Volt egyszer egy ember, Györkös Mányi Albertnek hívták, zenetanár volt, amíg rá nem talált a festészetre. Utána már csak annak élt, és festett szakadatlanul. 71 évesen eldöntötte, hogy megválik földi életétől, és levelet írt az Istennek: „Istenem, köszönöm, hogy ilyen tiszta művészet alkotásával ajándékoztál meg. Bocsásd meg bűnömet!”. Végrendeletében házát a kolozsvári magyarságnak ajándékozta. Így jött létre a Györkös Mányi Albert Emlékház, amely 25 éve működik. Bárki betérhet, megnézheti a mester festményeit, a Ház munkatársai mesélnek is róla. Vagy el lehet látogatni egy hangulatos kultúrestre, mert minden hétre jut a csemegékből. A kolozsváriak jól ismerik, éppen azért, mert olyan nincs, hogy ne történne ott valami. Nevetős beszélgetések, sírós pillanatok, zene, gyerekzsivaj, koccintások – zajlik az élet. Az emberből ház lett, a házból közösség. A „Györkös” 25 évéről beszélgettünk Kós Katival, akinek életútja összefonódott a mesterével, majd a házéval, végül pedig a közösségével.

A szerény kapualjat sokszor eltévesztettem évekkel ezelőtt (Majális utca 5. szám), de most már behunyt szemmmel is odatalálok. És ő az, aki ajtót nyit, ölel, mosolyog, majd ő az, aki zár. Másnap ismét kezdi. Mi csak a mosolyát látjuk, a törődését érezzük. Pedig mi minden van még benne. Munka, fáradtság, bosszúság, munka, elégtétel, munka, idegesség, munka, öröm, pillanatnyi eufória, aztán szorongás, munka, kétségbeesés, siker, munka... És így tovább. Hölgyek, urak, ismerjék meg Kós Katit és a Györkös Mányi Albert Emlékházat. Hivatalosan Katalin, de én senkit nem hallottam, hogy így szólítaná. Ő Kós Kati. És Ő meg a „Györkös” összetartoznak. A Ház beszippantotta: szervezés, kapcsolattartás, dokumentáció, az intézmény honlapjának kezelése, rendezvények lebonyolítása, eseménynaptár számontartása – igazából nincs olyan része a munkának, amit ne végezne el. Ő meg Vincze László, aki néhány éve csatlakozott, és így vált „csapattá” az addig egyszemélyes intézmény.

Kati tehát ott van, amikor belépsz, és ott van, amikor elköszönsz, de már mondja is, hogy mi lesz a következő alkalommal. És, hogy vár. – Gyere el feltétlenül, mert nagyon jó lesz a program!  És tényleg jó. Hol kezdődik ez a történet? Annál a nyughatatlan lelkű művésznél, Györkös Mányi Albertnél, aki egyedülálló módon úgy döntött, hogy örökösei nem szűk családjának tagjai lesznek, hanem a nagycsaládja. Én, te, mi. Mindenki. Mert ha elég sokszor megfordul valaki a „Györkösben”, akkor már családtagnak számít. Kós Kati dupla kanyarral érkezett ide, a Ház akkor már több, mint tíz éve működött, de azt mondja, hogy ez így volt elrendelve, egymásra találtak.

Barót, az első művelődésszervezői tapasztalat

„Én 2006-ban kerültem vissza Kolozsvárra 20 évnyi távollét után. Az előző két évtizedet a Székelyföldön, pontosabban Baróton éltem le, és az ottani Művelődési Háznak voltam a vezetője. A változáskor, azaz a 89-es fordulat után igazgató nélkül volt a Művelődési Ház. Akkor én már három éve Baróton laktam, és  ismerőseim, barátaim, akik tudták, ki vagyok, ismert volt a családi hátterem és tevékenységem (Kós Károly unokája, Kós András szobrászművész lánya – tenném hozzá én, de tudom, hogy Kati nem csak erre gondol, hanem a munkára, amit addig fel tudott mutatni, a komolyságra, megbízhatóságra, fantáziára, amelyet mindenki észrevesz, ha több időt tölt társaságában), megkérdezték tőlem, hogy elvállalnám-e a feladatot. Így talált rám a szakma vagy én a hivatásomra nem is tudom, az biztos, nagyon szeretem ezt csinálni. Mert nemcsak a minőségi kulturális programok kitalálásáról és lemenedzseléséről van szó, hanem igazi közösségépítésről, ráadásul úgy, hogy egyfajta értékrendet is átadsz annak a közösségnek. Bonyolult, összetett feladat, nagyon sok munkát követel, de tényleg szeretem csinálni.”

Hallgatom ezt a hitvallásnak is beillő gondolatot, és azon gondolkodom, hogy a gének valóban működnek. Hogy szüleink, nagyszüleink tovább élnek bennünk, akarva-akaratlan. És bár Kati nem szokta fölhívni a figyemet a családjára, szinte szemérmesen hallgatja el felmenőinek nevét, látom benne azt a konok kitartást, amiről már könyveket írtak. A megcsinálom, csakazértis, mert szükséges, mert vállaltam, nem magamért, hanem másokért, mert de jó lesz, ha meglesz  ott működik mozgatórugóként minden apró, napi feladat mögött. Most is beszél, kávét főz, vizet hoz, és dokumentációt, hogy könnyebb legyen nekem, hellyel kínál... azonnal bele is süppedek az egyik nagy piros fotelba. (Ezeket muszáj kipróbálni, ha arra járnak. Ha csak öt percre is, de megéri megpihenni ezekben az óriási kárpitoscsodákban. Ikonikus darabjai az Emlékháznak.) És hallgatom tovább a történetet.

„Baróton is egy új intézményt kellett felépíteni 1989 után. Én zenész voltam, mit se tudtam a művelődésszervezésről. Egy évvel a változás előtt, 1988-ban – amikor már semmi nem működött, se tévé, se rádió, se könyvkiadás, se a régizene fesztivál Csíkszeredában, megalapítottuk a Kájoni Consort régizene-együttest, néhány lelkes, a historikus muzsikálásért rajongó baráttal. Persze, nemcsak saját szórakoztatásunk volt a cél, hanem a barótiak, sőt a teljes Erdővidék zenei nevelését láttuk magunk előtt. Az együttes a mai napig működik, és  egy pillanatra sem tért le eredeti útjáról, egész Erdélyben, Magyarországon, és sok-sok más helyen is szeretik a muzsikájukat. Utána jött a váltás, jött 1989 és az eufóriával, lelkesültséggel az új feladatok is. Már a kezdetekkor alapító tagja lettem a szerveződő Gaál Mózes Közművelődési Egyesületnek, amely azóta is működik, és aztán az évek során még két másik zenész csapatot is alapítottunk. Szóval megpróbáltam kivenni a  részem mindenből. Magánéletem azonban úgy alakult, hogy 2006-ban visszaköltöztem Kolozsvárra. Szüleim is idősek voltak már, tudtam, hogy előbb-utóbb amúgy is sor kerül arra, hogy gondjukat kell viselnem” – Kati röpke húsz évet foglal össze néhány mondatban, és minden döntését olyan természetesnek érzi, mintha – tényleg – egyebet választani sem lehetett volna. Felépített ott egy kulturális közeget, új útjára indította el a baróti Művelődési Házat, és utána visszajött Kolozsvárra újrakezdeni az életet.

Kolozsvári újrakezdés

Kós Kati éppen akkor tért vissza szülővárosába, amikor az EMKE Kolozsváron szervezte meg a Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napokat, és Kötő József, az egyesület akkori elnöke, illetve Dáné Tibor Kálmán, aki nem sokkal később váltotta Kötő Józsefet a vezetésben – már a 90-es évekből ismervén Kós Kati kultúraszervezői munkásságát – megkérték, hogy segítsen a rendkívül szerteágazó rendezvény lebonyolításában. Ez volt az első lépés. Ezt követte az ajánlat, hogy pályázza meg a Györkös Mányi Albert Emlékház gondozását, ha „lát benne fantáziát”. Hát hogyne látott volna. Le is írta terveit, elképzeléseit, és benyújtotta az EMKE vezetőségének. „ – Kati, te ezt mind meg is akarod csinálni?” – hitetlenkedett Kötő, amikor elolvasta a pályázatot. Tudta, hogy ha csak fele valósul meg az elképzeléseknek, akkor is a „Györkös” meghatározó helyet fog elfoglalni Kolozsvár művelődési életében.

„Annak idején nem volt egy állandó ember, itt az Emlékházban – eleveníti föl Kós Kati a 2006–2007-es helyzetet. Balogh Éva gondozta néhány éven keresztül a Házat, azonban ő kiköltözött Magyarországra, Egyfajta befogadó intézményként működött, és több szervezet használta rendezvényeinek helyszíneként. Egyszóval szükség volt egy gondoskodó kézre. És egy újratervezésre"

Kós Kati belépett tehát a Györkös Emlékház életébe, illetve a hely Kati életének meghatározó része lett. És ebben volt valami sorsszerűség is. Ennek megértésére, ki kell kanyarodni a baróti korszak előtti életére is. Kati Kolozsváron született,  a zeneiskolában végzett hegegedűszakon. Györkös Mányi Albert klarinéttanárként már azokban a fiatalkori éveiben kapcsolatban volt a Kós–lánnyal, aki érettségi után háromszor próbált meg a konzervatórium hegedűszakára bejutni, mindannyiszor sikertelenül. Egyrészt nagyon kevés diákot vettek fel abban az időben az egyetemre, másrészt a Kós név, a Kós múlt, egy olyan családi hátteret jelentett, amelyet az akkori kommunista rezsim bürokratái rögtön kiszűrtek. És bizony, a klarinéttanár, Györkös Mányi Albert volt az, aki  – a sikertelen kísérletek után – fölajánlotta Kós Katinak, hogy foglalkozzon azokkal a tordaszentlászlói gyerekekkel, akik  szeretnének megtanulni hegedülni.

Újratalálkozás Györkössel

„Györkös Mányi Albert Tordaszentlászlón született. Valami miatt mindig kedvelt engem, dícsérte a hegedűjátékomat. Nem is tudtam abban az időben, hogy ő fest is. Amikor felkért, hogy a szülőfalujában tartsak hegedűórákat gyerekeknek, nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja. De ő komolyan gondolta, amit mondott. Biztatott, bátorított, ezért belevágtam.  Neki köszönhetem az első munkahelyemet.  Így jöttem rá arra, hogy imádok tanítani. Ha nem lett volna Györkös Mányi Albert, sose tudtam volna meg, hogy mekkora elégtételt és örömöt jelent a gyerekek oktatása. Ez 1982-ben történt, viszont miután Barótra költöztem, ott is folytattam a zenetanítást, folyamatosan voltak diákjaim” – fejezi be gondolatát Kati, és én a piros fotelből a művészt ábrázoló kisméretű agyagszoborra pillantok. Ott áll a polcon közel hozzánk, és a szeme derűt sugároz (pedig depresszióra hajlamos ember volt). Kati 42 évesen, már jóval a 89-es változások után, eldöntötte, hogy amit a  kommunista rendszer elvett tőle, azt ő visszaveszi, és megszerzi az egyetemi diplomát. Első helyen jutott be a brassói zenepedagógia szakra úgy, hogy két héttel a felvételi időpontja előtt döntötte el határozottan, hogy felvállalja ezt az újabb kihívást. És itt záródik be a kör: huszonöt év múlva, az egykori diáklány, most már diplomás zenepedagógusként visszakerült Kolozsvárra, ahonnan elindult, és a valamikori mester hagyatékának gondozását ajánlották föl számára munkahelyként, kibontakozási lehetőségként.

A Ház

A kolozsvári Majális utca aljában található házrészt Györkös Mányi Albert a feleségével, Jakab Ilona festőművésszel együtt – akinek köszönhetően az akkor még elsősorban zenész Györkös felfedezte a színek világát – műteremlakásként használták. A halk és visszavonuló Ilona fölismerte férjének tehetségét, és háttérbe vonult, munkásságát mai napig nem térképezte fel alaposan a művészettörténet. Férje pedig tarolt, itthon és külföldön is a nagyon eredeti munkáival. Egyfajta erdélyi Chagall lett, mitikus világot teremtett, erős színekkel, metaforikus képekkel, minimalista eszköztárral. 1990-ben a két alkotó közös életének vége szakadt: meghalt Jakab Ilona. Györkös Mányi Albert három év múlva, 1993. május 27-én vetett véget az életének.

Végrendeletében – a minden abban található vagyonával együtt – műteremlakását az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre hagyta, azzal a céllal és feltétellel, hogy az EMKE a képeit „állandó jelleggel kiállítsa, emlékházat rendezzen be, hozza létre a Györkös Mányi Albert Alapítványt, és biztosítsa a hagyaték szakszerű kezelését és bekapcsolását a szellemi körforgásba.”  A végrendelete mellett található búcsúlevélben pedig utolsó kérésként fogalmazta meg barátai számára azt, hogy „Mentsétek meg a munkáim!” A hagyaték közel 200 Györkös Mányi-festményt, több Jakab Ilona-festményt és -grafikát, múzeális értékű kalotaszegi és mezőségi bútorokat, kerámiát, szőtteseket, számos könyvet és magántárgyat foglal magába.

„Amikor Kötő József felkért erre, akkor a sors különös ajándékaként fogtam fel ezt a lehetőséget, mert az, hogy továbbra is művelődésszervezéssel foglalkozhatok, ráadásul a Györkös-hagyaték ápolásával, ennél nagyobb kitüntetést el sem tudtam volna képzelni” – meséli Kós Kati párás szemmel. Persze, a történet nem ilyen egyszerű, hiszen az igazi munka számára azután kezdődött, és bizony volt bőven.

Kezdet és vég. És újrakezdés

És kezdi sorolni, hogy minek is látott leghamarabb neki. A tér kialakítását, a bútorok elrendezését, a festmények elhelyezését, illetve tárolását, mind-mind újragondolta. Meg a felújítását a szobáknak, hiszen a 90-es évek elejétől működő központ rászorult arra, hogy a falait, padlóját, nyílászáróit, technikai lehetőségeit felújítsák. „Amikor beléptem először – folytatja Kós Kati az emlékek felidézését – akkor a szemem a kiállított festményeken akadt meg, illetve azon a néhány tucatnyi összecsukható faszéken, amelyek a közönség számára lettek vásárolva.

Az „emkések” aztán elmesélték a székeknek a történetét. Zenei rendezvényekkel kezdődött el a kulturális élet az Emlékházban, és a közönség számára székeket kellett vásárolni. Pénz viszont nem volt. Foglaljon helyet! címmel tettek közzé egy felhívást, hogy aki szeretne és módjában áll, egy szék árát adományozza az egyesületnek. A megvásárolt összecsukható székeken felcsavarozva pici táblácskákon ma is olvasható az adományozók neve. A székek most már a Szabédi Emlékházban szolgálják a közönséget.”

Hihetetlen, hogy minden tárgynak, minden döntésnek, minden programnak megvan a maga története. És mennyire szervesen rendeződött minden azzá, amit ma közösen használunk, élvezünk. Csak kellett hozzá néhány makacs, kitartó ember.

Azért voltak kezdetben zenei programok – tudom meg –, mert az „emkések” arra gondoltak, hogy Györkös zenész is volt, és akkor a két művészeti ágat szerették volna összehozni egy fedél alá. Így vásárolta meg az EMKE 1994 októberében az Illyés Alapítvány támogatásával azt a kiváló minőségű Steinway zongorát, amely ma is dísze a Háznak, és számos muzsikus szólaltatja meg rendszeresen.  A billentyűkön elhelyezett cédula magyarázza a látogatónak, hogy ezen a zongorán egykor Szvjatoszlav Richter, a világhírű orosz zongoraművész is koncertezett. Ennek is külön története van. Kós Kati, természetesen, ezt is a legapróbb részletekig ismeri:

„1965. szeptember 9-én a filharmónia meghívására Kolozsvárra érkezett Szvjatoszlav Richter. Guttmann Mihály, aki annak idején művészeti titkárként működött a filharmóniánál, tudta, hogy az intézmény hangszere nem megfelelő a zongoraművész számára. De mivel minden minőségi zongorát, amely a városban volt, jól ismert, kölcsönkérte az akkori tulajdonosoktól ezt a Steinway zongorát, és így esett, hogy ezen játszott Richter. Harminc év múlva, amikor a Györkös megalakult, Misi bácsi javasolta, hogy ezt a zongorát  próbálja megvásárolni az intézmény a tulajdonosoktól. Azóta itt van,  nagyon büszkén mutatom mindenkinek, illetve nem is kell, mert bemutatja ő saját magát” –  fejezi be Kati a zongora kalandos történetét. Így indultak útnak a zenei rendezvények a 90-es évek közepén, amelyeket először László Ferenc, a nagy hírű  muzikológus, egyetemi tanár és zenetörténész szervezett, tanítványa, Horváth Zoltán zongoraművész segítségével.

A bútorzat, a tárgyak elhelyezése sem olyan volt a 2000-es évek közepén, mint most. „Meg akartam mutatni a közönségnek azt a sok kincset, amely addig ládákban hevert. A bokályokat, tányérokat, a festett bútorokat, amelyek addig a mellékhelyiségben voltak elrejtve a látogatók szeme elől. A szőtteseket. Azokat az izgalmas formákat és színeket, amelyek egészen biztosan Györköst is inspirálták.” Kós Kati az újratervezéshez Venczel Attila szobrászművészt, a Kolozsvári Magyar Opera díszlet- és jelmeztervezőjét nyerte meg. Így született meg a térnek az a elrendezése, amellyel ma is találkozik a látogató. Mire mindennel megvoltak, beomlott a ház alatti pince.

„Egyik napon az íróasztalomnál ülve arra lettem figyelmes, hogy vastag porréteg lepte be a zongorát. Egészen furcsának találtam, hisz egy nappal előtte törtöltem le róla gondosan a port. Amint közelebb léptem, láttam, hogy a frissen letett padló egy bizonyos helyen teljesen behorpadt. Azonnal felhívtam, Dáné Tibor Kálmánt, aki akkor az EMKE elnöke volt, és elkezdtem panaszkodni, hogy milyen gyatra munkát végeztek a parkettesek, meg hogy micsoda por van a zongorán. – Azonnal menj ki a szobából! – parancsolt rám. –  Most, azonnal! Nem részleteztezte, hogy miért mondja, de rögtön idejött, mert tudta, hogy a por, meg a behorpadt padló mit jelenthet. Amikor később lementünk a pincébe, megbizonyosodhattunk, hogy valóban csak a „szentlélek” tartotta fent a padlóját a Háznak, meg védte a zongorát a besüllyedéstől, ugyanis a pincében teljesen beomott a boltozat. Előlről kellett kezdeni minden munkát.” Így hát 2008-tól 2010-ig zárva volt az Emlékház.

A Ház, amely ember volt

Ami utána következett, azt már mindenki ismeri, tapasztalta. Rendezvények sokasága, tematikus sorozatok, kamarazene-koncertek, ismeretterjesztő előadások, könyvbemutatók, gyermekprogramok, mindenből  van. És mindenkinek. Kós Kati munkáját néhány éve Vincze László is segíti, aki azon túl, hogy osztozik a napi teendőkben egy igazi, nagy közönségsikernek örvendő sorozatot indított útjára, az EMKE Bor-klubot. A gyerekeknek szóló JelesNapTár-rendezvénysorozat már betöltötte a tizedik életévét, de változatlan érdeklődés övezi a hónapról hónapra újdonságokkal jelentkező hagyományőrző programot. A messzi országokba és mesés helyekre repítő Nyitott szemmmel című beszélgetőestek, amelyeket Laczkó Vass Róbert vezet, telt házzal fut. De a ZeneSzó vagy az Ember és Természet Kollégium, a Régiók találkozása is teltházas. Kati szervez, plakátot csinál, meghív, hirdeti a rendezvényeket, figyel minden apró részletre.

Talán ennek a gondoskodásnak köszönhető, hogy a Ház igazi otthonná vált sokak számára. Ritkán találni üres széket, vagy olyan betérőt, aki először jönne. A vendégek (a családtagok) visszajönnek. Hétről hétre. Nem is vendégek, hazajárók. A végrendelkező művész akarata, szándéka és óhaja megvalósult. Élő ház maradt a lakása, ahonnan sosem fog kiköltözni sem ő, sem a családtagjai. Az emberből HÁZ lett, a HÁZból közösség.