Az írás egoista cselekedet, amely nem állítható semmi szolgálatába – mondta el Tatiana Țîbuleac moldáv író a Poezia e la Bistrița nemzetközi költészeti fesztiválon. A 2019-ben Európai Irodalmi Díjjal kitüntetett író az orosz nyelvhez és háborúhoz fűződő viszonyáról és legkedvesebb hazai és emigrációs emlékeiről is mesélt a besztercei irodalmi eseményen, ahol az interetnikus kapcsolatok fontossága is középpontba került.

Július 14. és 17. között adott otthont Beszterce városa a Poezia e la Bistrița nemzetközi költészeti és zenei fesztiválnak, ahol az idén spanyol, német, horvát, portugál, román és magyar szerzőkkel találkozhatott a közönség. Az esemény hagyományosan a költészetre fókuszál, de minden évben részt vesz egy prózaíró is, akit a költők választanak – idén Tatiana Țîbuleac moldáviai román regényíró, publicista volt az esemény meghívottja, akivel szombaton délelőtt Nicoleta Munteanu beszélgetett.

Țîbuleac két nagysikerű regény szerzője – 2021-ben a Metropolis Média kiadó gondozásában magyarul is megjelent Üvegkert (Grădina de sticlă) című kötete, melyet Joó Attila fordított. A Chișinău-ban született, moldáv-orosz kétnyelvű környezetben felnőtt szerző 2008 óta Párizsban él, idén először járt Besztercén. Nicoleta Munteanu elmondta, jászvásári perspektívából nézve a Moldovai Köztársaság jelenlegi helyzete igencsak másképp csapódik le az emberekben. Egy történelmi szempontból összefonódó területről van szó egy folyó két oldalán, ahol sem a fákat, sem a felhőket nem érdeklik a határok, a kontrollponton viszont útlevelet kérnek. Odaát azonban nagyon közel van a háború és éleződnek a konfliktusok, tette hozzá. Arra volt kíváncsi, a szerző hogyan éli meg a jelenlegi háborút és mit adott számára a többnyelvű környezet, ahol orosz, ukrán szót is hallott.

Țîbuleac megkerülhetetlennek tartja az orosz nyelvi kérdést. Mindig könnyebb másokat megkérdezni, hogy mi a véleményük, álláspontjuk a háború vagy az etnikai-történelmi konfliktusok tekintetében, ám ez sokszor csak hárítása annak, hogy magunk is számot vessünk a saját álláspontunkkal, vagy hogy véleményt formáljunk, a dolgok mélyére menjünk. Az igazság nem középen áll, tette hozzá, mivel nehéz beszélni a benne lakozó orosz nyelvről, amely a gyerekkorát végigkísérte. „Pénzt lehet kérni egy embertől, de szeretetet nem kunyerálhatsz ki” – mondta el.

Feltolultak benne orosz mondatok is az Üvegkert megírása során, de automatikusan románul kezdett el írni, és úgy érzi mai napig, hogy mindig a nyelv válassza meg az embert és nem fordítva. A megbékélés feltétele, hogy egy nyelvet elválasszunk a hatalomtól, és ez a moldáviai románok számára egyáltalán nem idegen koncepció, hiszen ebben nőttek fel és ebben szocializálódtak, ugyanakkor az elme sokszor erősebb, mint a szív – fejtette ki. Az Üvegkert főszereplője, Lasztocska egy olyan kislány, akinek a neve oroszos – jelentése egyszerre szánalom és együttérzés, valamint fecske, és ezt a madarat Moldáviában valamiért nagyon üldözik a házak falai közeléből.

Más nyelv, más kérdések

Az Üvegkert számos fordításban jelent meg, és nagyon változatos az, ahogyan egy-egy nemzet tudatában lecsapódik a szöveg. Țîbuleac elmondta, teljesen másképp tapasztalták meg a regényt mondjuk a bolgárok vagy a norvégok, és mindenhol másféle jellegű kérdésekkel szembesítik a beszélgetések során. Bár nem tudja kontrollálni, hogyan szólaljanak meg a regényei különböző idegen nyelveken, észrevette párszor, hogy egyes fordítások nagyobbat szólnak.

A Vara în care mama avea ochii verzi (A nyár, amikor anyámnak zöld szemei voltak) még nem olvasható magyarul, Munteanu azonban erről a regényről is kérdezte a szerzőt. A szövegben a narrátor egy kisfiú szemszögéből szólal meg és az anyjával való viszonya rajzolódik ki belőle, amelyről a szerző elmondta, valójában azért szólalt meg fiúként, mert nagyobb bátorságot kapott ezáltal. Az Alexij nevet viselő fiú valójában utalás az író Alexandru nevű kisfiára, ugyanakkor azt is elárulta a meghívott, hogy valójában az édesapjával való szoros viszonyát, az iránta érzett szeretetet transzponálta a kötetbe.

Megérthetik-e a szülők a gyerekeiket és fordítva? Țîbuleac szerint egy bizonyos mértékű egészséges bűntudat nem romboló a családban, az idő dönti el, mit kezdünk vele. „Egy olyan korban nőttem fel, amikor az anyáknak azt mondták, ne fejezzék ki gyerekeik iránt szeretetüket, szavakban sem, mert az elkényeztetésnek számít” – fejtette ki. Ennek a káros voltára csak később jött rá, ugyanakkor megtanulta az is vele, hogy sokszor a kimondatlan dolgok is lehetnek nagyon fontosak. A mostani generáció könnyebben fejezi ki szeretetét, amely el fogja dönteni, igaza volt-e a korábbi generációknak – tette hozzá.

Țîbuleac azonban nem gondolja azt, hogy az irodalomnak az lenne a feladata, hogy traumákat gyógyítson. „Az írás egoista aktus” – mondta el. Nem hisz abban, hogy az írónak arra kell majd gondolnia írás közben, hogy valami gyógyító vagy segítő funkciót fog betölteni a szövege. Az írónak nem az a dolga, hogy kötelezettséget vállaljon és kiszolgáljon. Szép dolog az, ha két különböző ember számára ugyanazokat az érzelmeket ébreszti fel egy szöveg, de ez nem válhat céllá és feladattá. Ugyanakkor hozzátette: az írás számára azért mégiscsak megoldott valamit a múltból, és igazságot tett valami érdekében, akár a mesék, amelyeket hallgatott gyerekkorában.

Amit sosem felejt Chișinău-ból

Gondolatban mindig visszatér szülővárosába, noha ritkán látogatja meg fizikailag, az édesanyja is gyakrabban jár Párizsban, mint ő Moldáviában. Chișinăuban mindig havazik gondolatban, mert Párizsban szinte sosem havazik, és a moldáv főváros virágzó gesztenyefáit sem tudja elfelejteni, amelyekre sokat mászkáltak gyerekkorukban. „Chișinău a világ közepe, ahol az udvaron el lehet veszni együtt” – tette hozzá frappánsan.

Franciaországban a falu számára az a közeg, amit semmiért sem cserélne, mivel nagyon más és nagyon szép. Rengeteg ott az elhagyatott gyümölcsfa és virág, nincsenek kiszipolyozott, fáradt és stressztől elcsigázott emberek a francia vidéken, ellentétben a kelet-európaival. Nehéz megmagyarázni a keleti identitást a nyugatinak, bár az identitás kérdése már eleve problémás. Vannak olyan emberek, akik több mint húsz éve vándoroltak be Franciaországba, mégis ugyanúgy élnek, mint azelőtt, és vannak azok, akik mindent feladtak, és gyökeresen megváltoztak időközben. Țîbuleac nem akarna visszatérni abba a kertbe, amelyet megírt – inkább abba a nyárba térne vissza, amelyik a második könyvében rajzolódik ki.

Tatiana Țîbuleac (1978) moldovai-román író. Chișinăuban született, újságírást és kommunikációt tanult a Moldovai Állami Egyetemen. Először az 1990-es évek közepén a Flux újságban megjelent True Stories rovatával szerzett hírnevet. Tévériporterként és híradósként is dolgozott Chișinăuban. 2008-ban Párizsba költözött. Első novelláskötete, a Fabule Moderne 2014-ben, első regénye, a Vara în care mama a avut ochii verzi 2017-ben jelent meg. A regény számos irodalmi díjat nyert, lefordították franciára és spanyolra. Második regénye, a Grădina de sticlă (Üvegkert) 2018-ban jelent meg, szintén több nyelven olvasható, és elnyerte az Európai Irodalmi Díjat.