A falusi gyermekkor álomszerű emlékképeiből és benyomásaiból, zenéből és intenzív színekből építette fel sajátos, szorongást sem nélkülöző „mesevilágát” a száz éve született Györkös Mányi Albert. Hagyatékának gondozói emlékévet hirdettek, amely nagyszabású életmű-kiállítással indult szerdán a Kolozsvári Művészeti Múzeumban.

A Nagy Albert-kiállítás után újabb intézményközi együttműködéssel megszervezett tárlat nyílt a Kolozsvári Művészeti Múzeumban. A főszereplő ezúttal a száz éve született Györkös Mányi Albert festőművész-zenetanár, akinek festményeiből a Bánffy-palota emeleti kiállítótermeiben látható válogatás, egykori műteremlakásában, a Györkös Mányi Albert Emlékházban pedig csütörtökön fametszeteiből és fadúcaiból nyílik tárlat, illetve bemutatják a grafikáiról szóló albumot is.

Györkös Mányi Albert a Kolozs megyei Tordaszentlászlón született 1922-ben. Nehéz körülmények között nevelkedett, fiatal éveit súlyos betegség is meghatározta, a szülőfaluja környezete, hagyományai azonban vissza-visszatérő, nagy hatású emlékképként tűnnek fel a festészetében. Életműve azért is különleges színfoltja az erdélyi képzőművészetnek, mert autodidakta művész volt, 40 évesen, elismert klarinéttanárként fordult a festőművészethez felesége, Jakab Ilona hatására, akivel aztán 1988-ban Kölnben közös kiállítást is megvalósított. Művészetét elismerték a kortársak, már egy évvel indulása után, 1963-ban egyéni kiállítása volt a Kolozsvár Tartományi Képzőművészeti Tárlat keretében, ezt pedig számos egyéni és csoportos szereplés követte, 1985-ben pedig Kalevala-festményeiért megkapta a helsinki Kalevala Társaság emlékérmét. Felesége halála után néhány évvel, 1993-ban saját kezével vetett véget az életének.

A Györkös Mányi Albert Emlékház ma irodalmi, képzőművészeti, zenei események helyszíne, a Majális (Republicii) 5. szám alatt több művészeti ág otthon érezheti magát, emelte ki a megnyitón Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Méretének, berendezésének, hangulatának köszönhetően valóban otthonos ez a hely. Ez az, ahonnan mindig el lehet indulni és ahová mindig haza lehet jönni, fogalmazott Szebeni Zsuzsa színház- és irodalomtörténész, a kiállítások társkurátora. Györkös Mányi Albert az erdélyi művelődési élet egyik fontos mecénása is, hiszen műteremlakását vagyonával együtt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre hagyta, az ingatlan így székelye lehetett az EMKÉ-nek és más egyesületeknek is, emelte ki Széman Péter, az EMKE elnöke.

A szerda délután nyílt Álomképek című kiállításon az emlékház gyűjteményéből, de magántulajdonban levő munkákból is válogattak a kurátorok. Ladó Ágota művészettörténész szerint a tárlat koncepciója az, hogy segítsen eligazodni a györkösi világban, amely ismétlődő stilisztikai elemeivel – az erősen fénylő égitestekkel, csúcsívet alkotó, egymásba hajló fákkal, fagyos fehérekkel és izzó vörösekkel – elsőre akár egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak is tűnhet. A festményeket nem kronológiai sorrendben, hanem tematikusan rendezték el: a gyermekkori emlékképekkel, azaz a falusi környezettel, a jellegzetes faábrázolásokkal indul az utazás, majd a fák és épületek között fokozatosan megjelennek az emberek és az állatok, feltűnnek a Kalevala-sorozat alkotásai, majd jön egy „harsányabb” terem kórusokkal, fúvószenekarral, farsangolókkal, a csellók, bőgők, furulyák után pedig „elcsendesedik” a kiállítás, templomok jönnek, végül pedig a csendéletek vezetnek ki ebből a mesevilágból, amelyben azonban nem csak idill, hanem feszültség és félelem is van, például a fekete tulipánt ábrázoló munkán, amelynek címe Hirosima.

„Megkondul a gótika lelke” – utalt Györkös felfelé, a transzcendens felé törekvő alakzataira, csúcsívekben összeboruló fáira a megnyitóra írt versében Szebeni Zsuzsa. A társkurátor a kiállításra megjelent albumban olvasható szövegében a „sorstól kapott ajándéknak” nevezi, hogy Györkös autodidakta művész volt, így konvenciókon és iskolákon kívüli. „Semmilyen mai, vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegéig, minél általánosabb érzelmekig merülni, emelkedni…” – olvashatjuk a szövegben a Látónak 1992-ben adott interjúból származó részletet.

Ebben az érzelmi elmélyülésben és felemelkedésben Györkös segítségére voltak a színek – emlékezetes például a kék árnyalataiban játszó, kifejező önarcképe, a fehér és izzó vörös ellentétével játszó, misztikus Téli táj piros rókával című festménye –, és eredeti szakmája, a zene – ami képei líraiságában, de a gyakori képelemként használt hangszerek, kórusok által is visszatért.

Az állatok gyakran különleges, mitikus szereplőként tűnnek fel Györkös vásznain, ilyen szempontból a leghangsúlyosabb például A háború temetése című méretes munkája, amelyen galambok, kecskék, róka próbálja megállítani a borzalmakat, semlegesíteni a hatásukat. Emberi alakjai többnyire arcnélküliek – kivéve gombszemű, ikonokra emlékeztető portréit –, egynemű tömeget alkotnak, drámaiságuk inkább a térben elfoglalt helyükből fakad, mint például a fakereszt mellett, a fagyos, fehér mezőben tébláboló katona elmosódott alakjáé az Eltévedt katona című festményen.

A Kolozsvári Művészeti Múzeumban és az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban április 17-ig látogathatóak a tárlatok. A zenetanár-festőművész életművét 2022-ben több rendezvénnyel ünnepli az emlékház Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának fővédnökségével, valamint a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy partnerségével. A tárlatok létrehozásában Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház vezetője és programszervezője, a Györkös-hagyaték kezelője, Ladó Ágota művészettörténész, a kiállítások szakkurátora, Szebeni Zsuzsanna színház- és irodalomtörténész, a kiállítások társkurátora, a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy vezetője, valamint Bordás Beáta művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ igazgatója működik közre.