Az erdélyi magyar sajtó figyelme elsiklott afölött, hogy a múlt héten Németország bukaresti nagykövete átnyújtotta a Frank Walter Steinmeier köztársasági elnök által adományozott kitüntetést Eginald Schlattnernek igazság és igazságosság iránti hűségéért.

A 87 éves lelkész-írót a díjra maga Cord Meier-Klodt nagykövet javasolta, indoklásában szerepel, hogy Eginald Schlattner azóta nem hagyta el szolgálati helyét, a Szeben megyei Veresmartot, mióta a falu lakossága a kilencvenes évek elején testületileg emigrált. Schlattner azóta is rendszeresen vasárnapi istentiszteleteket tart az üres templomban.

„Itt nevemen ismer az Isten” – mondja az idős lelkész, aki szerint „a szenvedés helyét nem hagyhatjuk el, úgy kell cselekednünk, hogy a szenvedés hagyja el azt a helyet.”

Veresmartról egyetlen év alatt futott el Németországba a több száz szász, nyolcszáz évet téve zárójelbe. Eginald Schlattner nem tudta elfogadni, hogy hirtelen csak úgy véget ér Istennek dicsérete, így elhatározta, hogy akkor is bemutatja szolgálatát a Fenségesnek, ha a padokban senki nem ül, senki nem hallja őt a teremtőn kívül. Hétről hétre más és más dialektusban mondta el prédikációját, s mint egykor a marosszentimrei templomban Jékely Zoltán, talán megérezte, hogy s vele dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.

Hogy mi késztette erre Schlattnert? A magam örömére tettem, de azért is, hogy megvigasztaljam a Jóistent – mondja.

Eginald Schlattner neve nem ismeretlen az erdélyi magyar irodalom és/vagy filmkedvelők előtt. Életútját Hajdú Farkas Zoltán mutatta Szászok – egy árulás című könyvében, illetveBalog Gáborral közösen készített filmjében. A Hans Bergel és Eginald Schlattner vallomását rögzítő könyv annak az írónak a személyes felelősségéről szól, aki társát a sztálini diktatúra éveiben elárulta.

Eginald Schlattnert 1957-ben tartóztatták le, és „államellenes bűncselekmény elhallgatása” miatt börtönbüntetésre ítélték. A börtönben Schlattner „az állam ellenségéből az államhatalom munkatársává vált. A szász írók ellen indított perben barátja és támogatója, Hans Bergel ellen is vallott, akit 15 év börtönre ítéltek, amnesztiával szabadult, majd   Günter Grass támogatásával 1968-ban Münchenbe emigrált.

Schlattner Erdélyben marad 1990 után is, amikor a szászok tömegesen kivándorolnak őseik földjéről. Schlattner Bergelhez hasonlóan a szászság kollektív árulásnak még a gyanúját is. Megértést tanúsít a tömeges kivándorlás iránt, ám fenntartja a jogot, hogy ő, az egykori áruló, ne vegyen részt a szülőföld elárulásában.

Hajdú Farkas-Zoltánnak Schlattner így vallott: „Az árulás az elidegenedés közeli rokona. Akit elárulunk, egy csapásra idegenné válik számunkra. És tettünkkel önmagunktól is elidegenedünk. (...) Az áru- lás a magányt magában hordozó elidegenedés: titkunkat csakis magányosságunk kunyhójában rejthetjük el.”

Majd így folytatja: „Az árulásnak van egy másik dimenziója is: elég bátornak lenni ahhoz, hogy egy nemes cél érdekében hátat fordítsunk közösségünknek. Ilyenkor önmagunkat is eláruljuk, hisz gyermekkorunk értékrendszere, a mit szabad, és mit nem ellen vétünk. A közösség összes tagja számára kötelező regulák elárulása maga után vonja a megbélyegzettséget, a kivetettséget. Magányos bátorság: egy nemesnek hitt cél érdekében önként kilépünk otthont adó közösségünkből.”

Eginald Schlattner árulóból lett a hűség jelképe.

Elgondolkodom: vajon az erdélyi magyarok számára is lehet példakép a veresmarti evangélikus lelkész vagy a lassabban, de az erdélyi szászokat követő, kivándorló tömegek előtt csak XXI. századi Don Quijotte alakjában feltűnő értelmiségi lesz?