Először a szomorúság. Aztán a düh. A meglepetés viszont elmaradt.

Amikor egy furgon a berlini Pride résztvevői közé hajtott, majd a sofőr machetével folytatta a vérengzést, egy ember meghalt, több tucatnyian megsérültek. Európa újabb terrortámadásra ébredt. Tragédiára, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie.

És mégis megtörtént.

Nem azért, mert bárki természetesnek tartaná az ilyesmit. Hanem mert Európa évek óta ugyanazt a forgatókönyvet játssza újra.

Ismert radikális. Korábban elítélték. A sajtó szerint megpróbált az Iszlám Államhoz csatlakozni. A hatóságok előtt sem volt ismeretlen. Mégis újra szabadon járhatott.

A kérdés ilyenkor magától értetődő lenne: hogyan történhetett meg? Csakhogy mintha Európa már nem ezt kérdezné.

Még fel sem száll a por, máris megkezdődik a verseny, ki tudja hamarabb kijelenteni, hogy egy terrortámadás nem lehet ürügy arra, hogy egy egész vallási közösséget kollektíven felelőssé tegyünk. Ez igaz. Csakhogy a jogos figyelmeztetés közben mintha ismét háttérbe szorult volna egy másik kérdés: beszélhetünk-e őszintén arról az ideológiáról, amely a támadást inspirálhatta? Nem lehet kimondani, hogy létezik egy vallási fundamentalizmus, amely a homoszexualitást halálos bűnnek tekinti? Nem lehet feltenni a kérdést, hogyan jutott el odáig egy ismert szélsőséges, hogy újra emberek közé engedték? A kettő nem ugyanaz. Ahogy a palesztin civilekkel vállalt szolidaritás sem azonos a Hamász által képviselt világképpel.

A berlini Pride-on a szeretet és az elfogadás volt a hívószó. A transzparensek azt hirdették: „A szeretet erősebb, mint a gyűlölet.” Néhány perccel később ugyanebből a tömegből harsant fel a rigmus: „Egész Berlin gyűlöli az AfD-t.” Ez is jól mutatja, hogy a toleranciáról szóló rendezvényeken is megjelenhetnek erősen megosztó politikai üzenetek.

Az irónia kedvéért: az AfD társelnöke, Alice Weidel nyíltan leszbikus. Ez persze nem teszi kritikán felülivé a pártot, de jól mutatja, mennyire ritkán férnek bele a politikai jelszavakba a valóság ellentmondásai. Mert a valóság néha jobb szatíraíró, mint bármelyik humorista.

A virrasztáson egy LMBT-aktivista azt mondta: remélte, hogy az elkövető nem egy idegen lesz, hanem egy fehér keresztény. Érdemes megállni ennél a mondatnál. Ez a kijelentés ugyan nem tekinthető reprezentatívnak, mégis jól érzékelteti, milyen gyorsan politikai értelmezési keretek között kezdődött meg a tragédia feldolgozása. Nem a kereszténységről vagy az iszlámról árul el sokat. Sokkal inkább arról, hogyan működik ma a politikai reflex. A legfontosabb már nem az, hogy mi történt, hanem hogy ki követte el. Melyik történet illik jobban az előre megírt narratívába. Pedig a valóság makacs dolog.

A Pride a tolerancia ünnepe. A merénylő szerint viszont maga a Pride volt a bűn. A nyugati világ azt mondja: Love is love. Az iszlamista fundamentalizmus egy része pedig azt mondja: ezért halál jár.

Az egyik világ szivárványszínű zászlót lenget. A másik ugyanazért kötélről, nyilvános akasztásról beszél. Mintha ezt az ellentétet sokan egyszerűen nem akarnák észrevenni.

Nem, ez nem minden muszlim álláspontja. Éppen ezért kell különbséget tenni emberek és ideológiák között. De az sem vezet sehová, ha a politikai korrektség jegyében nem vagyunk hajlandók nevén nevezni azt az ideológiát, amely újra és újra ilyen támadásokat inspirál.

A kérdés tehát nem az, hogy minden muszlim terrorista-e. Nem az. A kérdés az, hogy Európa hajlandó-e végre szembenézni azzal, hogy egy ismert, radikalizálódott, korábban elítélt szélsőséges ismét képes volt gyilkolni. Hogy a bevándorlási, igazságügyi és biztonsági rendszer hol vallott kudarcot. Hogy a tolerancia nem jelentheti az intolerancia mentegetését. Mintha elveszítettük volna a képességünket arra, hogy egyszerre két igazságot is kimondjunk.

Nem szabad kollektíven megbélyegezni a békés muszlimokat. De azt sem szabad elhallgatni, hogy az iszlamista szélsőségesség ma is valós fenyegetés Európában. A két mondat nem zárja ki egymást. Sőt. Csak együtt igazak.

Ha a tolerancia már nem meri kimondani az igazat, akkor többé nem erény. Hanem vakfolt.

(Nyitókép: archív)