Siklódy Fruzsina nevével egyre többször találkozhatnak a képzőművészetek kedvelői. A csíkszeredai születésű alkotó először szülővárosában, majd Kolozsváron, jelenleg pedig Budapesten tanul, és habár még egyetemista, már több egyéni kiállítást is maga mögött tudhat.

Kezdetben nem volt biztos abban, hogy művészi pályára szeretne lépni, ezért Siklódy Fruzsina első körben társadalomtudományok osztályban kezdte tanulmányait. Egy év után váltott, de abban az egy évben osztálytársak voltunk. Azóta is időről-időre feltűnik a neve különböző kiállítások plakátjain, 2025 pedig egy különösen mozgalmas, sikeres év volt számára. Habár jelenleg nem Csíkszeredában él, az ünnepekre természetesen haza jött, így egy kávé mellett elmesélte, mi is történt vele kisgimnazista korunk óta. Szóba került, hogy milyen egy elismert művész (Fruzsina édesapja Siklódy Ferenc grafikus – szerk. megj.) gyerekeként ugyancsak ezt a pályát választani, hogy miként lehet legyőzni a teljesítménykényszert, hogyan lehet láthatónak maradni a művészet színterén, és hogy mennyire fontos tudatosan figyelni arra, hogy az alkotó ne veszítse el már egészen fiatalon a motivációját.

– Sokáig nem voltál biztos benne, hogy a művészet lesz a te utad, már fiatal felnőtt voltál, amikor végül ebbe az irányba fordultál. Mesélnél kicsit a kezdetekről?

– A „művészkarrierem” tizedik osztályban kezdődött. Korábban valóban nem voltam biztos benne, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, ezért a gimnáziumot először társadalomtudományok osztályban kezdtem, de még egy év sem telt el, amikor úgy éreztem, hogy nagyon hiányzik valami az életemből. Kellett valami plusz, ezért váltottam a művészeti iskolára. Akkor nyílt ki igazán a világ. Kezdtem megtalálni magam benne. Világossá vált, hogy mi az, ami igazán érdekel, mi az, amivel hosszú távon is foglalkozni szeretnék.

Persze ez csak a tudatos része, hiszen nem titok, hogy a művészetbe beleszülettem. Pici koromtól kezdve a mindennapjaim része volt, és furcsa visszagondolni, de akkor ez szinte egyáltalán nem tűnt fel. Nekem teljesen természetes volt, hogy ott időzök édesapám műtermében, figyelem, hogyan készülnek a rézkarcok, rajzolgatok mellette, elmegyek vele kiállításokra és hasonlók. A szüleim baráti társasága révén mindig is művészek vettek körül, otthon is gyakran ez volt a téma, de akkoriban ez egy játék volt számomra. Sokáig eszembe sem jutott, hogy ezt a pályát válasszam. Később persze tudatosult, hogy milyen hatalmas pluszt adott nekem ez a varázslatos világ, amelyben éltem és élek.

– Hogy fogadták otthon, hogy végül te is erre az útra léptél?

– A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy azt csináljak, amit csak szeretnék. Minden döntésemet tiszteletben tartották, és nem próbáltak különösebben nyomni semmilyen irányba. Kezdetben nem is adtak művészeti iskolába, mert úgy voltak vele, hogy majd úgy is kiderül, mi való nekem, jobb, ha több mindenbe bele tudok kóstolni. Édesapám szerint a művészet olyan, hogy akinek ez a pálya van szánva, úgy is egy szép napon rajta találja magát, fölösleges túl korán óriási döntéseket hozni.

Persze sokat dicsérte a rajzaimat. Jártam versenyekre is, de ezek nálunk teljesen egészséges módon, elvárások nélkül működtek. Ha érdekelt valami a témában, lehetőségem volt belelátni, de mindig csak annyira, amennyire én akartam, és amennyire az akkor nekem kényelmes volt.

Kapcsolódó

Siklódy Ferenc rézkarcaiból nyílik kiállítás Csíkszeredában

A Siklódy Ferenc – Székelyföldi képzőművészek arcképcsarnoka című tárlat a kezdetektől napjainkig vezet végig a székelyföldi képzőművészet történetében.

Csíkszereda kiállítás kiállításmegnyitó Csíki Székely Múzeum

Amikor aztán már fiatal felnőtt fejjel úgy döntöttem, hogy ezt a pályát választom, akkor is támogattak. Azt viszont mindig hangsúlyozták, hogy ne gondoljak rá úgy, min egy kötelezettségre, legyek benne bátran szabad. Ez óriási segítség volt. Hirtelen már két „művészlélek” is volt a családban, így a hétköznapoknak még inkább részévé vált a téma.

Ilyen helyzetben persze akaratlanul is felmerül a teljesítménykényszer. Végtelenül hálás vagyok, hogy soha senki nem éreztette velem, hogy a nevem miatt többet várnának el tőlem, mint mástól, de attól még egy belső dologként ott mozgolódott bennem. Őszintén, szerintem ez kezdetben teljesen normális és egészséges, ha egy gyerek a szülei nyomdokaiba lép. Akaratlanul is felmerül, hogy neki mi a szerepe. Ha az ember jól csinálja, ez idővel nem hátránnyá, hanem motiváló erővé fejlődik.

– Hogy érzed, most már meg van a válasz arra, hogy mi a te szereped?

– Szerintem nekem az egyetem harmadik éve volt az, amikor először úgy éreztem, megtaláltam a saját utamat. Kitisztultak azok a tematikák és képi világok, amelyek foglalkoztattak. Addig csak keresgélésből állt az élet, de a diplomamunkám volt az első olyan, amelyre már úgy emlékszem vissza, hogy na ez az. Ezek voltak a belső teres munkáim, az építészeti témák, az ember és környezete. Tehát egy teljesen más vonal, mint amit édesapám képvisel. Ő egy hagyományos, nagyon kiművelt, tradicionális vonalat visz, és pedig inkább a kísérleti dolgokban találtam meg magam. És az igazság az, hogy ez mindkettőnk számára hihetetlenül izgalmas. Szeretjük nézni egymás munkáit, élvezzük, hogy elméletben ugyanaz a hivatásunk, gyakorlatban mégis annyira más.

– Voltak olyan pontok a pályád során, amikor elbizonytalanodtál abban, hogy ez-e a neked kijelölt út?

– Persze, voltak hullámok, amikor úgy éreztem, hogy elfáradtam, nem akarom tovább csinálni. De azt hiszem, mindegy, hogy az ember milyen pályára lép, ezek a kérdőjelek ígyis-úgyis felmerülnek néha. Az volt a jó, hogy bármikor elfogott ez az érzés, kaptam egy olyan feladatot vagy témát, ami óriási löketet adott. Új lendületet kaptam, és visszataláltam ahhoz az érzéshez, amiért egyáltalán elkezdtem.

– Jelenleg Budapesten élsz és tanulsz. Hogy kerültél oda?

– Budapestre egy egyetem utáni Erasmussal jutottam ki először. Gyakornok voltam egy galériában. Nagyon izgalmas időszaka volt ez az életemnek. Rengeteg vagány embert ismertem meg, és igazán mélyrehatóan beleláthattam abba, hogy miként is működik gyakorlatban a képzőművészeti élet. Annyira inspiráló volt, hogy végül elkezdtem a grafika mesterit a MOME-n. Korábban is foglalkoztam grafikával, de érdekelt, hogy mit tanulhatok még. A tanáraim végtelenül nyitottak a párbeszédre, az ötleteinkre, a meglátásainkra, ami sokat segít a fejlődésben.

– Évről-évre egyre többet hallani rólad, szépen ível felfelé a karriered. A művészet világában sajnos sokan hosszú évekig küzdenek a láthatatlansággal, hiába kimagaslóan tehetségesek. Mit gondolsz, az alkotói képességeket túl mire van szükség ahhoz, hogy az ember időről időre lehetőséget kapjon megmutatni magát?

– Kétségtelen, hogy óriási kitartás kell ehhez: ez a szakma szenvedély és elkötelezettség nélkül semerre sem viszi az embert. Nekem szerencsém is volt, hiszen már a mesteri első évében lehetőségem adódott több egyéni kiállításra, kaptam elismerő szavakat, pozitív visszajelzéseket. Az egyik nagy fordulópontot a csíkszeredai Új Kriterion Galéria jelentette, aztán amikor a kolozsvári kiállításomon „megtalált” a Iași-i Borderline Art Space galéria, és elhívták magukhoz az Emotion as (Negative) Space című kiállításomat, az szintén egy különösen meghatározó pillanat volt. Szóval igen, nehéz a művészet közegében mozogni és láthatónak maradni, de nem tartom lehetetlennek. Az viszont tény, hogy végtelen türelem kell hozzá. A dolgok soha nem indulnak be egyből. Nagyon sokat kell dolgozni, amíg valaki észreveszi a munkáidat.

Szerintem – legalább kezdetben – mindenképp kell az embernek egy stabil jövedelemmel járó munka az alkotás mellé, hogy biztonságban érezze magát, de ez nem feltétlenül baj. Engem például nagyon érdekel a tanítás. Volt is már szerencsém gyerekkel dolgozni, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez bármit is elvenne az alkotói énemből, sőt. Valójában inspiráltak a kicsik, szerettem velük a munkáikról beszélgetni, hiszen ők tényleg annyira őszinték, és olyan nézőpontokat tudnak behozni, amelyeket a felnőttekben a „sok tudás” már elnyomott. Ők nem szeretnének görcsösen szépen rajzolni, nem érdekli őket a technika, hogy így vagy úgy helyes-e. El tudják mondani, mit miért csinálnak anélkül, hogy agyonkomplikálnák. Az ők munkáik erőteljes, igaz kifejezések, nem finomkodnak semmivel. Szerintem ez mindenki számára inspiráló.

– Fontosnak tartod, hogy az alkotó tudjon beszéni a munkájáról?

– Szerintem egy bizonyos szintig nem csupán szükséges, hanem egészséges is. Én úgy látom, hogy sokan azért „félnek” a művészetektől, mert úgy érzik, hogy nem értenek hozzá. Ha az alkotó egy-egy mondattal tud segíteni nekik kapcsolódni, miért is ne tegye? Persze van a másik véglet, a túlmagyarázás, ami szintén nem jó, de véleményem szerint fontos, hogy egy művész tudjon és akarjon beszélni a munkáiról.

Kapcsolódó

Színpad és festőállvány között – Hogyan lett Mátyás Zsolt Amerigo Zudor (is)?

Először rajzolni, festeni kezdett, mégis hamarabb lett színész, s csak utána képzőművész Mátyás Zsolt, aki már megtanulta, hogy hiba nincs, hiszen az nem más, mint egy lehetőség.     

képzőművészet színművészet színész festészet

– Visszatérve a gyerekekhez és a tanításhoz: ebben látod magad a jövőben?

– Igen, én mindenképp tanítani szeretnék a saját projektjeim mellett. Persze terveben van az, hogy a jövőben is kiállítok majd, ha lesz rá lehetőség, de egy olyan sűrű időszak van mögöttem, hogy ezt most szüneteltetem picit. Szívesen illusztrálnék is. Csináltam már, és nagyon élveztem. Egyelőre ilyesmiken gondolkodom.

– Külső szemlélőként gyakran úgy tűnik, hogy a művészet világában tevékenykedők közül sokan nagyon fiatalon kiégnek. Hogy látod, ez valóban így van?

– Igen, sajnos eléggé jellemző. A helyzet az, hogy a mai világban rengeteg az impulzus. Pontosabban túl sok. Bár nem éltem azokban az időkben, de valahogy úgy képzelem el, hogy régebben könnyebben lehetett a művésztre koncentrálni, mert nem volt ennyi külső behatás, ami minden percben elvonja az ember figyelmét. A csend egy elmélyültebb alkotói folyamatot eredményez. Manapság viszont nincs csend. Gyorsan kell gondolkodni, jó stratégiákat kell felépíteni, reagálni minden apró lehetőségre, alkotni kell a megélhetésért, ez pedig borzasztóan leszívja az embert.

–Említetted, hogy húzós, fárasztó időszak van mögötted. Hogyan tartod meg a lendületet, hogy elkerüld az említett állapotot?

– Nekem az vált be, hogy igyekeztem mindig minél több mindenbe belekóstolni. A monotonitás és a kötöttség lefáraszt. Sokat segít a helyváltoztatás is. Például mikor Kolozsvárról Budapestre költöztem. Jót tett a megmozdulás, és jót tesz azóta is, hogy hol ott vagyok, hol itthon. Az állandó jövés-menés engem nem kimerít, hanem inspirál, új energiákat ad. 

– Amikor épp nem dolgozol, mivel kapcsolódsz ki, hogyan pihensz?

– Hú, nagyon nehezen pihenek. Tipikusan az az ember vagyok, aki hajlamos túldolgozni magát. Az évek során viszont megtanultam hallgatni a saját testem és lelkem jelzéseire, és igyekszem időről-időre hagyni magamnak olyan időszakokat, amikor félreteszek mindent, megpihentetem a saját művészetemet, és másban keresek örömforrást. Ez kell, hogy amikor az ember ismét nekifog, friss lendülete legyen. Számomra a pihenés épp annyit tesz hozzá az alkotói mivoltomhoz, mint az aktív munka.

– Azt mondják, egy alkotás sosincs igazán befejezve, legfeljebb abbahagyva. Mégis, mi az a már lezárt projekted, amire úgy tekintesz, hogy na ez igazán jó lett?

– Talán erre a legutolsó kiállításra. El kellett teljen egy kis idő, létre kellett jöjjön a távolság, de most úgy érzem, hogy elégedett vagyok magammal. És ez jó. Fontosnak tartom, hogy ez ne csapjon át a másik végletbe, azaz az önmagammal való eltelésbe, mert akkor plafonizálódok, de egy becsülettel elvégzett munka utáni öndicséret végtelenül jól tud esni. Szeretem azt érezni, hogy valami körülbelül úgy sikerült, ahogy terveztem. Szeretek büszke lenni magamra.