A napokban a Domokos Géza Egyesület felterjesztése nyomán Klaus Johannis államfő a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatát adományozta a Kriterion Könyvkiadónak. Az Elnöki Hivatal indoklása szerint a fennállásának 45. évfordulóját ünneplő művelődési intézmény meghatározó szerepet játszott a nemzeti kisebbségek kultúrájának és nyelvének ápolásában, megismertetésében, valamint a román kultúrával és nyelvvel történő kölcsönhatások megkönnyítésében. Így a Kriterion érvényt szerzett annak az elvnek, miszerint a másik fél eszméinek és értékeinek elfogadása feltétele a jó együttélésnek.

A Kriterionról, megalakulásának körülményeiről, az ott megjelent könyvekről, Domokos Géza elévülhetetlen szerepéről olyan sokat írtak az idők folyamán, hogy úgy tűnik, mindahhoz, ami megjelent, már semmit nem lehet hozzátenni. Létezik azonban egy olyan vonatkozás, amely talán soha nem állt előtérben és amelyet most egy személyes példával szeretnék megvilágítani: hogy milyen modellt jelentett számomra a kiadó szerkesztőinek pontos és lelkiismeretes munkája.

A múlt század nyolcvanas éveinek elején a kiadótól megkerestek, hogy nem volna kedvem lefordítani Romulus Guga: A bolond és a virág című regényét. Addig is, napilap-újságíróként, elég sokat fordítottam, de irodalmi munkát soha. Elvállaltam, mert úgy gondoltam, segít abban, hogy újra megtaláljam a magyar nyelvnek azokat a finom árnyalatait, azt a gazdagságát, amelyet az újságírás napi gyakorlatában oly gyakran félretettünk. Ha belevágok – döntöttem el –, akkor kénytelen leszek állandóan más és más szereplő bőrébe bújni, újra fel kell fedeznem az illő és már-már alig használt szavakat, megint felbukkanak a rokon- és hasonértelmek, hiszen csak így lehet hús-vérré gyúrni mindazokat a szereplőket, akik más nyelvi és társadalmi közegben élnek-szenvednek-álmodoznak – teremtik meg a maguk jelképeit. A fordítás nem volt egyszerű, műfordítani jóval nehezebb, mint írni, hiszen nem csupán a szavakat kell mindkét nyelven ismerni, hanem helyzeteket, hangulatokat visszaadni, szöveg- és gondolathűen értelmezni. Az ember neki-nekilódul, de úgy érzi magát, mintha gúzsba kötve futná a maratont: rohanna előre, hogy fogyjon az út, azaz a szöveg, de mégis mindegyre megáll, keresgéli a találóbb szavakat, sőt gyakran vissza is tekint.

Amikor hosszú hónapok kemény munkája után leadtam a kézzel fordított, majd írógéppel átírt kéziratot, éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről, de úgy három hónap múlva a lelkesedést már szégyen váltotta fel: a kézirat ugyanis sok-sok piros javítással visszajutott hozzám, a szerkesztő Szemlér Judit nem csupán a félreütéseket, a hosszú és rövid i-betűket, a stiláris pongyolaságokat, a román nyelvre visszautaló tükörszerkezeteket javította ki, hanem az írásjelek közötti közöket, a dátumokhoz kapcsolódó írásjeleket és így tovább. Minálunk, a napilap rohanó munkájában ilyen apróságokra rá sem hederítettünk, és a Kriteriontól kaptam az első kemény leckét: nem elég a téma, nem elég a stílus, nem elég a logikus gondolatvezetés, az újságíró csak akkor igényes önmagával szemben, ha szövege formailag is minőségi. Így tapasztaltam meg a saját bőrömön azt, amit mások már régóta tudtak: a megjelent könyv és a leadott kézirat között nem egyszer kisebb-nagyobb szakadék tátong, és bizony a világirodalomban nem egyszer névtelen szerkesztők teremtettek halhatatlanokat.

Amikor a nemzedékem életétől elválaszthatatlan Kriteriont most újra kitüntették, a szerkesztőkre gondoltam. Arra a hihetetlen mennyiségű pontra és vesszőre, kötőjelre, igazgatásra, szó- és mondatcserékre, amit a kéziratokon magyar, román, német nyelven vagy a romániai kisebbségek tucatnyi nyelvén az olvasó számára észrevétlenül elvégeztek. És arra, hogy a mai meglódult világban is milyen nagy szükség lenne a lelkiismeretes, az aprómunkát hivatástudattal végző szerkesztőkre, még akkor is, ha végeredmény elektronikus könyv, vagy a bármiféle más, képernyőkön olvasható szöveg lesz.

A bolond és a virág magyarul azokban a napokban jelent meg, amikor a magyar kultúra iránt is nyitott Romulus Guga Marosvásárhelyen elhunyt.

Azóta még fordítottam a Kriterionnak jónéhány irodalmi munkát vagy képzőművészeti vonatkozású esszégyűjteményt, jóval kevesebb piros javítással, de a Kriterion első, intő példáját soha nem feledem.