Idén lesz a negyvenéves évfordulója annak a (sport)történelmi pillanatnak, amikor az 1984-es Los Angeles-i olimpián egy 16 éves tornászlány, Szabó Kati lenyűgözte a világot szereplésével, ami azt jelentette, hogy csapatban, valamint a szerenkénti – gerenda, talaj és ugrás – döntőkben mindenki másnál jobban teljesítve négy aranyérmet szerzett. Ez a teljesítmény mind a mai napig rajta kívül három tornásznőnek sikerült, ebből az egyik a legendás Keleti Ágnes. Mindössze egy apró szépséghiba, azaz 5 századpont akadályozta meg, hogy teljesítménye még tökéletesebb legyen, ugyanis az egyéni összetett verseny döntőjében ennyivel végzett az aranyérmes amerikai Mary Lou Retton mögött, akit egyébként akkor már a Romániából Amerikába távozó legendás Károlyi-házaspár edzett.

A négy aranyat és egy ezüstöt begyűjtő lány román színekben versenyzett, mezén és a tévéképernyőkön pedig az Ecaterina Szabo név állt. Valójában másképp hívják. Ő nem más, mint a háromszéki Zágonban született Szabó Kati, aki nemcsak Romániának, de ezen belül – vagy épp kívül – az erdélyi magyar közösségnek is sosem halványuló dicsőséget szerzett. Ha a különböző világversenyeken, európai bajnokságokon és olimpián szerzett érmekkel szeretnénk számszerűsíteni ezt a dicsőséget, akkor 1980 és 1987 (visszavonulása éve) között 15 arany-, 10 ezüst- és 3 bronzérem birtokosa, ezen kívül 17 alkalommal hajtotta végre hibátlanul gyakorlatait, ami ugyanennyi maximális pontszámú, azaz 10-es osztályzatot jelentett 1983–1984 között.

Ezek az eredmények önmagukért beszélnek, de mi rejtőzik a statisztika mögött? Mennyi lemondással és küzdelemmel járt a csúcsra vezető út? Hogyan látja ezt Szabó Kati négy évtized távlatából? Erre voltunk kíváncsiak, ezért kihasználtuk az alkalmat és meghívtuk az amúgy 1992 óta életvitelszerűen Franciaországban tartózkodó legendás sportolót egy kávéra. Kati éppen hazalátogatott szülőfalujába és sűrű elfoglaltságai közepette is szakított annyi időt, hogy beszéljen ezekről az időkről. Nagyon sok érdekes dolog derül ki, például az, hogy milyen fogadtatásban részesült az illetékes elvtársak részéről a Los Angeles-i olimpiáról húsz (!) éremmel hazatérő román küldöttség, és mivel fogadták magát Szabó Katit a repülőtéren (figyelem: korántsem a felhőtlen örömről és gratulációkról szólt ez a fejezet, sokkal inkább az akkori hatalomra jellemző cinikus, egyben vérlázító attitűd újabb megnyilvánulásáról van szó).