Március 27-én ünnepeljük a színház világnapját, melynek alkalmából lehetőségünk adódott betekinteni a Kolozsvári Állami Magyar Színház kulisszái mögé. Kántor Melinda színésznő vezetésével bejártuk a teátrum azon részeit is, amelyeket a nézők nem láthatnak, így gyakran megfeledkezünk róla, milyen fontos is az a munka, ami a háttérben zajlik.

Megéltük minden színházrajongó egyik legnagyobb álmát: Kántor Melinda színésznő vezetésével felfedeztük a színfalak mögötti világot. A Kolozsvári Állami Magyar Színház a március 27-i ünnep, a színház világnapja alkalmából lehetőséget kínált az érdeklődőknek, hogy megtekintsék a teátrum azon részeit is, amelyeket szinte sosem láthat egy néző. Talán gyakran eszünkbe sem jutnak azok a termek, ahol az előadásokban látott frizuraköltemények készülnek, ahol az elmúlt évek előadásainak számtalan kellékét őrzik, vagy ahonnan épp az ügyelő figyeli a színészek minden mozzanatát, hogy az előadás tökéletesre sikerüljön. Pedig a háttérben épp akkora munka zajlik, mint a színpadon.

„Számunkra ez a nap egy ünnep” – fogalmazott Kántor Melinda színésznő a színházi körút kezdetén. Mint mondta, a színház dolgozói napjaik legnagyobb részét ezen falak közt töltik, számukra ez nem csupán egy munkahely, hanem az életük egy igencsak meghatározó része, így kiváltképp nagy öröm minden olyan alkalom, amikor méltón ünnepelhetik szeretett intézményüket. Úgy fogalmazott, hogy bármennyire is furcsán hangzik, ami itt zajlik, az nem más, mint egy nagy, kreatív, közös projekt, egy óriási csapat munkája, erről pedig a későbbiekben mi magunk is megbizonyosodhattunk.

Színházi túránk első állomása a közönség számára leginkább ismerős tér, a nagyterem volt. A technikai személyzet épp az esti előadásra készítette elő a színpadot, így miközben Kántor Melinda a magyar nyelvű színjátszás kezdeteiről mesélt, szép lassan teljesen átalakult körülöttünk a tér. Valódi színházi élményben lehetett részünk, láttuk, hogy miképp változik meg néhány ember keze nyomán egy „egész világ”.

Kolozsvár a magyar nyelvű színjátszás bölcsője. 1792 óta számtalanszor költözött, alakult, fejlődött, jelenleg több mint 100 munkatárs alkotja a csapatot, és folyamatosan azon dolgoznak, hogy estéről-estére adni tudjanak valamit a közönségnek. A munkának azonban csupán egy apró részlete az, amit a néző a színpadon lát. Sorba vettük tehát, mi előz meg egy-egy előadást.

Kántor Melinda nem csupán egy használati térként mutatta be a próbatermet. Elmesélte, hogy amikor 1992-ben újraindult a színészképzés Kolozsváron, ők gyakorlatilag szinte minden percüket ott töltötték. Diákként ott próbáltak, ott tartották az óráikat, ott mutatták be az előadásokat, és amikor már végképp nagyon kimerültek voltak, ott is aludtak a kelléktárból felhozott matracokon. A családias hangulat most is átjárja a termet. Ott, fekete falak, díszek és fények nélkül születik meg igencsak nagy része mindannak, amelyet később teljes pompájában felvisznek a nagyszínpadra.

Felfedező körútunk következő állomása a 2008-ban átadott stúdióterem volt, amely egy tíz éven át tartó munkafolyamat eredményeként készült el. A legmodernebb technológiával felszerelt térben olyan előadásokat játszanak, mint az utóbbi hónapok egyik legsikeresebb darabját, a Démonokat. A stúdióteremből kilépve pedig azt is láthattuk, amit az előadásra érkezők nem: a folyósókat, az eldugott ajtókat, a szűk kis öltözőket, ahol a művészeknek gyakran alig pár percük van egy teljes külső átalakulásra, mielőtt visszalépnek a játéktérbe. Szemtanúi lehettünk annak a logisztikának, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy minden gördülékenyen menjen: amikor mindennek négyzetcentiméter-pontosan meg kell legyen a helye, hogy azonnal elő lehessen kapni az átöltözésnél; vagy amikor egy szék egy picit arrébb csúszik, könnyen áteshet rajta a színpadra siető színész, ahol nincs külső hangszóró, így a jelenetére váró művész az ösztöneire és tapasztalataira hagyatkozva tudja csak bemérni, mikor is kell belépnie a játéktérbe. Ez az a hely, ahol minden tizedmásodperc és négyzetcentiméter számít, hiszen a legapróbb hiba is feltűnik.

A stúdióteremből a színészek „pszichoterápiás kuckójába”, azaz a fodrászműhelybe mentünk. Kántor Melinda elmondta, ez az a hely, ahol leginkább kiöntheti mindenki a szívét, kifújhatja magát és elpanaszolhatja minden problémáját. A számtalan paróka, fejdísz és smink között megszámlálhatatlan bensőséges beszélgetés zajlott már le. 

Átsétáltunk a színpad alatt, megnéztük az öltözőket, a díszletraktárat, és két következtetést egyből sikerült is levonnunk. Egyrészt míg a néző számára a színház két órát jelent, addig az alkotóknak szinte minden percüket kiteszi. Itt tényleg mindig mindenhol dolgozik valaki. Melegítenek, próbálnak, kísérleteznek azért, hogy az esti előadás élmény lehessen minden érdeklődőnek. A másik következtetés pedig, ahogyan azt Kántor Melinda is megfogalmazta: nincs jó színész kollégák nélkül. Míg nézőként szinte csak a színészeket látjuk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ők azok, akik teljes mértékben a hátukon viszik a színházat. Kántor Melinda többször is hangsúlyozta, hogy ez egyáltalán nem így van.

Ahhoz, hogy egy színész úgy álljon ki a színpadra, hogy hatást tudjon kelteni, elengedhetetlen mögéje az a csapat, amely mindent megtesz azért, hogy a lehető legjobban sikerüljön átadni a mondanivalót. A színházban épp olyan fontos ember a mosónő, a portás, a festő és a világosító is. Mindenki munkája elengedhetetlen. Színházlátogatásunk végére valóban beigazolódott: ez egy nagy, kreatív, közös projekt, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, és mindegyik szerep ugyanolyan elengedhetetlen.