A gyászoló feleség, Sterczer Hilda szemszögéből mutatja be Erőss Zsolt hegymászó életét és utolsó, végzetes expedícióját Csoma Sándor első mozifilmje, a Magasságok és mélységek. A főszerepekben az erdélyi Pál Emőke (Love 2. America, Valan) és a budapesti Nemzeti Színház színésze, Trill Zsolt (Dolina, A martfűi rém, Drakulics elvtárs) látható. A rendező a BBTE kolozsvári Film és Média Napjainak egyik előadója volt, ekkor ültünk le vele beszélgetni az életrajzi filmek kihívásairól, a produkcióban használt eredeti hegymászó-relikviákról és a forgatás utáni depresszióról.

Erőss Zsolt expedícióit, tragédiával végződő hegymászó-pályáját tömegek követték magyar nyelvterületen, bizonyára többeknek eszébe jutott filmet készíteni róla. Te hogy jutottál el ehhez a történethez, és hogy lett végül a főszereplőd Erőss Zsolt özvegye, Sterczer Hilda?

Mielőtt megkerestem volna Hildát, már hallottam, hogy vannak projektek, amelyek szintén foglalkoznak Erőss Zsolt történetével, de mindegyik őt állította volna főszerepbe és a tragédiájára, az utolsó útjára helyezte volna a hangsúlyt. Eredetileg, sok évvel ezelőtt még én is egy ilyen filmet szerettem volna csinálni. Erőss Zsolt személyiségével erős párhuzamot találtam magamban, mind fanatizmusában, mind mániákusságában, ahogyan ő a hegymászáshoz, én meg a filmezéshez állok. De aztán beláttam, hogy ez nagyon drága lenne, és erre biztos nem fogok még elsőfilmesként pénzt kapni. Jegeltem a témát, pedig a fejemben már akkor megvolt, hogy Trill Zsolt játszhatná Erőss Zsoltot, aki őszes szakállal nagyon hasonlít hozzá.

Aztán az történt, hogy édesanyámnál rákot diagnosztizáltak, és ahogy elkezdtem vinni őt a sugárkezelésekre, és láttam, ahogyan a jól ismert mosoly az arcáról kezd el-eltűnni, elkezdtem a gyász témájával foglalkozni. Újfajta érzés volt az életemben, mert korábban nem kellett soha átélnem a gyászt, és hálistennek aztán ebben az esetben sem, mert anyukám meggyógyult. Akkor azonban alkotóként már érdekelt a hiány és az elvesztés érzése. Azután anyukám megvette Sterczer Hilda interjúkötetét, a Hópárduc feleségét, amit Révész Szilvila szerkesztett, és amelyben a Hilda elsősorban a gyászfeldolgozásáról vall, és rájöttem, hogy ami érdekel, Erőss Zsolt és a gyász, az az özvegyben ér össze, hogy ez egy izgalmas alapanyag lehet, egy újszerű perspektíva. Van egy olyan mondás, hogy minden történetet elmeséltek már, de én abban látok lehetőséget, hogy a meglévő toposzokat, struktúrákat más szempontból közelítem meg. Akárcsak Márai Sándor Béke Ithakában című művében, ahol Odüsszeusz asszonya, Pénelopé kerül az egyik főszerepbe, és rajta keresztül hallunk a hősről, aki állandóan távol van, itt is izgalmas perspektívának tűnt, hogy az otthon maradók érzéseit, mindennapjait meséljem el.

Mivel győzted meg Sterczer Hildát, hogy éppen a te projektedet támogassa a sok közül?

Két nappal azután, hogy elolvastam a könyvet, összefutottunk egy élelmiszerüzletben, közel a lakásomhoz, ami nagyon fura volt, mert Hilda egyébként Mogyoródon lakik, így ott Budapesten, a 11. kerületben elég sorsszerű volt ez a találkozás. A fotói alapján felismertem, odamentem hozzá, bemutatkoztam. Szerintem neki is meglepő volt a Csoma Sándor név, ugyanis Kőrösi Csoma Sándorról nevezték el a fiukat, Erőss Csomát. Rögtön megbeszéltük, hogy találkozunk, mondtam, hogy filmet szeretnék csinálni, már ott is jelezte, hogy több filmes stáb már megkereste, de azok a projektek állnak. Megnyugtattam, hogy ez nem fog. Először interjúkat vettem fel vele, végigmesélte az életének ezen időszakát, kicsit részletesebben, mint ahogy a könyvből, interjúkból ezt megismerhettük. Összeállt a fejemben egy izgalmas struktúra, hogy hogyan lehet ezt a történetet talán még szívszorongatóbban elmesélni, mintha Zsolt perspektívájából mutatnám. Azt hiszem, hogy kicsit az is hatott rá, hogy az én filmem nagyrészt nem a hegyen játszódik, mert Hilda általában nagyon hamisnak érzi a hegyen játszódó filmfeldolgozásokat, amelyekben a hegymászók 8000 méteren csak úgy átugranak hatalmas szakadékokat, miközben abban a magasságban – amit halálzónának hívnak – pár lépés után az embernek meg kell állnia, hogy levegőt kapjon, így ott nem futkároznak az emberek, hanem komótosan lépkednek és várakoznak. Ebből persze nehéz hollywoodi értelemben vett izgalmas filmet csinálni.

Ha jól értem, Hilda leginkább attól félt, hogy túl „hollywoodi” és mű dolog születik a történetükből, neked pedig sikerült őt megnyugtatnod, hogy nem.

Igen, és azt sem szerette volna, hogy állandóan Zsolt haláláról beszéljünk, miközben az életére kellene emlékezni. Ugyan az én filmem is a haláláról beszél, hiszen a gyászfeldolgozásról szól, de a végére pont, hogy erőt adó, motiváló és inspiráló történet tud lenni, ahogyan Hilda talpra áll a gyászból, ugyanolyan módon, mint ahogy korábban Zsolt is talpra állt, miután amputálni kellett a lábát, és még úgy is nyolcezreseket mászott. Így sokkal inkább egy inspiráló történet tud reményeim szerint napvilágot látni, és nem a tragédia fogja drámává emelni ezt a filmet.

A több nemzetközi fesztiválon díjazott Casting című rövidfilmje után a Sára Sándor-díjas Csoma Sándor a Nemzeti Filmintézet Inkubátor-programjában kezdte el első mozifilmje fejlesztését. A Magasságok és mélységek a JUNO11 Pictures gyártásában, valamint a SPARKS Camera & Lighting koprodukciójában készül, a magyarországi mozibemutató tervezett dátuma szeptember 29.

Melyikőtök találta ki, hogy Zsolt és Hilda eredeti mászóruháit vegyék fel a színészek?

Szerintem én, mert amikor elmentünk Hildához, és mondtam, hogy elvinnénk pár dolgot, hogy használhassuk a filmben, akkor nagyon készséges volt, az összes régi, nyolcezres csúcson használt mászóruháit csak úgy odaadta nekünk, és akkor az volt bennem, hogy ha ennyire nyitott, lelkes, illetve ennyire nem sajnálja tőlünk ezeket a ruhadarabokat, akkor minél többet vigyünk el, mert nyilván ez is a film hitelességét erősíti, meg maguknak a színészeknek is varázslatos pillanat, amikor felölthetik ezeket a ruhákat és egy kicsit az általuk játszott karakter szelleme is beléjük kerül. Próbáltam figyelni erre, a filmben van például egy valós tévéinterjú is, amikor a Sportklub Dodzsem című adásában a Zsolt eltűnését követő este felhívják Hildát és megkérdezik, hogy mit gondol, hol van a férje, drukkol-e neki, és akkor Hilda, mivel pontosan tudja hegymászóként, hogy ha valaki eltűnik a Himalájában, az egyet jelent a halállal, elmondja, hogy már nem lehet reménykedni, valószínűleg a férje meghalt, a műsorvezetők pedig döbbenten hallgatják, hogy éppen a feleség, akitől leginkább várnánk, hogy reménykedni fog, ő az, aki a legkategorikusabban kijelenti, hogy valószínűleg meghalt.

Hildának voltak meglátásai, elvárásai azzal kapcsolatban, hogy az őt játszó karakter milyen legyen majd a filmben?

Az a félelme egy rendezőnek, amikor belekezd egy életrajzi filmbe, főleg úgy, hogy még él a szereplők egy része, hogy azok majd biztos mindenbe bele fognak szólni és inkább idealisztikus képet próbálnak meg festetni magukról, és nem engedik majd, hogy háromdimenziós, néha hibázó, néha gyarló emberként is ábrázolhassák őket. Pedig ez fontos a hitelességhez, mert mindannyian hibázunk, mindnyájunknak vannak gyenge pillanatai, kijövünk a sodrunkból, rosszul reagálunk le helyzeteket. Hálistennek Hilda egyáltalán nem próbált meg meggátolni semmiben, megmutattam neki a forgatókönyv különböző változatait, a filmet is megmutattam neki, és soha nem volt olyan kérése, hogy valamit vágjak ki, kendőzzek el, sőt, ő már rámondta az okét az aktuális verzióra, de aztán még én egy kicsit faragtam a filmből, úgy, hogy átélhetőbb legyen a karaktere, mert volt egy pillanat, amiről úgy éreztem, hogy túlságosan megosztó lesz. Nekem az volt a fontos, hogy együtt tudjunk vele létezni, érezni és empatizálni a film során, ha valami hibát is vét, a végére ezt megbocsássuk neki, és egy erős és inspiráló nő karaktere jelenjen majd meg előttünk.

Hildának persze először fura volt, hogy az őt alakító Pál Emőke egyáltalán nem hasonlít rá, de elmagyaráztam neki, hogy én azért csak Erőss Zsolt esetében keresem a hasonlóságot az őt játszó színésszel, mert a mindennapi emberek az Erőss Zsolt arcát tudják felidézni. Hilda most a film kapcsán is, meg egyébként is biztos egyre többet lesz képernyőn, úgyhogy majd ő is ismert arccá fog válni, de most még ez a kényszer nem volt rajtam, hogy az ő esetében is megfeleljek ennek. Talán így Hildának is könnyebb egy kicsit kívülről tekinteni erre a történetre, és nem folyamatosan azt keresni, hogy mi az, ami tényleg megtörtént, és mi fikciós adalék, hanem arra fókuszálni, hogy mi a film feladata és mi az üzenete.

Ha a hasonlóság nem volt szempont, milyen színészt kerestél Hilda szerepére?

Vizuális egyezést ha nem is kerestem, az viszont nagyon fontos volt, hogy szívós és szigorú nő benyomását keltse, de egyszerre tudjon nagyon érzékeny és gyengéd is lenni. Egy filmben, ahol az egész vásznat betöltheti a színész arca, az, hogy hihető legyen, hogy az illető egy hegymászó, hogy az életét kockáztatja és olyan mentális erővel rendelkezik, hogy képes minden fájdalmat és nehézséget a háttérbe tolni a célja elérése érdekében, nagyon fontos. De őszintén szólva, nem nagyon kerestem, mert Emőke arca rögtön benne volt a fejemben, nem is néztem meg mást a szerepre, mert őt már kinézet alapján rögtön alkalmasnak találtam. Aztán persze megnéztem őt jelenetekben, vele együtt castingoltunk bizonyos szereplőket is, nyilván akartam egy visszajelzést arra, hogy a köztünk lévő munkakapcsolat az jól tud működni, másrészt pedig hogy el tudja-e megfelelő módon játszani ezt a nehéz szerepet. Bizakodó vagyok azzal kapcsolatban, hogy a szakma értékelni fogja, ahogyan ő létezni tudott ebben a szerepben.

Hilda karaktere előtt voltak még markáns női karakterek a filmjeidben, például a Casting Júliája. Ez véletlen?

Fogalmam sincs, hogy miért van. Egy időben, amikor még a gyerekkori élményeimet dolgoztam fel rövidfilmekben, akkor állandóan egy vörös hajú kisfiú volt a főszereplőm, és nem tudom, hogy hogyan kanyarodtam át a női karakterekre, de most valahogy minden, még a mellékvágányon futó ötleteimben is női főszereplők vannak. Valószínűleg izgalmasnak tartom feltérképezni a női lelkeket, nézőpontokat, meg nyilván ez ismeretlenebb dolog számomra, férfiként, és ezáltal izgalmas kirándulás nekem ezeket átélni. De pontos választ nem tudok adni erre.

Mivel már nagyon korán megtaláltad a színészeidet, és az ő arcukkal a fejedben írtad a forgatókönyvet, bizonyára láttad magad előtt a történet elég nagy részét képileg is. Az operatőrrel, Tóth Leventével milyen szempontok szerint dolgoztatok együtt?

Én mindig azt mondom, főleg egy magyar film esetében, hogy a legjobban akkor jár az ember, ha már adott helyszínekre, adott szereplőkre írja rá egy kicsit a forgatókönyvet, mert úgy tudja a legpontosabbat kapni, míg ha megálmodik helyszíneket, szereplő arcokat, karaktereket, és azután próbálja megkeresni, sosem fogja ugyanazt megtalálni egy az egyben. Emőkét például lefotóztam még a forgatókönyv megírása előtt és az ő fotója volt a háttérkép a laptopomon, állandóan őt néztem, amikor írtam a forgatókönyvet, hogy hogyan reagálna ez az arc, vagy mit mondana, és ez reményeim szerint segítette őt is, meg engem is, hogy minél inkább a szájára legyen írva a dialógus, a benne rejlő erősségeket minél inkább meg tudja mutatni a nézőnek.

Ugyanígy, a forgatókönyv írása során már elkezdtünk keresni helyszíneket, hogy oda írjuk a jeleneteket. Leventével, akit tulajdonképpen a legkorábban vontam be a fejlesztésbe, aki egyben kvázi dramaturgom is, közösen gondolkodunk mindenről, képekről, de még akár a színészekről is, ő kamerázta le a castingokat is, amiket én instruáltam végig, aztán együtt mentünk helyszínt keresni, és ezalatt folyamatosan beszélgettünk, és állandóan újra- és újraírtuk fejben a jeleneteket, és aztán amellett, ami a leginspirálóbban hatott rám, ami a sok különböző helyszín közé be tudott illeszkedni, amellett végülis letáboroztunk. Amikor elkezdtem a forgatókönyvet írni, ezeknek a helyszíneknek a képe volt a fejemben.

Mennyire volt nehéz nagyjátékfilmet írni az eddigi kisjátékfilmekhez képest?

Valójában nekem kisjátékfilmet mindig sokkal bonyolultabb volt írni, mint nagyot, mert sokkal nehezebben fogalmazok meg kis történeteket, általában nagy epikus struktúrák jelennek meg a fejemben. Kiskoromban arra aludtam el, hogy édesanyám népmeséket olvasott, és ott a három királyfi elindul, hosszú, akár évekig tartó bolyongás után a legfiatalabb végül visszatér és megoldja a királyság problémáit – ez az egész a nagyjátékfilm-struktúrának az alapjait hintette el a fejemben. Ezáltal én mindig, amikor valami történet kreálásába kezdek, valahogy nagyon koránról indítom a történetet, és aztán egy nagy volumenű íven keresztül jutok el a végkicsengésig, és nekem mindig nagyon nehéz volt a rövidfilmeknél, hogy próbáljam minél későbbről kezdeni, minél előbb befejezni, és lehetőleg ne egy nagyon drámai szituációt megjeleníteni, hanem abba is próbáljak minél visszafogottabb lenni. Ez mérsékelten sikerült. Most valamennyire kiélhettem magam, bár rá kellett jönnöm, hogy a nagyjátékfilm sem elegendő nekem, lehet, hogy sorozatot kellene inkább csinálnom, mert olyan izgalmas történeteket kellett kihagynom, akár úgy, hogy leforgattuk, és aztán ki kellett vágni, úgyhogy valószínűleg inkább egy 8-szor 50 perces minisorozat lett volna elegendő, hogy ne legyen bennem hiányérzet. De a nézőben remélhetőleg nem lesz hiányérzet, mert elég kerekre csináltuk a filmet, mindennemű elágazás, epizód nélkül, így most elég erőteljesen leginkább a gyászfeldolgozásról szól.

A Himaláját az osztrák Alpok „alakítják” a filmben, és bár „csak” 3000 méteren dolgoztatok, azért akadhattak kihívások. Hogy boldogult a stáb?

A filmkészítés során, de főleg egy ilyen alacsony költségvetésű film során folyamatos improvizációra van szükség, mert állandóan kiderül, hogy valamit nem lehet megcsinálni, vagy máshogy kell megcsinálni. Egyik stábtag sem forgatott még ilyen körülmények között 3000 méter magasan, egy gleccseren, ahol gleccserhasadékok is voltak, tehát nagyon kellett figyelni, hogy nehogy lezuhanjon valaki. Nem lehetett pontosan kitalálni, hogy mi hogy fog zajlani, mi mennyi időbe fog telni. Az operatőr mellett a produceri gárda szállt be leghamarabb a projektbe, Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás Yvan, akiknek még csak egy mozifilm van a hátuk mögött, a Curtiz, ami Kertész Mihályról és a Casablanca készítéséről szól, de pont ilyen lelkes korombelieket kerestem, mert azt szerettem volna, hogy ők is ugyanúgy a gyerekükként viseljék gondját a filmnek, és ne legyen a kezük alatt még másik öt projekt. Ez be is igazolódott, mert nagyon odatették magukat.

Amennyire lehetett, felkészültünk, de a filmkészítés, főleg ilyen low budget formában, mindig erőteljesen az improvizációról szól, és nagyon fontos rendezői skill, hogy ne stresszelj be egy akadály előtt, hanem rögtön kapcsoljon be a megoldókészséged. Ilyenkor annyira pörög az ember, hogy amikor véget ér, akkor az ember konkrét depresszióba esik, annyira üres lesz hirtelen, már nem kell megoldani a dolgokat, már nem kell mindennap korán felkelni. Ez a legrosszabb pillanat. Aztán hálistennek előbb-utóbb elkezdődik a vágás folyamata, akkor újabb problémákkal, drámákkal találkozom, majd a vágóval, Márton Dániellel kipattan a fejünkből a megoldás. Ő egyébként a Richard Gere zenekar énekese, és mivel zenész, nagyon jól megtalálja a jelenetek belső ritmusát és nagyon jó referenciazenéket tud alátenni, ami aztán a zeneszerzőnek, Balázs Ádámnak a segítségére tud lenni. Ez egy csapatmunka.