet dolgozott egyik-másikon. Szakmai tudása lenyűgözött, és ő is érdeklődéssel hallgatta székelyföldi és bécsi faiparos-kézműves beszámolóim.

Több órát töltöttünk együtt faforgácsszagú műhelyében. Amilyen durva és udvariatlan volt odakinn, olyannyira előzékeny, már-már kedves volt hozzám a műhelyben. Mikor búcsúzásra került a sor este, saját magam és mindenki más nagy meglepetésére hirtelen átölelt és férfiasan búcsúzva jól megropogtatott. Az Uppsalába vezető visszaúton asszonyom csodálkozva kérdezte meg tőlem: „hogyan sikerült a vadembert így megszelídítened?” „Talán, mert nem akartam őt megszelídíteni” – válaszoltam…

A napokban Pellének halálhírét vettük. Egyetlen tüdeje felmondta a szolgálatot. Sajnálják őt, persze, de a család mégsem nagyon gyászol. Durva ember volt, mondják. Közel éltek hozzá, mégsem vették észre a családból az igazságot, az egyetlen kézenfekvő magyarázatot: Pelle valódi viking volt, az ősi fajtából! Tehet ő arról, hogy annyira kevesen maradtak már erre a századra, hogy nem ismerik fel őket? Nekem, a székely mesterembernek megmutatkozott, és én nem felejtem el soha, hogy találkoztam egy igazi vikinggel. Nyugodj békében, Pelle, Hél istennő birodalmában, Helheimban…