Lehet a gyászról hangosan beszélni? Megélhetjük a veszteséggel kapcsolatos érzéseket elfojtások nélkül, a maguk valójában? Van a gyásznak színe, illata, hangja? Vagy csak a sötétség jellemzi? Egyebek mellett ezeket a kérdéseket jártuk körül a gyergyószentmiklósi származású Orosz Annabella illusztrátorral, aki nemrégiben rangos szakmai elismerésben részesült: gyászfeldolgozást segítő rajzai, amelyek a 2021-ben megjelent Felhőpárna című gyerekverskötetet illusztrálják, felkerültek a World Illustration Awards harmincas listájára. 

Mint írtuk, a 2021-ben megjelent Felhőpárna című gyerekeknek szóló verseskönyv illusztrációi felkerültek a World Illustration Awards harmincas listájára. A Felhőpárna című gyászfeldolgozást segítő verseskönyv a halált, a gyászt a nagyszüleink, szüleink, testvéreink és barátaink elvesztését dolgozza fel gyerekek számára. A könyvet azok a Covid-árvák ihlették, akiknek a szülei a világjárvány áldozatai lettek. A kötet több kortárs szerző versét tartalmazza, amiket Orosz Annabella álomszerű rajzai illusztrálnak. A szerzők között neves erdélyi költők is megtalálhatók, többek között: Balázs Imre József, Bertóti Johanna, Demény Péter, Egyed Emese, László Noémi, Markó Béla, Visky András. A versek még az illusztrátor számára is felkavaróak voltak, felidézték benne a gyerekként megélt haláleseteket.

– Orvoscsalád gyermekeként hogyan sodródtál az illusztrálás világába? Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor azt érezted, hogy a rajzolás, az önkifejezés sokkal többet ad neked, mint más tevékenységek?

– Valóban lehetőségem lett volna orvosnak tanulni, mert „orvoskörnyezetben” nevelkedtem. Anya és a családom egy része nagyon jó szakemberek, közöttük felnőni olyan volt, hogy tanulás nélkül sikerült elsajátítanom egyfajta alaptudást. De nyolcadik osztály második félévétől egyre több olyan impulzus ért, ami a művészeti pálya irányába terelgetett. A kibontakozásban nagyon jó mentorom volt Karancsi Sándor grafikus és festőművész, aki biztatott, hogy egyre többet rajzoljak. Átérezte a helyzetemet, hiszen jómaga is hasonlóképpen kezdte pályáját, eleinte orvosi egyetemre készült. Akkoriban változott a tanügyi törvény is, a líceumi szakirányultság nem befolyásolta már, hogy a diák hova mehet tovább egyetemre. Mivel tudtam, hogy a középiskola elvégzése után még mindig van esélyem másmilyen egyetemi szakot választani, a művészeti líceum mellett döntöttem.

– Gyerekkorodban hogyan viszonyultál a könyvekhez? Tipikusan az a gyerek voltál, aki hosszasan mélázott az illusztrációk láttán? Ezeket később itt-ott te is megismételted? Mondjuk a falon, a szüleid könyveiben?

– Kisgyerekként előszeretettel firkálgattam anya orvosi könyveibe, nagy boldogsággal adtam hozzá kreativitásomból az ábrákhoz. Szerencsére ezek a saját könyvei voltak és nem könyvtárból kölcsönzöttek, mert akkor a gyerek illusztrátor művészi fejlődését nem fogadta volna akkora lelkesedéssel. Szerettem a könyveket, órákig lapozgattam őket, főként abban az időben, amikor nem tudtam még olvasni. Saját történeteket gondoltam ki a képek láttán. Arra viszont nem emlékszem, hogy túlzásba vittem volna a rajzolást: rajzolgattam, kedveltem a színeket, volt is a házunkban egy falrész, amit kimondottan erre a tevékenységre szántak. Még bátyám is besegített a barlangrajzok megmunkálásában.

– Tehát kezdetben lelkesedéssel fogadták a művészi beállítottságod. Később is hasonlóan viszonyult hozzá a környezeted és a családod? Erdélyben nem gyakori, hogy valaki csodavilágot teremtve keresse a kenyerét.

– Tény, hogy a felnőtté cseperedésem folyamán kevés olyan példával találkoztam, hogy művészként miként tud megélni az ember. Ellentétben az orvosi karrierrel, amiről rengeteget hallottunk, legyen szó a munkavégzés mikéntjéről vagy a kereseti lehetőségéről. A két eltérő szakmaismertetésében talán ma is vannak hiányosságok.

Az én művésszé válásom egy olyan időszakra esett, amikor a romániai képzések tranzit állapotban voltak, a „nem tudjuk, mit hoz a jövő” állapot határozta meg azokat. Pozitív elvárásokkal tűzdeltük tele a kilátástalanságot és adtunk egy esélyt magunknak. Közben annyit tudott nyílni és fejlődni a világ, hogy a művészetnek vagy művészi tevékenységeknek is teremtődtek jobb vagy aránylag biztosabb lehetőségei. Sokat nyom a latban azért az is, hogy milyen tabuk voltak az akkori társadalomban a művészek életére vonatkozóan. Mert voltak és mai napig vannak.

– Több városban is éltél már: Székelyföldről világvárosokba vezetett az utad. Mi a tapasztalatod, az illusztrátort hol fogadják el könnyebben? A világlátásod, és annak megfelelően az alkotói stílusod is változott, amikor Moszkvában vagy Londonban dolgoztál?

– Mindenhol örömmel fogadják az illusztrátort, ahol nem oda nem mennék szívesen. Nagyon sok tisztelet van az alkotók-kreatívok irányába például Moszkvában. Ez azt jelenti, hogy az orosz társadalom sokkal jobban odafigyel az alkotó emberekre, a művészetre, mert nem csak a szépre vágynak, hanem a művészek spirituális és világi reflexióira is. Londonban egy picit azt éltem meg, hogy túltelített a művészi tér, nagyon sok az illusztrátor. Ez annak is köszönhető, hogy a művészek többféle ágazatából kerülnek ki, és bármilyen alkotás lehet illusztráció. Technikai illusztrációtól kezdve egészen a textíliák mintájáig lehetne osztályozni, hogy mi töltheti be a megjelenítés szerepét.

– Mi és ki hatott a stílusodra leginkább? A könyvek illusztrációi inspiráltak vagy a rajzfilmek, animációk?

– Réber László, Deák Ferenc az elsők az emlékeimben. A stílust természetesen befolyásolta a technikai rész is. Főként az elején, amikor a digitális rajzolást kezdtem. Az adott eszköztárat igyekeztem saját kifejezésre használni.  A napokban ismét megnéztem Az ember tragédiáját, és felismertem, hogy miként hatott rám, a stílusomra, amikor először láttam. Nem tudatosan természetesen, kompozíciós megoldásokban. Egyetem alatt a Studio Ghibli animációk tetszettek, viszont a grafikai gondolkodásomat a japán művészet már líceumtól kezdve meghatározta.

– Az illusztrációid elrugaszkodnak a szövegtől, vagy szorosan összefonódnak azzal? Amikor megteremted a világot, benne jársz, éled, érzed azt a varázsos történetet, ami megelevenedik a szemünk előtt? Esetleg önmagad vagy a szeretteidet is belerajzolod egyik-másik karakterbe?

– Ez nagyon függ a szövegtől. Hajlamos vagyok realisztikus dolgokat rajzolni, ettől tud szürreálissá válni az illusztráció. Egyébként egy-egy történet hónapokig velem van, amíg végleg le nem adom a kiadónak – ez idő alatt naponta beleáshatom magam a helyszínekbe, a tájakba és a hangulatokba. Hogy az arcom mennyire felismerhető a rajzokon? Én nem igazán látom magam bennük, de lehetséges, hogy ott vagyok. Sőt biztosan ott vagyok.

– Rangos szakmai elismerést kaptál, a 2021-ben megjelent Felhőpárna című gyerekeknek szóló verseskönyv illusztrációi felkerültek a World Illustration Awards 30-as, gyerekeknek szánt illusztrációs listájára: hogy fogadtad ezt a kitüntetést? Számítottál rá?

– Nagyon megtisztelő, hogy a Felhőpárna antológia rajzai felkerültek a rövidlistára, főleg a gyerekeknek szánt illusztráció kategóriában, mert a gyászfeldolgozás témája eléggé erős. Sokáig foglalkoztatott a gondolat, hogy a mi társadalmunkban lehet-e egyáltalán jól, esztétikusan beszélni, rajzolni a gyászról?

– Ahogy mondod, a gyászfeldolgozás nehéz téma, sőt itthon tabunak számít. Milyen kihívásaid voltak az illusztrálása folyamán?

– Eleinte kifirkáltam magamból azokat a közhelyeket, amelyeket használ a képi alkotás a halál, a gyász leírásában. Az igazság az, hogy ezután kezdődött leginkább a keresés.

A kék tintarajzos megoldáshoz elméleti síkon jutottam el: arra gondoltam, hogy nyomot hagy, mert írásra használták, ugyanakkor oldható és árnyalatai illeszkednek az antológia sokrétű érzésvilágához. Mint említettem, a rajzaim realisztikusak, semmint elvontak – az volt az egyik legnehezebb pontja a gyász illusztrálásának, hogy ne legyen túl reális, hogy sikerüljön elrugaszkodnom az addig használt eszköztáramtól.

Voltak versek, amelyekkel azonosulni tudtam, az érzéseimet hozták felszínre, és olyanok is akadtak, amik olvasása közben meg kellett állnom, mert nehéz volt a magamévá tenni. Ilyenkor engedtem, hogy átjárjon a gondolat, az érzés, hogy aztán folytathassam a munkát.

Nem tudunk beszélni a gyászról, nem tudunk beszélni az érzésekről, olyan, mintha csak a boldogsággal foglalkoznánk. Legalábbis erre enged fókuszálni a közösségi média. Nem tudunk megnevezni érzéseket, legjobb esetben el tudjuk mondani, hogy kirázott a hideg, hogy földbe gyökerezett a lábunk, de az kimondatlan marad, hogy mi zajlik legbelül, hogy mi indítja el ezeket a folyamatokat. A versek adnak választ, szavakat: valaki megfogalmazza helyettünk, és a gondolataival azonosulunk. A sorshasonlóság mentén könnyebb elindítani azokat a beszélgetéseket, amiket addig kerültünk.

– Bizonyára az sem lehetett könnyű, hogy ahány szerző, annyiféleképpen közelítette meg a veszteséget…

– Igen. Mindenki picit másként, sajátosan, személyesen. Ezek az árnyalatok azt mutatják, hogy egyetlen témát hányféleképpen lehet értelmezni, megélni és szavakba foglalni. Éppen ezért ügyeltem arra, hogy gyerek és felnőttek számára egyaránt érthető legyen képileg a rajzolt tér. Az illusztráció ugyanis nem lehet magyarázat a versekre, hanem inkább társtere kell, hogy legyen az ébresztett gondolatoknak. A kötetet és az alkotást egységben érdemes látni: törekedtem arra, hogy a rajzok között eltérések legyenek, de kellett egy központi elem, amely az egészet egy térbe tereli. Számomra ez volt a kékség.

– Ha az elismerést nézzük, a halált feldolgozó illusztrációid a legsikeresebbek közt vannak. Elégedett vagy velük?  

– Szerettem a Felhőpárnán dolgozni, kísérletezni valami újabbal, kicsit visszalépni a tus, tinta és a véletlen textúrák világába, ahol nem kell és nem lehet teljesen irányítani a folyamatokat. A rajzok stílusukban eltérnek az eddigi munkáimtól. Ha azt követem, ami sikeres, akkor találtam egy receptet. Viszont egy recept nem lehet megoldás mindenre.