Először rajzolni, festeni kezdett, mégis hamarabb lett színész, s csak utána képzőművész Mátyás Zsolt, aki már megtanulta, hogy hiba nincs, hiszen az nem más, mint egy lehetőség.   

Amikor kihozta a szomszédos, sötét szobából és feltette a falra, egy ideig némán, lélegzetvisszafojtva bámultam a képet. A kartonon egy delejes női arc, maga a letisztult méltóság és a krisztusi fennköltség, melynek belső harmóniáját a kép felületén függőlegesen, sebként végigfutó, az alkotó által szándékosan okozott sérülés inkább erősíti, mint megtöri. Áhítattal vegyes rácsodálkozás lett rajtam úrrá, hogy íme, egy művésznek ismét sikerült formába öntenie a kimondhatatlant.

A festményt Pilinszky János, Beszélgetések Sheryl Suttonnal című esszéregénye ihlette, alkotója pedig Mátyás Zsolt, a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház művésze. Zsoltot bő két évtizede ismerem, azonban arról, hogy ecsetet fogott a kezébe, sőt, kiállít, lényegében véletlenül, a Facebookról értesültem.

Az elveszett irányzék

Az első, a képzőművészet irányába mutató emléke ötödik osztályból van, amikor egy vasárnap, a lakásuk teraszáról a szeme elé táruló látványt festette meg, nem az életkorára jellemző színvonalon. A következő rajzórán a tanára, Angi László, amint meglátta a képet, azonnal felajánlotta, hogy ha kedve van, szívesen pallérozza. Így is lett, s akkortól arról álmodott, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után a marosvásárhelyi művészeti iskolába felvételizik.    

A tanára azonban váratlanul elhunyt, a terv pedig dugába dőlt. „Irányzékot vesztett ember lettem” – emlékezik vissza Mátyás Zsolt. A művészeti iskola helyett végül a faipariba felvételizett. Ennek az előzménye az volt, hogy gyerekként, kiskamaszként sokat forgolódott a MAMÜ-ként ismért alkotói csoport akkoriban a marosvásárhelyi várban működő szobrászműhelye körül. Az ott dolgozó művészektől kapott egyszer egy darab alabástromot, s maga készítette szerszámokkal elkezdett a saját szakállára szobrászkodni.

A faipariba azért felvételizett, mert megtudta, hogy van fafaragászati szak. A terve ezúttal is zátonyra futott, mivel elsőként jutott be, de magyar szakra, fafaragó osztály pedig csak a román tagozaton működött. A sors azzal kárpótolta, hogy ismét juttatott neki egy mentort a műszaki rajzot oktató szobrászművész, Szenthe Benedek személyében, aki felismerte a tehetségét és szárnyai alá vette. Azonban ahogy adta, úgy el is vette, második mestere is elhunyt azelőtt, hogy a tanítvány egyértelműen a képzőművészeti pályára állt volna rá.

Mivel a rajzolás, festés, szobrászkodás mellett a színészettel is koketált, s arról ábrándozott, hogy filmrendező lesz, végül szülővárosa egyetemének színművészeti szakára felvételizett, sikerrel. Az egyetem után, rövid nagyváradi kitérővel Temesvárra került, s a színházi munka mellett a rajzolásra sem ideje, sem energiája nem maradt.

Rajz és szöveg, szöveg és rajz

Aztán beütött a Covid. „Előtte Az ember tragédiáját próbáltuk. Az első lezárás alatt, hogy ne bolonduljak meg, telerajzoltam a forgatókönyvet. A rajzokat nem illusztrációnak szántam, a bennem megszülető impulzusoknak adtam formát. Az érdekelt, hogyan tud a rajz beágyazódni a szövegtestbe úgy, hogy ne illusztráció legyen” – eleveníti fel a történéseket. A rajzolás hatására a szövegteret is elkezdte másként látni, új perspektívák tárultak fel, amit járulékos nyereségnek tekint.

Az ember tragédiája egy 40 darabból álló ciklus lett, amely az első kiállításának az anyagát adta. A munkákat 2021-ben a temesvári színház előcsarnokában állították ki, később pedig Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában.

Ebben az időben ismerkedett meg Emilian Roșculescuval. „Megáldott az isten egy mesterrel” – mondja. A barátai és tisztelői által Papi néven emlegetett, a bánsági kulturális élet emblematikus figurájának számító sokoldalú és öntörvényű alkotó – költő, grafikus, festő – biztatta, az ő érdeme is, hogy Az ember tragédiája nem egyszeri fellángolás maradt. Azóta hasonló, forgatókönyvekbe szőtt grafikai ciklusok születtek a Tótékból, Shakespeare Periklészéből, a Csabacseppből és Robert Icke, A doktor című darabjából. Előttem már ő is feltette a kérdést önmagának, hogy miért csak egyes próbafolyamatok ihletik rajzolásra, de nem tudja a választ. Nem a szöveg vagy a próbafolyamat minősége a döntő, bizonyos esetekben megjelenik az impulzus, hogy kézbe vegye a ceruzát, míg máskor nem.

2020 augusztusában, egy csíkszentimrei kirándulás alkalmával, egy frissen vágott erdei úton meglátott egy „gyönyörű”, sárga agyagréteget, s azonnal beleszeretett. Elkezdte spalettával felvinni a vászonra, s festéket kenni rá. Ezzel, a képeket hangsúlyos pluszdimenzióval felruházó technikával, amihez később homokot is használt, absztrakt művek születtek, szintén a koronavírus – járvány idején. Azóta már tárgyakat is beépít, a Pilinszky Négysorosa által ihletett ciklus első darabjába pár patkószeg került.

Felfedezte a csomagolókartonban rejlő lehetőségeket. Miután fest rá, letépi a felszíni felület egy részét, hogy feltáruljanak az alatta rejtőző mélyebb rétegek. A karton után a monotípia következett, majd a tus. Előbbi egy, a festészet és a grafika határmezsgyéjén elhelyezkedő, egyedi nyomatkészítési technika. Utóbbinak a használatára Papi biztatta.

„A tussal nem lehet belehúzni, önfegyelemre nevel, a tus zen. Tussal dolgozni egy gyönyörű tanulási folyamat, főleg egy olyan türelmetlen embernek, amilyen én vagyok” – mesél a technikával való tapasztalatairól.  

Csak a szabadság

A képzőművészet termékenyítően hat a színészi munkára, mondja, többdimenzióssá teszi, ugyanakkor hétköznapi szinten nehéz összeegyeztetni őket. „A színház kivesz belőled mindent, ha pedig egy nagyobb munkán dolgozol, azzal kelsz, azzal fekszel, s minden alkalommal, amikor félbehagyod, újra kell izzítanod magad. Évad közben ezt lehetetlen csinálni. Van két munkám, amelyek egy év alatt készültek el” – mondja Mátyás Zsolt. Ezt a konfliktust úgy oldja fel, hogy nyaranta, amennyire lehet, kizárja az életéből a színházat, s a képzőművészetre koncentrál. Az elmúlt nyáron a karátsonyfalvi egykori katolikus templomban volt kiállítása, szeptemberben pedig a mesterével közös, Két világ – egy barátság című tárlata Nagybányán. Ezen már nem a polgári neve alatt, hanem Amerigo Zudorként állított ki. Azért választott művésznevet, mert elege lett belőle, hogy függetlenül attól, mit tesz le az asztalra képzőművészként, mint „Mátyás Zsolt, a színész” van beskatulyázva.

A nagybányai kiállítást Emilian Roșculescu már nem érhette meg, Mátyás Zsolt ismét mester nélkül maradt. Most már jobban tudja kezelni a helyzetet, mint az előző két alkalommal: „Papitól megtanultam, hogy az egyetlen dolog, amit a mester a tanítványának megtaníthat, a szabadság. Hiba pedig nincs, a hiba egy lehetőség”.

Autodidakta, s nem is tervezi, hogy beiratkozzon a képzőművészeti egyetemre. Mesterei voltak, képzőművészeti diplomája nincs, s nem érzi hiányát. Igaza van, elvégre egy diploma még senkit nem tett művésszé.