Élőben ünnepelné meg a nagyváradi bábszínészet 70 éves fennállását az idei Fux Feszten a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata, bár februárban már a 71. évforduló következik. Az elmaradt és megtartandó rendezvényekről és a pandémia nehézségeiről és tanulságairól Botházy-Daróczi Rékával, a társulat művészeti vezetőjével beszélgettünk.

Tavaly februárban volt hetven éves a nagyváradi bábszínház, a 2019/20-as évadot ennek jegyében hirdettétek meg. A tervezett programok közül mit sikerült megvalósítani, míg közbe nem szólt a pandémia?

Négy bemutatónk volt, a Csodálatos kalucsni, a Piri és a Farkas, a Csillagsziv és a Valahol Európában. Tulajdonképpen a két legszimbolikusabb eseményt meg tudtuk valósítani. Bemutattuk Seres Lajos rendezésében A csodálatos kalucsni című előadást, aminek célja a múlt előtti tisztelgés és létrehoztunk egy dalt és egy videoklipet Egy Lilliputi dal címmel, amivel a jelenre szerettünk volna reflektálni.

A csodálatos kalucsni rendezője, Seres Lajos azon bábszínészek közé tartozik, akik szemtanúi és részesei voltak a nagyváradi bábjátszás fénykorának. Ő 1955-ben került a bábszínházhoz és bábszínészi munkái mellett dramaturg, fordító és rendezői tevékenységei is voltak. A csodálatos kalucsni című előadást 1964-ben, 1978-ban és 1986-ban tűzte repertoárra a bábszínház. Lajos bácsi mindhárom előadásnak részese volt és mai napig ez szívének egyik legkedvesebb produkciója. Ezért is esett erre a mesére a választása. Tiszteletben tartva elképzeléseit, Majoros Gyula tervező gyönyörű díszletet és bábokat készített, amik a klasszikus, paravános, kesztyűs bábjátékra adnak lehetőséget.

Az Egy Lilliputi dal létrejöttét Szabó Attila szövegíróként, Bakk-Dávid László pedig zeneszerzőként segítette. A videoklip célja az volt, hogy 2020-ban ne csak egy társulati fotót hagyjunk magunk után, hanem valami élőbb, játékosabb formában, nem színészi, inkább emberi oldaláról megmutassuk a társulat tagjait.

Az Egy Lilliputi dal alkotói: rendező – Szabó Attila, rajzolta – Rofusz Kinga, animáció – Rémán Szilamér, operatőr, vágó – Lévai Dávid, szerkesztő – Villányi Zoltán.

Voltak olyan programok, amiket akár online meg tudtatok szervezni, mint például a rajzversenyt?

A rajzverseny nem kötődött a hetven éves évfordulóhoz. Inkább azt mondanám, hogy a 2021-es év megtervezéséhez kértük a gyerekek segítségét, s ebben ők nagy örömmel vettek részt. A Szigligeti Színház jegypénztárában még mindig lehet ingyenesen igényelni ezekből a naptárakból, amiket a gyerekek rajzaiból állítottunk össze.

Ami az online programjainkat illeti, kettéválasztanám a születésnaphoz köthető programjainkat és az online felületeken való tevékenységeinket. Míg az előbbinél ragaszkodtunk az élő, offline térben történő lehetőségekhez, utóbbi esetben aránylag gyorsan rájöttünk, ha tartani akarjuk a kapcsolatot a közönségünkkel, akkor az online térben kell léteznünk. Először a bérleteseinknek kínáltuk fel az elmaradt előadások online megnézésének lehetőségét. Aztán régebbi előadásink felvételeit tettük publikussá. Mindezek mellett, bábszínészeink naponta kétszer jelentkeztek Facebook-oldalunkon. Délelőttönként általában kézműves-tevékenységeket, este pedig mesét vagy altatódalokat tettünk közzé. Nyilván ezek mind házi készítésű videók voltak, március, április, május még a legszigorúbb lezárás ideje volt, stúdiófelvételek létrehozása szinte lehetetlennek bizonyult. De azt gondolom, ebben az időszakban nem is az volt a fontos, hogy minden színész operatőri, vágói képességekkel rendelkezzen, hanem, hogy érezze a közönség, mégis létezünk, velük vagyunk.

Bármilyen előnyét láttátok-e az online térbe költözésnek?

Ha előnyt akarok találni, akkor azt mondom, kitágultak a határok attól, hogy online térbe felkerültek adott esetben előadások is. Nem feltétlenül a felvételek milyensége volt jó az online térben, hanem az, hogy az emberek jobban kezdtek figyelni az online tartalmakra. Érdekes módon én azt tapasztalom, hogy a közönséggel valahogy élőbbé lett a kapcsolatunk. Ez paradoxon, de éreztük, hogy a nézők hálásak. Abban a pillanatban, hogy mozdultunk, egyből reagáltak, és ahogy ismét lehetett jönni bábszínházba, előadásokra azonnal jöttek. Az új évre meghirdetett rajzpályázatunkra hatalmas volt az érdeklődés.

A rajzpályázatos nyolcvan gyermeket tízes csoportokban hívtuk el, hogy átadjuk nekik a jutalmat, nyilván minden szabályt betartva, de nagy örömmel fogadták azt a naptárt, amit ők készítettek, illetve a csokit, ami egy jelképes ajándék volt, hiszen végre szabályos díjátadás történt. Nagyon hálásak voltak, és nyilván nekünk is nagyon jó volt ez, hiszen régen találkoztunk a közönségünkkel.

Egy pillanatra visszatérnék a hetven éves évfordulóhoz: van-e olyan program, amit még megtartani terveztek?

A terv az lett volna, hogy az évadot egy nagy találkozóval zárjuk, ahová mindenkit meghívunk, aki még él, és köze volt valamilyen formában a bábszínházhoz. Ezt az elképzelésünket a pandémia áthúzta. Mivel sok idős emberről is van szó, nagyon át kell gondolnunk, milyen formában tudjuk ezt mégis kivitelezni. Mert azt nem lehet, hogy ne ünnepeljük meg méltó módon a 70. évadot. Reménykedünk abban, hogy októberre nem lesz nagyon szigorú lezárás, és ha szigorú szabályok között is, korlátozott nézőszámmal, de megünnepelhetjük ezt a hetven évet. Az idei Fux Fesztivált szeretnénk egy kicsit az ünneplés köré építeni. Terveink szerint egy rendhagyó kiállítással is elkészülünk, aminek az előkészítése szintén az elmúlt évben zajlott a Partiumi Keresztény Egyetem diákjainak közreműködésével. Ebben a projektben dr. Balázs Zoltán adjunktus van a segítségünkre.

Most, február elején ott tartunk, hogy a terem 30 százalékos kihasználtságával, de nézők előtt léphettek fel, viszont nem tudjuk, hogy mi, mikor, mennyire és milyen irányban változik, mikor jön akár egy újabb zárás. Hogy lehet ilyen körülmények között munkát, fellépéseket tervezni?

Érdekes, hogy ez a pandémiás időszak megtanított arra: tervezzünk, és lesz, ami lesz. De tervezni kell. Tudjuk már a márciusi programunkat is, de azt nem, hogy ez meg fog-e valósulni. Azt tudjuk, hogy amíg találkozhatunk, fogadhatunk nézőket, addig nyilván minél többet szeretnénk játszani. Ha véletlenül online térbe kerülünk át, akkor van arra is ötletünk, tehát ha nem lesznek nagy megszorítások, akkor biztos vagyok benne, hogy nem fogunk teljesen leállni. Mint ahogy nem álltunk le eddig sem és mindig volt tevékenységünk. Folyamatosan keressük azokat a településeket, ahol a járványügyi szabályok megengedik a kulturális rendezvények megtartását. Bihar megye mellett Szatmár és még Arad megyében is jártunk ebben az időszakban.

Minket itt Bihar megyében nemcsak a pandémia sújtott, hanem a kulturális intézmények átszervezése is. A bábszínházat ez hogyan érintette?

Senkit nem érint jól a leépítés. Csak azokat, akik kívülről kárörvendnek. Talán ez a legbántóbb. Nem azt állítom, hogy a szolidaritás teljes hiánya van, hisz sokan jelezték, támogatnak, együtt éreznek. De sokan úgy véleményezik a leépítések jogosságát, hogy fogalmuk sincs egy-egy intézmény működéséről. Az bánt ebben a legjobban, és meg is rémiszt, hogy mindenféle előzetes felmérés, alapos kivizsgálás nélkül született egy döntés, ami alapján 30 százalékot le kellett építeni. Ami a bábszínészeket illeti, azt fontos lenne átlátni, hogy sokan évtizedeteken keresztül dolgoztak minimálbérért. Pár éve a közalkalmazottak béreit megemelték és lett egy tisztességes fizetésük. Nem hatalmas. Tisztességes. Van, akinek húsz, harminc év után. Pár év múlva pedig azt vetik a szemére, hogy túl sokba kerül az államnak. Méltatlannak tartom, hogy azt a látszatot próbálják kelteni, hogy a közintézményekben, jelen esetben a kulturális intézményekben nem zajlik valódi munka.

Mit tartanál még fontosnak elmondani az elmúlt időszakkal kapcsolatban?

Talán a legfontosabb, hogy végig dolgoztuk. Mindent megtettünk azért, hogy alkalmazkodjunk a körülményekhez és megdolgozzunk a béreinkért. A bábszínészek online rendhagyó irodalom órákat tartottak, esti mesét olvastak, előadásokat próbáltak, népszerűsítették az olvasást, könyveket ajánlottak, ahová csak fogadtak, elmentünk játszani, tábort szerveztünk a szabályok legnagyobb betartásával, mindenféle engedély beszerzésével és nem utolsó sorban megvalósítottuk az idei iskolaprogramba szereplő musicalt, a Valahol Európában című előadást. Azt gondolom az elmúlt évben is megdolgoztunk azért, hogy létjogosultságunk felől szemernyi kétség se legyen.