Szilágyi Enikő színész, sanzonénekes Kolozsvárott született. Demény Péter és a Györkös-Mányi Albert Emlékház közös projektjeként indult Prospero páholy-beszélgetősorozat vendégeként az eddigi pályafutásáról mesélt a közönségnek. Lenyűgözve hallgattuk. Hallgattam. A szinte kétórás találkozás zanzája következik.

Zuhog az eső Kolozsváron. Parkolót is találok (Halleluja!) Már kezdenék, de az eső miatt várnak egy kicsit, szóval nincs gond, beülök az első sorba (ajánlom mindenkinek.) (Mármint az első sort. Nem kell idegelni, az ember előre megy, ott mindig vannak helyek, és mindent jobban lát meg hall, mint azok, akik fél órával hamarabb érkeztek, és illedelmesen beülnek az x-ik sorba. Én szóltam.)

A kezét nézem.  Azt hiszem először történik meg velem, hogy egy színésznek a „kézjátéka” fog meg (van ilyen, egyáltalán?). Mert ez a Kéz él, repül, egy-egy mozdulata nyomán  emlékek villannak föl és süllyednek el ismét. Aztán jön egy név, meg egy szerepcím, és a Kéz visz, vezet tovább. Igen, megtaláltam a szót: vezet. Biztosan, határozottan, mert pontosan tudja, hogy hova szeretne elérni. És ez az érzés egyre erősödik, ahogy mélyebben, és mélyebben haladunk a történetben.

Demény Péter (a Prospero-páholy beszélgetősorozat házi- és ötletgazdája) jó érzékkel a sűrűjébe vág a dolgoknak. Nekiszegezi Enikőnek a kérdést, hogy miért ment el. „Döntésekről szól az életünk” – mondja  Szilágyi Enikő –, és a kezén látom, hogy tudja, mi az, hogy döntés. Kicsit, ott bent, meg is döbbenek, azon gondolkodom, hogy  nekem riporterként lett-e volna merszem ezzel indítani. (Ezután lesz, köszi, Péter.) És aztán megrebben a Kéz, mint egy madár, elkezdi írni a levegőbe a köröket, és mindegyik kör egy történet. Az átkos kor. (Aki nem élt benne, örüljön, aki benne volt, érzi.) Az elhivatottság. A „tiszta szívvel” érzése, amikor a fiatal pályakezdő művész mindent is szeretne csinálni. És csinálja, nem rosszul. Fölfedezik Szilágyi Enikőt a román rendezők is, a filmszakma, játszik a Marosvásárhelyi és a Kolozsvári Színház színpadán, mindenki nagyra tartja.

Péter itt állítja meg egy pillanatra az időgépet, hogy lássuk, láthassuk milyen volt  Szilágyi Enikő a pályája kezdetén. Mihail Sebastian: Steaua fără nume, azaz A névtelen csillag című drámája tévészínházi változatának egy részlete pereg le szemünk előtt. Szilágyi Enikő pedig bevezeti a hallagatóságot a történetbe:

Olyan nagy nevekkel volt együtt a színpadon ebben az előadásban, mint Florin Zamfirescu, Octavian Cotescu, Ovidiu Iuliu Moldovan és még sorolhatnánk. Valóban a román színjátszás legjobbjai voltak. És megállta köztük a helyét, az akkori – 1983-ról van szó – tévészínház-felvételt évente akár többször is műsorra tűzi a Román Televízió, akkora sikernek örvend.

De nemcsak tévészínházban játszott, hanem igazi filmben is, meséli tovább a Kéz. (A hangról elfelejtettem szólni, meg a szemekről is. De pótolom, ígérem.) Volt olyan, hogy föllázadt önmaga ellen, a világ, a sablonok ellen, és amikor leszerződték egy olyan filmre, amelyben mérnöknőt kellett alakítani, akkor gondolt egy nagyot, simán levágatta a Brigitte Bardot-ra emlékeztető szőke loknikat, lett egy 3 centis tüsifrizurája, kivette a kontaktlencséket, és tejesüveg vastagságú szemüveget kezdett el hordani. Csak úgy. Mert unta, hogy ő a Szépség a filmekben. A rendező – amikor Szilágyi Enikő bejelentkezett, hogy „helló, jöttem forgatni” – nem ismerte meg. És megcsinálta a filmet. Nagy siker lett.

Ez a körülrajongott színésznő, akinek tényleg arról szól az élete, hogy válogathatott a legjobb rendezők, legmenőbb filmes projektek között – épp 1989-ben!!! – , alig néhány hónappal a kommunista diktatúra bukása előtt, úgy dönt, hogy innen menni kell. És elmegy. (Ez nem volt benne az estben, de érdemes rákeresni a neten, hogy mennyire szívszorító az, amikor Tompa Gábor várja a főszereplő színésznőt a Szerelemeső című előadásra, és ő nem jön. Nem jön.  Mindenki tudja, tudni véli, hogy miért... De reménykednek... Hátha, mégis.)

Nem jött vissza, meséli a Kéz. Elment mosogatni, elment kétkezi munkát végezni, elment nyelveket tanulni. És bár rövidesen szétesett a vasfüggöny, Szilágyi Enikő éveken keresztül nem talált vissza. Dolgozott Hollandiában, Belgiumban. Volt pincér, volt takarító, közben megtanulta az országok nyelvét, és jogosított fordítónak alkalmazták. Szükség volt rá, hiszen megjelentek a romániai „turisták”. (A Kéz rebben, összeszorul, mintha eltolni szeretné magától azokat az emlékeket, de aztán felemelkedik.)

Az elvándorlás magyarázata talán a szülő történetével kezdődik. Az apával, aki mielőtt énekes lett volna, katolikus teológiát végzett, és a hitnél erősebb volt a család hívása. „Persze, a teológiai évek után még apámat elvitték 7 évre Szibériába, fogságba, és utána csodálatos módon még 20 évig énekelt lírai tenorként a Kolozsvári Magyar Operaházban. Ez volt a leggazdagabb periódusa a gyerekkoromnak. Már 3 éves koromtól operába, színházba vittek a szüleim. A bemutatók után általában nálunk gyűltek össze a színészek, énekesek, művészek. Nemzetközi társaság volt, angol, francia énekesek is jöttek, és persze Bukarestből is. Ismertem az áriákat, hiszen édesapám otthon gyakorolt, én pedig egészen egyszerűen megtanultam vele a dalokat. Ha pedig valaki jött hozzánk, én azonnal megkérdeztem apámtól, hogy akkor én most énekelhetek a vendégnek? És persze, énekelhettem. Állítólag még a zenekari részeket is bedúdoltam. Énekeltem például Házy Erzsébetnek, Simándy Józsefnek és bukaresti sztároknak, például Magda Ianculescunak. Szóval, ebben a világban nőttem fel, meghatározta a gyerekkoromat a kultúra. Nagymamám pedig fantasztikusakat tudott főzni a nálunk vendégeskedő múvészeknek.” – eleveníti fel gyeremekkori emlékeit Szilágyi Enikő. Ebből a szabadságérzésből nem akart engedni.

Péter (a műsorvezető, csak elfeledkeztem kicsit róla) varázslatosan tudja - még a hallgatásával is -  összekötni a közönséget a vendéggel. A történetben az következik, hogy Enikő mégiscsak visszajött, bár nem Erdélybe, de Magyarországra, és sok helyen, sokféle szerepet játszott, és  tényleg szerették, elismerték, mindent megkapott (részletek a Wikipédián), egy nap arra ébredt, hogy átköltözik Franciaországba.

És akkor itt kellene mesélnem a hangról. És a szemekről is, talán.  Amikor Szilágyi Enikő megszólal, magabiztos, mély hangja megfog, és nem enged el.  Mindez gyönyörű dikcióval párosul (ami lassan, lassan kezd kikopni a mai színészképzésből). És ehhez társul egy olyan szempár, ami bármiről meggyőz. Demény Péter rákérdez ismét, hogy miért, miért kellett elmenni kétszer is? „Mert érzem, hogy mi az én utam, és azt fogom járni.” – hangzik a válasz.

“Ez még Belgiumban kezdődött, '97-ben. A legendás francia énekesnő, Barbara halálának egyéves évfordulója alkalmával  találkoztam gyönyörű-mély verseivel, zenéjével, amelyek nagyon megérintettek. Két évig foglalkoztam ezzel az értékes anyaggal, amiből előadóest lett”  – meséli a művésznő, aki nem titkolja, hogy jól esett neki az, hogy “feu vert” -t, azaz zöld fényt kapott Franciaországban, a sanzonok hazájában, miután hallották ezt az előadóesjét. Sőt, akkora sikere lett, hogy ennek köszönheti azt, hogy most már több mint tíz éve ott él. Ötvenkét éves volt, amikor ez a pillanat bekövetkezett! Akkor robbant be a francia színpadra sanzon-énekesként.

Hogy kikkel dolgozik együtt? Demény Péter kérdésére elkezdenek özönleni a nagyon ismerttől a csak a szakma által ismert nevekig, de felsorolunk néhányat azok közül, amelyeket Szilágyi Enikő említ. Georges Moustaki! (Moustaki szerezte például az Edith Piaf által világsikerré tett Mylord című dalt, de dolgozott együtt Barbarával is.) „Meghívtam, hogy legyen előadásom díszvendége, ő meg igent mondott. Továbbá Roland Romanelli zeneszerző, akit Piazzola nagy utódjaként tartanak számon, és olyan kiváló zenészek kísérnek, mint Lee Maddeford és Arthur Besson, aki a párizsi Comédie Française-ben dolgozik zeneszerzőként.” – meséli Szilágyi Enikő, akinek az előadását hallgatva elhisszük, hogy igen, otthon van ebben a világban.

Persze, van honvágy, meg az évek során voltak visszatérések. Az egyik ilyen nagy visszatérés az a Visky András monodrámájának, az elfelejthetetlen „Júliá”-nak a megformálása és megmutatása volt. Sokszor. Amíg lehetett.

Demény Péter jól kérdezett. Látthattuk is Szilágyi Enikőt a Névtelen csillag-ban, meg hallhattuk énekelni is. Persze, nem élőben, mert ő nem vállal ilyen spontán megnyilvánulásokat. De mindenki számára volt valami rejtett üzenete, ha nem művészeti, Prospero-páholyos beszélgetésként harangozták volna be, akár motivációs előadásként is működhetett volna. Egy ember, egy előadóművész, aki tudja, hogy mit szeretne megvalósítani. És aki folyamatosan fejleszti készségeit, függetlenül attól, hogy éppen hány éves.

Amikor elmentem kezet fogtam vele. Nem csalódtam. Jó volt.

P. S.1. És mindez a Györkös-Mányi Albert Emlékházban, Kós Kati vigyázó szemei előtt/alatt. Olyan jó, hogy vannak ilyen helyek. Ahova hazajárunk.

Abbahagyom.