A kézfogás, különösen annak úgy nevezett „férfias kézfogás” változata lassan kimegy a divatból. Különösen a Covid óta és elsősorban Nyugaton mintha egyre kevésbé ragadnák meg egymás kezét az emberek. Nekem bizony hiányzik! Én Erdélyben úgy nőttem fel, úgy szocializálódtam, hogy a férfiember tisztelettel, de határozottan parolázik. Nem is férfi, a férfi, ha és aki… no, de hagyjuk.

Most itt van ez a kézfogás, melyet sehogy sem tudok értelmezni. Vannak jó-rossz elképzeléseim, de a végkicsengése egyiknek sem tetszik. Pontosan azért nem, mert én hiszek a férfias kézfogás mitikus erejében.

Néhány napja, Pekingben járván, Putyin orosz elnök és a mi Orbán Viktorunk találkozott. Tárgyaltak egymással, fotózkodtak is, és – kezet fogtak! Nem először, és amilyen parolázós emberfajta ők is, nem is utoljára. Ezzel eddig nem volt semmi baj, sőt! Mi több, a Covidos idők menyasszonyfehér, hét méteres tárgyalóasztalának távolságtartása után, egyenesen szívmelengető ez a kézfogás. Úgy látszik, az urak csak a Covidtól féltek, de a botránytól már nem!

Helyesbítek! Az egyik úr a covidtól félt akkor, de újabb botránytól neki már nem kell tartania, hiszen rég túl van a botrányok lehetséges teljes skáláján, mára nyilván immunis, míg a másik úr a jelek szerint sem a covidtól, sem a botránytól nem tart. Gondolom, mindig van nála egy kis pálinka, esetleg 1-2 cikk fokhagyma is… No, de fordítsuk komolyra a szót!

Hogy két magasrangú állami vezető tárgyal egymással és barátságosan kezet is fog, az általában biztató és helyénvaló. Ukrajna orosz lerohanása óta a Nyugat vezetői nem akarnak találkozni és kezet fogni az agresszornak kikiáltott orosz elnökkel. Joguk van hozzá. Ma már könyvtárnyi irodalma van az ukrajnai háború bonyolult vagy nem is annyira bonyolult kiváltó okainak, de a tények azt mutatják, hogy Oroszország lerohanta a szomszédos, szuverén Ukrajnát. Azóta a Nyugat egyhangúlag páriának kiáltotta ki az orosz elnököt, és akik addig annyi éven át melegen szorongatták a kezét, most látni se akarják őt. Ráadásul a „civilizált világ” országaiban háborús bűnösnek is kikiáltották. Papírja is van róla.

A Nyugat született képmutató. Képmutatását most ismét bizonyítja: az egekbe szöktek attól, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Vlagyimiroviccsal kezet fogott! Hogy merészeli! Szívükhöz kaptak, sopánkodtak, felháborodtak. Üzleti érdekekből fakadó elvtelenséggel vádolják miniszterelnökünket, míg ők, ha nem is éppen „business as usual” alapon, de Oroszországgal még mindig üzletelnek. Például, a németek és az amerikaiak. Orbán közeli munkatársai azonnal vissza is vágtak, és oda mondtak rendesen, hogy a kényeskedő nyugatiak ne fanyalogjanak, mert míg Orbán Viktor és a magyar kormány az első perctől kezdve tisztességesen nyílt kártyákkal játszik, Moszkvába utazgat és a háborús bűnössel parolázik, addig a Nyugat az előtérben húzza az orrát és fanyalog, de a háttérben ugyancsak tartja a kapcsolatot az oroszokkal.

A Nyugat képmutatása régi és unalmas mese, engem nem érdekel. Annál inkább érdekel viszont, hogy miért is fogott nyilvánosan kezet ez a két ember egymással? Ha Pekingben, a Tiltott Város valamelyik kis utcájában vagy folyosóján összefutnak és egymás nyakába borulnak, az nem számít, annak viszont igenis már van jelentősége, hogy hivatalos kézfogós fényképet közöltek magukról. Putyin esetében világos, hogy miért parolázik: a NATO és az EU egyik tagállamának vezetőjével a világ előtt kezet fogni egy páriának bizony nagy előrelépés, különösen, hogy a háború kitörése óta ez az első alkalom. Megtörött a jég? Biztos lennének még az EU-ban, akik Putyinnal paroláznának, de egyelőre nem merik, majd legközelebb. Sőt, láttunk mi még karón varjút! Ha úgy hozza egy váratlan történelmi fordulat, esetleg még azok is ismét kezet fognak majd Putyinnal, akik ma ezt a gesztust Orbánon a leghangosabban számonkérik. Ki tudja, hogy mit hoz a jövő, hogy mi van megírva a csillagokban?

Egyelőre azonban maradjunk a jelennél és a valóságnál. Putyin motivációját könnyen megértjük, de mire volt jó Orbánnak, és nem utolsósorban mire volt jó nekünk, hiszen ő nem csak önnönmagát, de a világ magyarjait is képviseli, hogy az orosz elnökkel kezet fogott? Mit üzent ezzel a tettével és kinek? Ötletelek, mégsem világos. Nincs jobb ötletem, mint arra gondolni, hogy Pekingben sem hagyta el miniszterelnökünket a magyar virtus, és odakent egyet a „civilizált világnak”. Megmutatta, hogy ki is ő, mi is ő, és azt is, hogy mi kik vagyunk!

Ki ő? A magyarok elöljárója, a NATO és az EU egyik tagországának a felelős miniszterelnöke. Jobb vagy rosszabb dolgunk lesz a jövőben nekünk, magyaroknak, elöljárónk ilyen és ehhez hasonló gesztusaitól? Erősödik, avagy gyengül helyzetünk, nő vagy csökken megbecsülésünk a nemzetközi szervezeteken belül, melyekhez annyi kín és keserv, annyi vágyakozás és várakozás után végre mi is tartozunk, az ilyen action gratuite virtuskodásoktól? E kérdésekre adja meg mindenki maga a választ, egy percre se felejtsük azonban, hogy a kézfogás nem játék. A kézfogás kötelez!