Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Borbás Barna, és Parádon készült riportjában annak járt utána, hogy a tősgyökeres budapesti Borlai Gergő dobzenész-producer­-zeneszerző, akit a szakmai tevékenysége Barcelonához, illetve Los Angeleshez köt, miként lelt a munkájához ideális helyszínt biztosító otthonra a Tarna-menti erdők borította, hegyek övezte mátrai településen.

Borlai 12 éves kora óta része a magyar zenei életnek, dolgozott vagy dolgozik mások mellett Tátrai Tiborral, Presser Gáborral, Horváth Charlie-val és Hrutka Róberttel is, és 2009-ben Barcelonába költözött, 2015 óta pedig amerikai karrierjét építi Los Angeles-ben. Rendszeresen zenél Scott Kinsey, Gary Willis, Frank Gambale és Tony MacAlpine mellett, Magyarországon pedig a Tátraival közösen alakított formációjával, a godfater-rel koncertezik, – most élvonalbeli amerikai dobosokkal együtt, Parádon megszervezte nemzetközi zenei mesterkurzusát, a Borlai Drum Ranchet.

„Borlai Gergő a sok-sok munkával elért nemzetközi karrier közepette tart fenn egy magyar „lábat”, méghozzá Kelet-Magyarországon, a Mátra lankáin. Mi húzza mindig vissza ide? – Szeretek azokkal az emberekkel lenni, akik miatt az lehetek, aki. Iszonyatosan nagy ajándék, hogy Tátrai Tibusszal még tudjuk tolni az ipart. Vele játszom gyakorlatilag a leghosszabb ideje. Jövőre lesz 30 éve… És a mai napig, ha nem vagyok itthon, gyakran fölhívjuk egymást telefonon, képesek vagyunk órákat beszélni. Presser Gáborral ugyanez a helyzet. Vagy ott van László Attila, vele is majd’ 30 éve játszom. Nagyon-nagyon szeretem ezeket az embereket. Gyakorlatilag ők neveltek fel. És most már itt van a parádi életünk, ami szintén visszahúz. Engem itt fognak eltemetni, az biztos.”

Erre a szívet-lelket melengető vallomásra egy a Válasz Online-ban megjelent riportban bukkantam. A Borbás Barnának lelkesen nyilatkozó nemzetközi hírű dobos és zeneszerző Borlai Gergő volt, aki ízig-vérig budapestiként, ráadásul a barcelonai illetve Los Angeles-i élet és munka mellett gyakran hazatérve, a napjait nem a fővárosban, hanem Parádon, a kis mátrai faluban tölti, amit ma már otthonának tekint.

Mi több, a Magyarországon meg külföldön is sokfelé jól ismert és nagyra értékelt művész, akit kétszer választották meg az év dobosának, és két életműdíjjal is kitüntettek, továbbá két aranylemezt is kapott produceri tevékenységért, arról nem is szólva, hogy nemcsak saját együtteseivel vívott ki rangot magának, hanem jeles magyar és amerikai előadók zenekarainak tagjaként is ismert,  – eltérően azoktól, akik pihenni vágyva, elmenekülnek szabadidejükben a nagyvárosokból vidékre, nem holmi hétvégi nyaralót tart fenn Parádon. Ő ide dolgozni jön, dalokat szerez, lemezeket vesz fel, klipeket forgat itt, sőt újabban szintet lépve nagy fába vágta a fejszéjét: nemzetközi mesterkurzusát is a Mátrába hozta, ráadásul nem is akárhogyan, hisz olyan jól jegyzett amerikai előadóművészek társaságában teszi ezt, mint Chris Coleman és Chad Wackerman.

Maga a kezdeményezés sem szokványos, de annak helyszínválasztása az igazi meglepetés. Elvégre efféle szakmai továbbképzésre vezető amerikai zenészek jobbára inkább a napfényes Kaliforniában vagy egy monstre német zenei vásáron szoktak vállalkozni, nem pedig egy olyan észak-magyarországi kis településen, melyet még a vasút is elkerül.

A helyszín titka keltette fel az újságíró érdeklődését, és nyilván az is, kicsoda meg mi is állhat a nem mindennapos vállalkozás hátterében. Ezért kelt útra minap felkeresni a Borlai Drum Ranchet, ahol túlzás nélkül állíthatom az olvasottak alapján, hogy egy „kis magyar csodára” lelt.

Miközben nem tagadom, hogy a lelkesedése átragadt rám, jó szívvel és annak reményében ajánlom mások figyelmébe az élménybeszámolóját, hogy abból számukra majd kiderül: még azokon a lesajnált végeken is, melyekre sokan lemondóan legyintenek, lehet közösségért téve kultúrmissziót vállalni. Csak nemes lelkű ember kell hozzá, aki példaszerűen elől jár, és bizonyítani akar, meg tud is.

Persze ez esetben, amikor a Mátra övezte Parádról meg a dobverőket mesteri módon kezelő Borlai Gergőről van szó, az érintett tiltakozik leginkább azért, hogy amit tesz, azt nagy szavakkal illessék. Ő nem kultúrmisszionáriusnak tartja magát, erre a felvetésre csak azt mondja szerényen, „szeretetből csinálja, mert ez »szimplán jó«, és „mindenki nyer vele”.

De ne szaladjak ennyire előre. Előbb lássuk magát a cikket, aminek kezdetén a mesterkurzus helyszíne kerül bemutatásra.

A felkeresett Mátra vidék festői – derül ki már az első sorokból. Itt „sok ritka növény él a hűvösebb lejtőkön, az erre járó orra előtt bármikor átrohan egy róka vagy egy nagyobb vad, a bükkösben szinte mindig jár a levegő. A környéken feltörő gyógyvízforrások köré a 19. századtól fürdőkultúra, kórház és vízgyógyintézet épült, meghatározó részben a Károlyi családnak köszönhetően. Parádsasvár, Parád és Parádfürdő között az egyszerű falusi és a grófi reprezentatív építészet váltja egymást.”

Ebben a sajátos környezetben lehet eljutni az egykori parádi ifjúsági táborhoz egy köves-kavicsos földúton, mely „nem úgy néz ki, mint aminek a végén topligás amerikai zenészek tartanak mesterkuzust nemzetközi közönségnek” – olvasható rögtön ezután.

Pedig ám így van, hisz az érkezőt a következő látvány fogadja:

„Faházas, ligetes táborhely, kora délután. A fedett terasszal meghosszabbított, tágas közösségi térben érkezésünkkor a Detroitból jött Chris Coleman tanít. Középen három teljes dobszett, körülötte félkörben vagy húsz gyakorló felszerelés. Az egyszeri látogató félelmetes zajt várna a cseres-tölgyes erdő szélén, de ez inkább a CityRocks-hangulat bonsai méretben, amikor több tucat vagy akár száz zenész verője és pengetője csattan egyszerre. Itt persze nincs más, csak dobfigurák a hangszóróból kapott tempóra, változatosabbnál változatosabb módokon.

A mester fel-alá járkál, nagy gesztusokkal instruál, és közben a széles mosoly egy percre sem esik le az arcáról. Coleman energiabomba, igazi amerikai jelenség. A fejben számolás jelentőségét magyarázza. Mármint nem az osztás-szorzásét, hanem hogy mi a számok szerepe a zenében. – A számolás a minden. Abból lesz rendszer, az a kulcs, hogy felépítsd a zenét. Ez folyamat, nem megy bárhogy. A ház építését sem lehet a tetőtől kezdeni. Először aljzat, falak. Így megy a zenében is – mondja. (Hogy hogyan néz ki Coleman akció közben, azért érdemes ezt a 4 milliós kattintásszámú videót megnézni.)

Hogy mennyire nem hétköznapi ez az erdőszéli kurzus, ahol a pára és a fizikai munka miatt csorog a víz mindenkiről, arról a folytatásban kaphatunk képet Borbás Barnától, aki a foglalkozást követő szünetben el is beszélget az amerikai dobbűvölővel.

„Azt mondja, nem ez az első útja Magyarországon, 2007 óta többször is járt nálunk, mindig nagyvárosi koncerttermekben, amerikai formációkat kísérve. – Ilyen erdőszéli kurzuson még sosem voltam. Különleges hely. Ember, tudod, mindent a természetből kapunk: az energiát, amiből merítünk, a fát, amiből a dob készül! Fontos nekem az erdő. Cserkész korom óta szívesen járok benne! – ecseteli a szokásos mosollyal. És az milyen, hogy nem egy steril, patikahangzású tanteremben kell tanítani? – Figyelj, semmi gond ezzel! Igazából lehetsz bárhol, ha jó emberek vesznek körül. Itt persze nagy csönd van, és jól terjed a hang. Nem hiányzik a tanterem. Az erdő jól szól!”

A szünet után a házigazda tanórája következik, mely egész más jellegű, mint a detroiti dobzsonglőré:

„Ha Coleman hozta a tengerentúli show-t, a házigazda az európai fókuszáltságot. Kevés beszéd, sűrű zene. A téma a metrikus moduláció. Írott riportban nem hálás feladat visszaadni, mi az – röviden talán: tempóváltozás –, de a laikus szemlélő itt rájön, hogy a dobolás is lehet tudomány. A résztvevőknek emberpróbáló feladat követni a mestert, hullámvasútként jönnek a fokozások, majd a feloldások. A műkedvelő közönség többnyire azt gondolja, a gyors dobolás a nehéz, ehhez képest Borlai Gergő tanácsa meghökkentő. – Nagyon ajánlom, hogy gyakorolj lassú takjelre. Már-már komikusan lassúra. Akkor érzed igazán, mi történik két pittyenés között – mondja.

A házigazdát virtuóz dobolásáról ismerik, de azt mondja, nem önmagáért van sem a gyors, sem a lassú tempó, sem a hangos, sem a finom ütés. – Hiába vagyok gyors, ha nem tudom, mi miért történik az adott zenében. Értened kell a zene okát. És ha érted, miért akar valahol gyors, valahol egészen lassú lenni, akkor fogsz tudni csatlakozni hozzá.”

Azt követően, hogy vége a délutáni kurzusoknak, kerülhet sor arra a beszélgetésre, aminek során fény derül a már szóba hozott helyszínválasztás titkára, arra, hogy miként kerül egy tősgyökeres budapesti zenész, méghozzá katalóniai és kaliforniai munka mellett a mátrai falvakba. A választ a riport következő passzusai adják meg:

„Tizenhat évvel ezelőtt Andrea hozott ide, aki ma már a feleségem (Ladányi Andrea táncművész, koreográfus – a szerk.). Volt itt egy telke, rajta igazi százéves vályog palócházzal. Sosem felejtem el: leültem a lépcsőre, néztem a kilátást a hegyekre, elszívtam egy cigit, és azt mondtam: költözzünk ide! Ez pár hét alatt meg is történt. Ma már nem dohányzom, de a lépcsőről ugyanolyan ihletetten tudom nézni a tájat – idézi fel Borlai Gergő. Később megvették a szomszédos telket, felújították a házat, és ma már magyarországi tartózkodásaik alatt Budapest helyett Parádon élnek.

Szó sincs már víkendházról. Borlai dolgozik, dalokat szerez, lemezeket vesz fel itt, és immár a kurzusát is a Mátrába hozza. – Pedig nálunk a nagyszülőkig bezárólag budapesti volt mindenki, még akkor is, ha egyik nagyanyám a Habsburg családból származott, jobban beszélt németül, mint magyarul – mondja.

– Megfogott a hely, hegyi levegő, persze. De ez kevés lett volna ahhoz, hogy gyökeret eresszek. Rájöttem, hogy legalább annyira itt tart a hegyi emberek világa, az elképesztő humán beállítottságuk, vagyis az emberszeretetük, az élő kapcsolatuk a természettel.

Ebbe könnyű volt beleszeretni – hallgatjuk, és tényleg különleges szavak egy kontinensek között ingázó, nagyvárosi klubokban koncertező zenésztől. – Gyakorlatilag már az életem legjobb barátai is innen, a hegyről kerülnek ki. Nagyon közel érzem őket magamhoz.”

Azt kár lenne tagadni, – rögzíti Borbás, „hogy lemezfelvételhez nem árt a profi stúdió, könnyen elérhető technikus és a »szomszédból« megszerezhető infrastruktúra. Parádfürdőn mindez nincs, Borlai Gergő mégis itt vesz fel egész lemezeket.” Más bizonyára rég vette volna már a sátorfáját, de a zenészt nem ilyen fából faragták. Ő a szükségből erényt kovácsolt, és ezzel értékteremtő közösségi emberré lépett elő. Ez nem holmi közhelyes dicséret, hanem tényrögzítés.

Ez ki is derül a Borlai által elmondottakból, amikor felmerül, miért is érzi, hogy van tennivalója a hajdan a fürdőjéről elhíresült, de mára megkopott patinájú Parádon:

„Azért, hogy minél inkább támogassam a helyi kultúrát. Elképesztő dolgok vannak itt, és alig tudnak róluk az emberek. Igazi élmény volt felfedezni a Freskó Éttermet, ahol két godfater. lemezt és összesen nyolc klipet forgattunk (az alábbi Youtube-ablakban ezek közül a legújabb látható), illetve én külön több dobos szólóvideót. Nagyon megérdemli ez a vidék, hogy visszaadjak neki, hogy hírét vigyem, ahol tudom.

A fürdőtelep sok ikonikus része az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült, de a Freskó pont nem. A több mint 200 személyes vendéglő a harmincas-negyvenes években készült el, nevét a falakat díszítő impozáns táblaképekről kapta, melyeket Haranghy Jenő debreceni festő készített. (Technikailag egyébként nem freskók láthatók itt, hanem pannók, díszített falburkolatok.)

Több Ybl Miklós tervezte épület is van itt, a legismertebb a parádsasvári Károlyi kastély, de rejtett kis épületek is, amelyekről alig hall az ember. Szeretem idehozni a munkáimat, komplett produkciókat, összeismertetni a zenész barátaimat a helyiekkel. Ez egyszerűen szép! – mondja Borlai. Kultúrmisszionáriusnak nem tartja magát, azt mondja, szeretetből csinálja, mert ez »szimplán jó«, és »mindenki nyer vele«.

A dolog abszolút ösztönös, mégis úgy tűnik, mintha egyfajta recept lenne az ősöreg és mindig mérgező vidék–város-ellentét meghaladására.”

Itt megállni kényszeríti a tallózót örök ellensége, a terjedelmi korlát, amit csak sajnálni tud, hisz bőven lenne még mit ismertetni e riportból, aminek beszédes üzenetét a bevezetőmben már idézett, a Parádnak örök hűséget esküdő Borlai mondata, az „Engem itt fognak eltemetni, az biztos.” –kijelentés fogalmazta meg.

Tisztelt olvasó, kattints ide, mert akkor elolvashatod a teljes cikket. Ígérem, ha megteszed, nem bánod meg.