A kuflikról, az elhagyatott réten lakó „nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics” hét kis lény humoros történeteiről ismert leginkább nálunkfelé Dániel András neve. A budapesti szerző grafikus, illusztrátor, festő és író. Több mint tíz éve alkotja különleges humorú és nyelvezetű, egyáltalán nem szokványos meséit, amelyeket többnyire maga illusztrál. Több mint harminc könyve jelent meg. Tavaly volt tíz éve, hogy elindult a Kufli-sorozat, ebből Zödön, Pofánka, Fityirc, Bélabá, Hilda, Valér és Titusz főszereplésével animációs sorozat is készült. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten beszélgettünk a sokoldalú alkotóval, nemcsak a kuflikról, hanem a Mindenki mászkál és A nyúlformájú kutya című alkotásairól, gyerekkori kedvenc olvasmányairól, a nézelődés fontosságáról, és arról, hogy miért épp a groteszk vonzza, valamint a terveiről is. 

– Számos alkotása közül a kuflik lettek a legismertebbek. Tavaly jelent meg a jubileumi 20. kötet. Mi tud még velük történni? Milyen sztorikba keveredhetnek még a kuflik?

– Láthatólag bármi megtörténhet velük, a legmeglepőbb dolgok. Emiatt nem aggódom, jönnek még történetek. Egyszer csak beugrik valami, hogy mi az, ami vicces lehet, és talál arra a rétre. Ebben a rétben az a jó, hogy csak egy rét, és egy réten igazából nincsen semmi különös. Amikor kitaláltam a kuflikat, ez volt a koncepciónak egy fontos eleme, hogy egy olyan helyre rakjam a szereplőimet, ahol nincsen semmi, mert ahol nincsen semmi, ott bármi lehet, bármi megtörténhet. Kicsit úgy, ahogy a gyerekek játszanak egy játszótéren, vagy otthon, vagy akár régen, ahogy játszottunk. Most már ilyen grundok nem nagyon vannak, de amikor én kisgyerek voltam, akkor még voltak grundok, ilyen üres telkek, ahol tényleg nem volt semmi. Ezeket a fantáziánkkal úgy rendeztük be, ahogy akartuk. Lehetett ott a préri, ahol indiánoztunk, vagy lehetett egy lovagvár, ahol mi harcolhattunk mint lovagok. Ezek a helyek, ahol nincsen semmi, kiválóan alkalmasak arra, hogy bármi lehessen, bármi megtörténhessen a képzeletünk által. Ez így van az elhagyatott réten is: bármi megtörténhet, és végtelen számú kalandja lehet ott a kufliknak is. Ez csak rajtam meg a képzeleten elmúlik.

– Egy interjúban olvastam, hogy nem szerette gyerekkorában sem a tanítómeséket, és az oktató jelleget kerüli a történeteiben is, meg azt is többek között, hogy legyen benne egy szuperhős, meg ellenség, akit le kell győzni. Miért fontos ez, mi ennek a háttere?

– Szerettem volna olyan meséket írni, amelyek különböznek a megszokott meséktől. Kipróbáltam, mi történne akkor, ha kihagynánk ezeket a jól bevált narratív eszközöket vagy motívumokat, hogy jön egy ellenség, akit le kell győzni, próbákat kell kiállni a szereplőknek. Ehelyett választottam hét darab fura lényt, akik igazából nem szeretnek semmit se csinálni, csak heverészni és nézelődni, apró dolgokat felfedezni a világból, és arra voltam kíváncsi, hogy e köré szervezhetők-e történetek, és úgy tűnik, hogy igen.

– Más könyvei szereplői esetében is úgy tűnik, jellemző ez, hogy megalkotja és szabadjára engedi őket. Mondhatjuk, hogy van egy ilyen alapállás?

– Igen. Meg a ráérős nézelődés is jellemző, ami szerintem egy olyan dolog, ami nagyon hiányzik ebből a világból. Erre senki nem ér rá, már a gyerekek se érnek rá jobbára. Miközben, én úgy gondolom, ez egy nagyon fontos dolog.

– Erre a szemlélődésre szeretne motiválni a Mindenki mászkál című könyve?
– Igen, hogy teremtsük meg azt az időt, amikor látszólag semmi fontos nem történik, fogalmazhatunk úgy is, hogy unalmas az élet, mert éppen nincsen dolgunk, nincsen hova menni, és ráérünk csak úgy lenni. Ebből nagyon fontos dolgok születhetnek: észrevesszük egymást, a körülöttünk levő világot meg tudjuk figyelni. Körülöttünk rengeteg izgalmas dolog van, ami mellett elmegyünk. Ezek apróságok, de közben meg fontos apróságok.

Én nagyon szeretek sétálni, elindulni csak úgy. Szívesen sétálok egy városban, amit nem ismerek annyira, például most itt Kolozsváron is. Nem is a turistáknak ajánlott legfontosabb látnivalók érdekelnek elsősorban – azokat is megnézem, nyilván, ha már ott vagyok –, hanem inkább az élet, ahogy zajlik, jó elmenni olyan utcákba, ahol csak úgy zajlik a helyi élet, ahol nincsenek fantasztikus műemlékek vagy effélék, csak élnek az emberek. Izgalmas figyelni a házakat, meg azt, hogy tesznek-vesznek a helyiek. Ez engem nagyon érdekel. Ha megtehetem, sok időt el tudok tölteni ezzel.

– Mi az, amit olvasott gyerekkorában, milyen olvasmányélményei vannak?

– Nekem elég sok könyvet olvastak szerencsére gyerekkoromban. Tévé már akkor is volt, és én is néztem a tévében rajzfilmeket és mesefilmeket, de emellett nagyon sokat olvastak nekem is, sok olyan könyvet, ami már akkor is klasszikus volt, mint a csodálatos Mary-könyvek, amiket nagyon szerettem, vagy Nils Holgersont. Különösen szerettem az Alice Csodaországban meseregényt, Micimackót, a Lázár Ervin-könyveket.

– Ezeket olvasta a gyermekeinek is?
– Ezeket olvastam főként a gyerekeimnek is. Ez még előtte volt ennek a nagy és látványos gyerekirodalmi boomnak, ami a 2000-es években bekövetkezett, amikor megjelent egy új szerző- és illusztrátorgeneráció, ami aztán számos sikeres könyvet termelt ki. Most már, azt hiszem, nem könnyű válogatni a rengeteg könyv között, ami megjelenik a gyerekeknek.

– Az írásai hangulata, a nyelvezetük, a szereplők nevei többek között Lázár Ervin, Boris Vian, Örkény műveire emlékeztetnek. Mennyire ők hatottak önre?

- Ez a groteszk világ, a groteszk nyelvezet, meg az abszurd irodalom nekem vonzó volt már gyerekkoromban is. Az egyik kedvencem, az Alice Csodaországban is egy ilyen furcsa, szürreális világban játszódik. Édesanyám sokat olvasott nekem Christian Morgenstern – egy 20. század eleji költő – verseit. Nagyon fura, nonszensz verseket írt Morgenstern. Olvasta nekem Edward Learnek a limerickjeit, ezek szintén a nonszensz-irodalom ismert darabjai, amiket nagyon szerettem már akkor. Ez a fajta kitekert, fura gondolkozásmód, ez már akkor is vonzó volt nekem valamiért, és ez meg is maradt. Később Boris Vian könyveit is olvastam. Mindezek biztosan hatottak rám.

– Mi az, ami készülőben van? Ha lehet erről beszélni.
– Mindig készül valami, meg több valami is. Most egy színházas munkán vagyok túl, írtam egy bábdarabot, amiből született egy szerintem, meg – ahogy hallom – a közönség szerint is szerethető előadás, aminek az a címe, hogy Megették az ovit. Most tartok egy kis nyári feltöltődési szünetet, aztán folytatom. Készül majd új kufli-könyv is, de vannak tervbe véve egyéb könyvek is, amikről most azért beszélek, csak ilyen titokzatosan, mert én babonából nem szoktam ezekről nagyon konkrétan beszélni. Megfigyeltem, minél többet beszélek a tervemről, annál kevesebb az esélye, hogy meg is csinálom. Valahogy olyankor mindig valami másba kezdek, más lesz végül belőle.

Azt elmondhatom, hogy szeretnék felnőtt képeskönyvet is készíteni. Van már ilyen: A nyúlformájú kutya című, ami már nem annyira gyerekeknek szól, hanem inkább tizenéveseknek, vagy fiatal felnőtteknek. Annak a vonalán mennék tovább. Az ilyen képeskönyvben a szöveg és a kép együtt adja ki a végeredményt, azaz a rajzok nem illusztrálják a szöveget, hanem összekapcsolódik a kettő, a szöveg és a kép szétválaszthatatlan benne, és együtt mesélnek, mondják el a történetet.