Tisza Kata író, interkulturális pszichológia szakértő a magyar kortárs irodalom egyik legsajátosabb hangja, aki könyveiben nagy sikerrel ötvözi a tudományos ismeretterjesztést a szépirodalommal, műveiben pedig az emberi élet során adódó krízishelyzeteket helyezi fókuszba, legyen szó bántalmazásról vagy gyászról, de ugyanúgy foglalkozik a belső szabadság és az intimitás kérdéskörével is. Mindezek a témák – az alkotás folyamatának kontextusában - egy szerves egésszé állnak össze az eddigi életmű tekintetében, amelynek révén Tisza Kata méltán vált az elmúlt húsz év során az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő magyar szerzővé.

Most viszont minden jel arra mutat, hogy radikális változás következik be a Kata életében, szakmai szempontból legalábbis, mivel az idén megjelent Intimitás és hasadás című könyve kapcsán bejelentette, hogy pont kerül az elmúlt két évtized munkásságára és a jövőben teljesen más irányba kíván elindulni. A marosvásárhelyi születésű íróval ennek a váltásnak a kapcsán ültünk le beszélgetni, ez alkalomból pedig sok mindenre fény derült, olyan dolgokra is, amik eddig nem feltétlenül kerültek előtérbe a szerző eddigi munkássága kapcsán.

– Hadd kezdjem egy idézettel, mégpedig egy olyannal, ami tőled származik: „Ebben az évben lezárom a korábbi szerepemet, és átadom magam annak, ami még nincsen készen, és nem is tudom pontosan mi lesz, csak érzem, és hagyom lenni.” Nos, engem sikerült alaposan meglepned ezzel a mondattal, és meggyőződésem, hogy csak egy vagyok a temérdek ember közül, akik eddig figyelemmel követték pályafutásodat. Mi történik veled tulajdonképpen? Miért érzed úgy, hogy itt és most kell pontot tenni egy olyan sorozat végére, amelynek mérföldkövei fontos és hiánypótló könyveket jelentenek?

– Engem korábban inspirált, ha találtam olyan témát, ami még nem volt nevén nevezve, kimondva, és fel kellett kutatni, összefüggéseket kellett találni, átlátni, nyelvet kellett hozzá rendelni, és át kellett vele törni egy betonfalat, akár olyan áron is, hogy súlyos marginalizációval járt. Ez nem szegte kedvem, nem riasztott el, hanem még inkább arra hajtott, hogy akkor visszavonuljak, rászánjak hosszú éveket, csöndben maradjak, kutassak, tanuljak, és úgy jöjjek vissza, hogy levezetem az egészet szakmailag, tudományosan. Mondhatom, hogy a teljes felnőtt életem erről szólt, ez lett a szakmám, a hitem, a világom, ezt szántam szellemi örökségül a gyermekeim számára, mindeközben lezajlottak változások a társadalomban, és egyre hangosabbá kezdett válni mindaz, ami egykor nem is létezett. Ez egy darabig rendkívül produktív, mert az emberek elkezdenek beszélni róla, a traumáikról, az érzelmi bántalmazásról, az egyenlőtlenségről, a hatalommal való visszaélésről, egyre többen, egyre bátrabbá válnak, egyre kevésbé számít rendhagyónak a kiállás, és ez sokakat felszabadít, és visszaadja a józan eszüket és az erőt és a lehetőséget, hogy változtassanak az életükön. És aztán egyszercsak ez az egész átfordul küzdelemből és a valóság forradalmi úttöréséből egyfajta divatirányzatba, amikor szinte stand upos termékké válik a trauma, elkezd instrumentalizálódni, a segítő már nem segítő elsősorban, hanem szupersztár, és úgy is viselkedik, az emberek nem azért fontosak, hogy segítsen rajtuk, hanem, hogy rajtuk keresztül bizonyítsa a saját nagyságát, és mivel ez egy ilyen menő dolog lesz, elkezdik azok is művelni, akik megúszták a hosszú képzéseket, vagy esetleg a saját maguk belső útját. Az önismeret innen nem belső, fájón megszerzett valóság, hanem fogasról gyorsan leakasztott csillogó és jól eladható kabát, presztízsnyelv, ami viszonylag könnyen elsajátítható, miközben nem feltétlenül találkozik megküzdött tartalommal. Így súlytalanná válik és inflálódik, rátelepszik a nyelvre, mondhatom, hogy a pszichologizálás lett az új abúzús nyelve, pillanatok alatt mindenki minősít mindenkit, és ez így már nem a fejlődés és tisztánlátás és támogatás eszköze, hanem sok esetben a megszégyenítésé, az előnyszerzésé. Túl nagy lett a zaj, amiben már nehezen különböztethető meg a valóság a látszattól, ami viszont rendkívül ártalmas, és azt a hamis üzenetet sugallja, hogy ez valódi segítség, miközben éppen eltakarja a mélyben rejlő realitást. Nekem egy ponton ez sok lett, próbáltam hátrébb lépni, távolságot tartani, és csak járni rendületlenül a magam útját, amikoris ennél a legutolsó kötetnél, ami a teljes életem és életművem, tudásom és tapasztalatom esszenciája, egyszercsak úgy éreztem, hogy ha ennél még tovább mélyülök, még tovább bontom szét elemeire a fájdalmat, akkor az már egy halálugrás, ahonnan nem jövök vissza. Szó szerint azt éreztem, hogy ennek az útnak ezzel a könyvvel vége van, kerek, leért az aljára, a legmélyebb pontra, ahonnan igenis, meg kell állni, és elindulni visszafelé, és amennyire felépítettem egy utat, hogy megértsek valamit, annyira le is kell bontanom az alapokig újra, hogy már ne a túlélést vizslassa, hanem átadja magát végre egy szabadabb emberi létezésnek, ami már nem keres folyton mindenre összefüggést és magyarázatot. Tehát ez a végpont önmagát szülte meg, pont akkor ért bennem véget, amikor a társadalomban éppen a leghangosabbá vált.

– Gondolom, az elmúlt két évtizedben rengeteg visszajelzést kaptál az olvasóktól, nem beszélve arról, hogy a mindennapokban is olyan esetekkel foglalkozol a praxisodban, amelyek szorosan kapcsolódnak az általad feldolgozott témákhoz. Hogy látod, mit kaptak tőled a könyveiden keresztül az olvasóid, amivel segíteni tudtál abban, hogy elinduljanak a gyógyulás útján?

– A könyvek lépésről lépésre végigkísérik a felismerés, a megértés, a tudatosítás útját, tehát először is adnak egy ismereti keretet arról, hogy mi is történik és egészen pontosan mi is ez. De ez csak a kognitív szint, tehát önmagában nem elég a változtatáshoz sok esetben, de mindenképp megerősít sok mindenben és legitimál, ennek a szintnek különösen akkor volt nagy jelentősége, amikor még nem volt erről ennyire elárasztó társadalmi diskurzus. Azonban pontosan ezért én sosem dolgoztam pusztán ismeretterjesztő műfajban, mert az leginkább a fejnek elég, de az ember nemcsak fej, és a többi részét is aktiválni szükséges. A történetmesélés már tud lejjebb is hatni a fejnél, tehát el tudja érni az érzelmi szintet. Egy történet önmagában nagyon mély érzelmeket képes mozgósítani, de én ezt akkoriban nem találtam elegendőnek, mert én magyarázó keretet is akartam nyújtani és érzelmeket is szerettem volna felszabadítani és a kettőt összekötni, egyensúlyozni, párbeszédet létesíteni a gondolkodó agy és az érző szív közt, hiszen a trauma éppen ezt a kapcsolatot szakítja szét. Ezért aztán a saját műfajom nem volt tisztán besorolható sosem egyik vagy másik, irodalmi vagy ismeretterjesztő kategóriába, mert én mindenkor a határterületükön mozogtam éppen azért, hogy integráljam, és ennek köszönhetően jó darabig kevesen értették, hogy mit is akarok ezzel a műfajjal, döntsem már el mi vagyok. De én nem akartam eldönteni, mert én mindkettő voltam, és fontosnak tartottam, hogy ha nincsen ilyen műfaj, én akkor is kitartsak mellette, mert hittem benne. Miután a tudásátadás és érzelemfelszabadítás megtörtént, amennyire ez részemről emberileg lehetséges, egyre mélyebb rétegekbe merészkedtem le, végül nagyon sokat kezdtem dolgozni a testérzetekkel is, meg a tudattalannal, az álmokkal tehát, illetve az idegrendszeri működésekkel, tehát egyre tágítottam azt a kört, amiben a könyvek és a témák mozogtak. Mert egy nagyon korai és súlyos traumatizációnál sajnos nem elég a tudás és az érzés sem, ennek át kell hatolnia a testen, ami esetleg le van fagyva, és mozgósítania kell a tudattalant is és átírnia az idegrendszer reflexeit, vagy legalább is másik pályára vezényelni. Ahogy Viktor Frankl fogalmaz, az emberi szabadság az inger és a reakció közti tér, tehát ha tudjuk, hogy mire kell figyelni, akkor fel tudjuk ismerni, akkor merjük érezni, és akkor tudunk szabadabb döntéseket hozni, mint a túlélő reflex. Ez az egész folyamat, amiről most beszélek, az egy fél élet munkája a valóságban, nem egy látványos, nagyívű, máról holnapra megvilágosodás, hanem egy kínkeserves, nehéz, fájó, lassú, visszaesésekkel és ismétlésekkel tűzdelt, csöndes, belső útvonal, amit senki nem tud kívülről se sürgetni, se lassítani, se irányítani, ennek megvan a maga egyéni íve, és alapos felkészültség és valós jelenlét szükséges ennek a professzionális kíséretéhez.

– Könyvek és témák – te valamilyen krízishelyzetre helyezed a fókuszt műveidben, legyen szó bántalmazásról, gyászról stb., sőt, ha jól tudom, akkor a Most. Túlélő leszel, nem áldozat című könyvedben a saját életed egyik – korántsem vidám – fejezetét dolgozod fel. Ennek fényében (is) reflektálj picit arra, hogy számodra mit jelentett ez a húsz év? Mennyire volt megterhelő, ugyanakkor mennyire segített hozzá az írás, ahhoz, hogy te is gyógyulj, ha lehet ezzel kapcsolatban egyáltalán így fogalmazni?

– A Most elsősorban pszichoedukatív mű, ami metanyelven íródott, ami azt jelenti, hogy szakmailag mutat be folyamatokat és azt, hogy mi vezet ki egy traumatikus élethelyzetből, a szemléltető történetek pedig fiktívek, mint minden egyes könyvemben. Következésképpen én nem direktben dolgozom fel a saját életemet, de kétségtelen, hogy a saját megéléseim hatására is kezdtem el bizonyos témákat kutatni, vizsgálni, elemezni. A könyveim nagyon komplex hátterekből dolgoznak: szakmai ismeretek, praxisbeli tapasztalatok, saját élmény és fiktív történetmesélés, tehát nem a saját életem kerül fókuszba, hanem a rendszerszintű, társadalmi kérdések, az emberi létezés kérdései és a kollektív tudat. Nyilvánvaló, hogy egészen másképp szólnának ezek a könyvek, ha fogalmam sem lenne arról, hogy miről is írok, csak könyvekből olvasnám és újrafogalmaznám, akkor tudnék teljesen kívül maradni, de akkor valószínűleg nem is nyúlnék hozzá, mert én abba megyek bele csak, ami mélyen megérint és amihez érzelmileg is tudok kapcsolódni, nemcsak a fejemmel, az engem önmagában untat. Én az érzésből, a megélésből indulok ki, és ahhoz keresek nyelvet, szakmaiságot és rendszert, és amikor megtaláltam, és felépítettem és levezettem, akkor megnyugszom. Maga az, hogy történet lesz a fájdalomból, az egy olyasfajta transzformáció, ami átemel rajta, és így hordoz a szöveg egy olyan terápiás hatást, ami az olvasóban is végbe tud menni, amennyiben ő maga is, önmagán átengedve olvassa, nem csak esztétikai vagy intellektuális élményként. Számomra az írás, és ezek a könyvek, az elmúlt húsz évben a legmélyebb szabadságélményt jelentették, amely során kihoztam magam a saját létezésem legmélyéről is, lépésről lépésre egy olyan érzelmi helyre, ahol nyugalom, tisztaság és megbékélés van, ahol alábbhagyott végre az a belső remegésem, ami mentén űzötté vagy üldözötté váltam. Onnan is tudtam, hogy ennek a korszaknak vége van, hogy a legutolsó könyv befejeztével elementárisan véget ért a remegésem, a testem, a lelkem, az elmém, és az idegrendszerem is letette a maga küzdelmét. Amikor magaddal ezt befejezted, a legmélyebb tudattalan szintjén is, akkor innen többé senki nem tud egy újabba belekényszeríteni, mert te már belülről máshol vagy. Azért is éppen itt álltam meg, mert eljutottam a létezésem magjáig, vagyis az origóig, ahol elveszítettem önmagam szeretetét, és onnan már vissza is tudtam szerezni.

– Az imént elmondottakhoz valamennyire kapcsolódó dolog, hogy nem igazán szeretsz nyilvánosan szerepelni. Mi ennek az oka?

– Az, hogy az életem nem a szereplésben zajlik, hanem azon kívül. Ha szerepelnem kell, azt érzem, hogy egy részem lefagy, egy részem küzdeni próbál, egy részem pedig szeretne elmenekülni. Az örömöt csak az nyújtja, hogy végre véget ért, akkor meg miért csináljam? Nincs szükségem erre a kifeszített idegállapotra ahhoz, hogy élőnek érezzem magam, éppen ellenkezőleg. A szereplés számomra nem természetes, sokkal inkább egy túlélőreflex volt, ezt volt az egyetlen módom arra, hogy lássanak, halljanak és szeressenek, de ma már nem ez az egyetlen módja, így vissza tudok kerülni a saját, eredeti valóságomhoz, amely egy introvertált, mélyen befele létező valóság, és azt nagyon nehéz akváriumba tenni, mert ott vergődni fog és elidegenedik. Nem beszélve arról, hogy a mai kontextus engem zsigerszinten irritál, és nem szeretnék a részévé válni. Régen még motivált, hogy társadalmilag fontos dolgokat mondok el, de mára már elmondtam, leírtam, ezért ez már nem motivál, sokkal inkább motivál, hogy valóságos legyek, emberi, és csak azt tegyem, ami azonos velem, a tévedéseimet is beleértve. Ez a hajsza is véget ért bennem, már csak meg akarom élni az életem, és nem beszélni akarok róla.

– Erdélyben, Marosvásárhelyen születtél, majd nagyon fiatalon költöztél Magyarországra. Visszatérve picit az előbbi kérdéshez is, egy adott ponton olyannyira „eltűntél” a nyilvánosság elől, hogy a világ másik feléig meg sem álltál. Ha most rákérdezek, akkor mit jelent Tisza Kata számára az otthon? Mi az, amit magaddal vittél még a gyerekkorból, ami mindmáig meghatározó számodra?

– Istenem, hát ez valahol belül mindenkor egy kívülállóság marad, mintha a széleken otthonosabban érezném magamat, mint a közepében. Sokszor annyira nagyon vágytam rá, hogy csak jönne valaki, aki érti ezt, aki tudja mi az a kirekesztettség, aki ezt mélyen, zsigerszinten hordozza, érti és hasonlóképpen egyensúlyozza magában. Volt, hogy ha meghallottam, hogy valaki megszólalt románul, bárhol is a világban, elsírtam magam. Visszajöttek emlékek, és az, hogy ha nem kellett volna elmenekülnöm, ma mennyivel szívesebben lennék ott, és mennyivel nagyobb valószínűséggel érezném magam otthon, és kevésbé elárvulva. Igen, egyszer már magam mögött hagytam egy országot, aztán magam mögött hagytam egy nagy sikert, mert elidegenítőnek éreztem és üresnek és túl harsánynak, aztán visszatértem és megcsináltam újra, másképpen, már tudatosabban, elővigyázatosabban, és most megint szeretném kissé letenni ezt az egészet, mert már nincsen rá szükségem, már beleadtam, amit lehetett, és innen már önmagam ellen cselekednék, ha ugyanezt folytatnám, de én már nem szeretnék önmagam ellen cselekedni. Én már csak szabadon, belülről és valós érzelmi jelenlétből szeretnék bármit is csinálni, többé nem akarok senkinek megmagyarázni semmit, csak lenni.

– Kifejtenéd kissé bővebben, hogy miért fogod fel menekülésként az akkori döntésed? Hogyan is kell ezt pontosan érteni?

– Pontosan itt húzódik az a finom határ, amelyen belül mozgok. És ami most konkrétabban is válaszol arra a kérdésre, hogy miért nem adok interjúkat, és ezzel az évvel és kötettel ezt is végérvényesen befejezem. Tehát én nem adok direkt válaszokat az életem eseményeire nyíltan a nagyközönség számára, nem mesélem el részletesen, hogy mikor és kivel mi is történt velem pontosan, ezt nem terhelem rá senkire. Csak annyit mondok, ami feltétlenül szükséges és ami csak engem és a döntéseimet érinti: minden okom megvolt a menekülésre. Sem fizikailag, sem érzelmileg, sem mentálisan nem lehettem az, aki vagyok, és az számomra a halállal lett volna egyenértékű. Aki ennél többet szeretne tudni és érteni, annak el kell olvasnia a könyveimet, és mivel ott, kellő esztétikai távolsággal fogalmazok és egyben feldolgozok, tulajdonképpen felszabadítom magam és minden kérdést megválaszolok: vagy történeten keresztül, vagy szakmai keretezéssel, vagy esszéisztikusan. Ezek azok a formák és műfajok, ameddig terjed az integritásom, ezen túlmenően viszont minden már annyira intim és személyes, hogy nem újságírói műfaj. Nem véletlenül vágyom innen most már ennyire az öntörvényű irodalomra.

– Ezek szerint megérkeztél egy korszakhatárhoz. Egy korábbi beszélgetésünkből azt is tudom, hogy mostantól csak és kizárólag szépirodalommal kívánsz foglalkozni, jelentsen ez bármit is, viszont itt megjegyezném, hogy ez sem egy teljesen ismeretlen terület számodra, hisz annak idején az írói pályád tulajdonképpen szépirodalommal kezdődött. A váltás okát most már érteni vélem, de kíváncsi vagyok arra is, hogy milyen érzésekkel térsz vissza a „kezdetekhez”? 

– Húsz-huszonöt évvel ezelőtt, fiatal lányként írni ezekről a témákról olyan botrányosnak számított, hogy majdnem meglincseltek érte. Ma már ez hétköznapi téma, nem kell belehalni. Akkor ezt rendkívül sokkoló volt megélni, egy másik országban, egyedül, ahogyan azt is, hogy ugyanakkor tömegek meg rajongtak érte, hiszen akkor új volt, szabad, egyedi. Egyszerűen azt éreztem, hogy megőrülök, vissza kell lépnem, hogy megértsem mi is történt valójában. Ehhez kellett a kritikai szociálpszichológiai iskolarendszer megközelítése, de akkor eldöntöttem, hogy én már csak úgy jövök vissza, hogy semmit nem írok le többé csak úgy, ahogy jön, hanem mindent nagyon alaposan megérvelek és megindokolok szakmailag. Ezért volt szükségem erre a műfajra. És most, hogy már nem óhajtok indokolni semmit, mert miután visszajöttem és alaposan levezettem mit és miért írtam korábban, megnyugodtam, és végre megtehetem, hogy visszavegyem azt a nyelvet, azt a hangot, azt az ösztönös írásmódot, amit egykor elvettek tőlem, visszavegyem a jogot, hogy arról írjak, ami foglalkoztat, és úgy, ahogyan én szeretnék, akkor is, ha lesz, akinek nem tetszik, vagy nem érti, és többé nem magyarázom meg, és nem kérek elnézést a tulajdon alkotói szabadságomért, és azért, mert nem illeszkedem oda, ahova mások szerint kellene. Ez évtizedekig fojtogatott, ma már nem. Arra jó volt ez az egész, hogy én megnyugodjak, és hogy azok számára is megnyugvást hozzon, akik a saját életükben hasonló helyzetben voltak. Tehát most újra elengedek egy jól felépített, sikeres brandet, egyszerűen azért, hogy szabad legyek. Ilyenkor még nincs biztos tudás arról, mi következik, mi lesz annak a jövője, a fogadtatása, kockáztatni kell. Azt tudom csak, hogy azt a szépirodalmat fogom művelni, ami az enyém, és ami engem belülről meghatároz, függetlenül mindenki mástól, mert ez az alapvető hűségem a saját létezésemhez, és írói autonómiámhoz. Egyszerűen csak érzem, hogy ezt kell tennem, más magyarázatom nincsen, és már nem is szükséges.