2022 decemberének utolsó napjaiban jelent meg a budapesti Kairosz Kiadó gondozásában Magyar Zoltán mondarendszerező trilógiájának harmadik kötete. A maga nemében páratlan mondalexikon előző köteteiről is tájékoztattuk olvasóinkat, a csángó mondakatalógus megjelenése kapcsán is kérdeztük a jeles néprajzkutatót.

- Három évtizednyi moldvai kutatómunka áll e gyűjtés mögött. Melyek voltak ezen időszak legmaradandóbb élményei és mi nehezítette a kutatást?

Mint sok más néprajzkutató, én is nem sokkal az 1989-es politikai változásokat követően kezdtem járni Moldvába, és egyből megfogott az ottani világ akkor még lépten-nyomon tapasztalható archaizmusa. Ekkor, az 1990-es évek elején még egyetemi hallgató voltam Debrecenben, többek között néprajz szakon, s mivel szinte kéthavonta szántam rá magam újabb és újabb moldvai expedícióra, adta magát, hogy a szakdolgozatom témája is valamilyen csángó hagyomány legyen. Mivel akkor még elsősorban a vallási néprajz érdekelt, A moldvai csángók búcsújáró szokásai címmel írtam meg a diplomamunkámat. Sok élmény, sok terepmunka volt mögötte, amikor 1993-ban elkészültem vele. A megírását megkönnyítette, hogy 1991‒1992-ben egy szemesztert cserediákként a Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Intézetében tölthettem, ahol azokkal a fiatal tanárokkal (Pozsony Ferenccel, Keszeg Vilmossal, Tánczos Vilmossal) is barátságot köthettem, akik ma már mindannyian professzorok ugyanott. Akkor indult be a kolozsvári Néprajzi Tanszék nagyszabású Moldva-kutatási projektje is, amelynek jómagam is részesévé válhattam azáltal, hogy 1992 nyarán két hetet a tanszék tanáraival és diákjaival töltöttem Trunkban és más környékbeli településeken.

A könyv bevezetőjében Magyar Zoltán a következőképp foglalja össze munkájának jelentőségét: „Jelen kötet formájában a nemzetközi folklorisztika első, műfaji tekintetben teljes körű mondakatalógusa készült el. Olyan lexikonszerű kézikönyvről van szó, amely A magyar történeti mondák katalógusa, valamint az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus által  elkezdett trilógia harmadik darabjaként a moldvai csángó mondahagyományt adja közre típus- és motívumindex formájában, a magyar kulturális örökség integráns részeként állítva tudományos emléket egy (...) nagy múltú magyar népcsoportnak”. A kétkötetes mű a magyar népi kultúra archaikus rétegét képviselő moldvai magyarság hagyományvilágának több évszázados örökségét foglalja össze. A gyűjtés a középkortól napjainkig egyesíti magában sok-sok generáció kulturális hagyatékát és teremtő képzeletvilágát, átfogó betekintést nyújtva az erdélyi magyar folklórban gyökerező, ám sok tekintetben sajátos arculatú, gazdag és változatos mondavilágába. Az első, 650 oldalas kötet fejezetekre tagolva mutatja be azokat a főbb témacsoportokat, amelyek szegmensét képezik a moldvai magyarság prózaepikájának is e műfajban. A katalógus hangsúlyos részét képezik az e tájegységen a legnagyobb változatosságban fennmaradt eredetmagyarázó mondák, továbbá a vallásos témájú mondák. A kötet második felét a hiedelemmondák regisztere alkotja és olyan tartalmi egységek jelennek meg, mint a sors és előjelek, a halál, természetfeletti lények, mitikus állatok és növények, mágikus képességű személyek. 

Nehézségekre nem igazán emlékszem. Talán csak a földrajzi távolság volt annak mondható, hiszen tömegközlekedési eszközökkel Debrecenből vagy Budapestről eljutni a Szeret mentére, akár másfél napba is beletelt. Küzdelmes, ám nagyon szép gyűjtőutak voltak ezek, ráadásul pedig még a fiatalságom évei is, amely ugyebár amúgy is szinte mindent megszépít. Résztvevő megfigyelőként tanulmányoztam a Bákó környéki falvak templombúcsúit, elkísértem moldvai ismerőseimet Csíksomlyóra pünkösdkor, vagy a bukovinai Kacsikára, az ottani Nagyboldogasszony-napi búcsúra, jártam a csángó településeket, többnyire gyalogszerrel. Egy-egy község merőben más arcát mutatja, ha az országút helyett egyik faluból a másikba a hegyek alatt vezető mezei úton poroszkál át az ember, tárul fel a falu látképe, elegyedik beszélgetésbe a határban szorgoskodó emberekkel. S mindeközben olyan nagyszerű emberekkel is sikerült megismerkednem, mint a klézsei Istók György és felesége, vagy Forrófalváról Csurár Antal, aki különleges történetek sokaságát mondta el. 1991 nyarán még egy lujzikalagori lakodalomban is részt vehettem, ottani barátom, Bíró Péter esküvőjén. Ő és három testvére azóta már Olaszországban él, és különösen az utóbbi évek tapasztalatai mondatják, hogy a moldvai csángó falvak nem csupán a nyelvi asszimiláció végső stádiumába jutottak, de nagymértékben ki is ürültek, a középgeneráció tagjai javarészt külföldön próbálnak boldogulni.

- Hogyan tudná röviden leírni kutatási módszerét?

Azt hiszem, hogy mindent a személyes jelenlét, a néprajzi terepmunka alapoz meg. Ha az empirikus tapasztalat hiányzik, még a történeti néprajzi jellegű kutatások is többé-kevésbé a levegőben lógnak, hiszen nincs az a kézzel fogható fogódzó, amelyhez viszonyulni lehetne. Hiába van előttem például egy 19. századi mesegyűjtemény, ha nem láttam élőben még paraszti mesemondót, nem hallgattam meg azt, ahogyan a saját közegében mesél, nem néztem még a szemébe és nem beszélgettem el vele, akkor végképp csupán egy múzeumi dosszié lesz az, ami egyébként több annál, hiszen az ilyen impulzusok által telik meg igazán élettel. És ez Moldva kapcsán különösen igaz, hiszen ott az 1990-es években még szinte középkorias rítusokkal, hiedelmekkel és narratív hagyománnyal szembesülhetett a gyűjtő, részben ugyanazzal a repertoárral és történetmesélési gesztusokkal, mint ha például Arany János idejében került volna sor ugyanerre.

Ez a folklórkutatói munka gyűjtői oldala. A vizsgált hagyományok feldolgozása már alapjában véve ugyanolyan, mint minden más esetben: kiterjedt, minden fontos részletre kitekintő könyvtárazás, szakmai konzultációk sora, íróasztal melletti tépelődés írás közben. A folklórszövegek tudományos rendszerezésére, a Moldvai csángó mondakatalógus összeállítása során pedig már adva volt az a – részben általam kidolgozott ‒ tudományos metodika, amely a másik két nagyszabású folklorisztikai kézikönyv, A magyar történeti mondák katalógusa és az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus esetében is eredményre vezetett.

- A moldvai magyarok mondahagyománya a magyar népi műveltség egyik kevésbé ismert része. Az első kötet végén Ön feltünteti a moldvai csángó szövegfolklór harminc oldalnyi bibliográfiáját is, a második kötetben pedig visszatér a kérdésre, bemutatja a kiemelkedő eredményeket. Kik voltak tehát e tájegység legismertebb, magyar és külföldi kutatói?

Erre a kérdésre elsősorban azért nehéz válaszolni, mert a moldvai csángó néprajz szakirodalma immár könyvtárnyi méretű. A Moldva-kutatás hőskorából, a 19. századból kétségtelenül ilyen az 1830-as években a tájegységet beutazó Gegő Elek, aki élményeit útirajzban is megörökítette, vagy a tudós klézsei plébános, a tragikus sorsú Petrás Incze János, aki híveit közelről ismerve, a 19. század második felében népköltészeti alkotások sokaságát jegyezte fel tőlük. De hogy egy harmadik katolikus papot is említsek, a moldvai magyarság talán legbecsesebb forrásműve Bandin Márk bosnyák missziós püspök 1646 és 1648 között íródott nagyszabású canonica visitatioja, az ún. Codex Bandinus, amely érzékletes képet fest a korabeli moldvai népéletről, megannyi mondát is megörökítve.

A 20. századtól mind professzionálisabbá váló Moldva-kutatást alapjaiban határozta meg az 1930-as évek első felében Moldvában gyűjtő és bukaresti levéltári forrásokat feltáró Lükő Gábor, valamint a csíksomlyói származású Domokos Pál Péter – vonatkozó könyveik alapművek máig is. Itt említeném Faragó József nevét is, aki a kolozsvári Folklór Archívum munkatársaként vett részt az 1950-es években abban a nagyszabásúnak tervezett, de aztán politikai nyomásra torzóban maradt nyelvészeti- és folklorisztikai kutatásban, amely során több száz meseszöveg került tőlük feljegyzésre. Így talált rá a magyar folklórtörténet egyik legeredetibb hangú mesemondójára is, a diószéni Baka Andrásra, aki kántor volt a nevezett településen. Ekkor volt lészpedi tanító Kallós Zoltán is, akinek moldvai népdal-, népballada és mesegyűjtése közismert.

Ugyanezen években a magyarországi kutatók is felfedezték maguknak a moldvai csángókat. A bukovinai székelyekkel együtt az akkor Magyarországhoz tartozó Bácskába, majd a dunántúli, eredetileg svábok lakta településekre letelepített moldvai telepeseket számos néprajzkutató felkereste, mert őket is megragadta a csángó népi kultúra archaizmusa és különlegessége. E kutatók egyike volt az a Bosnyák Sándor, aki szinte minden telepes családot kikérdezett, majd gyűjtőként Moldva földjére is eljutott: az ő nevéhez fűződik a moldvai csángó folklór első nagyszabású korpusza, a máig alapvető forrásműnek számító, 1980-ban publikált A moldvai magyarok hitvilága című kötet. Az 1989-as politikai változásokat követő gyűjtői, kutatói felbuzdulásra már utaltam, melynek legfőbb oka nyilvánvalóan az volt, hogy végre nem bujdosva, hatósági retorzióktól tartva lehetett eljutni Moldva földjére. Nem lehet eléggé becsülni mindazokat az önkéntes gyűjtőket és kutató kollégákat (Halász Péter, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Harangozó Imre – hogy csak néhányuk nevét említsem), akik – akárcsak fél évszázaddal korábban Domokos Pál Péter ‒ inkognitóban, örökös stresszben próbálták megörökíteni az ottani hagyományokat. A moldvai gyűjtések e sajátos „romantikáját” én már ugyan nem éltem meg, a hagyományos moldvai világot azonban még igen, ama bizonyos „utolsó órában”, az alámerülése előtti percekben.

- A moldvai magyarok mondavilágában egy különös kozmogóniai mitikus gondolkodás tükröződik, amelyet áthat a mély katolikus hit. A gyűjtésben ennek számtalan szuggesztív példájával találkozhatunk, például a hold- és napfogyatkozás következményeinek magyarázatára: „Amikor a nap fogy, akkor a kereszténység pusztul, amikor pedig a hold, akkor pedig a pogányság”. Hogyan lehetne röviden jellemezni a csángók jellegzetes gondolatvilágát?

Már sokan leírták és adatokkal is igazolták, hogy a moldvai magyarok világképe alapvetően középkorias, amely az életüket meghatározó számos rítusban is kifejezésre jut. Ezek többsége alapvetően keresztény jellegű, ám akad köztük számos olyan, melyeket mélyebb és régebbi beidegződések is befolyásolnak. E hagyományok egyike a napkultusz, mint arra a csíksomlyói, pünkösd hajnali napba nézés szokása is utal. Bár e szokás, különböző időpontokban, a magyar nyelvterület más részein is adatolható, a csíksomlyói kegyhelyen, a Kissomlyó hegyén jószerével csakis a csángó zarándokokhoz köthető. Több más folklór jelenséghez hasonlóan ez is moldvai specifikum.

- Különös, fölöttébb érdekes, többnyire biblikus eredetű magyarázatokat olvashatunk a kötetben az állatok eredetéről, szokásairól és hasonlóak a növényekkel kapcsolatos eredethagyományok is. Ön mit tapasztalt, napjainkban mennyire ismerik, őrzik és adják át ezeket a felnövekvő generációnak?

Néhány generációval ezelőtt, amikor a természettudományos világkép még javarészt érintetlenül hagyta a középkori zártságban élő moldvai csángók közgondolkodását, már csak azok vallásos tartalma és jellege miatt is többnyire igaznak fogadták el ezeket az eredetmagyarázó apokrif történeteket. De aztán idővel mind inkább „mesévé” váltak, s az utóbbi néhány évtizedben már azzal volt kénytelen szembesülni a kutató, hogy mint passzív ismeretanyag is kiveszőben van. A legfiatalabbak már csak azért sem tudják, mert egyrészt az ezredfordulót követően Moldvában is gyökeresen átalakult a világ, és a mostani tizenévesek már a jó nyelvállapotú településeken is többnyire kétnyelvűek vagy csak románul beszélnek. És így például az idős nagyszüleikkel történő kommunikáció is leszűkül a legszükségesebbekre, a népköltészeti hagyományok pedig óhatatlanul kivesznek belőle.

- Mintegy ötvenoldalnyi apokrifet jegyzett le Jézusról és Szent Péterről. Van-e magyarázat arra, hogyan keletkezhettek és maradhattak fenn ezek?

E hagyományok további fennmaradása talán esélyesebb, hiszen a mély vallásososság még a mostani fiatalok túlnyomó többségére is jellemző, kultúrájuk része, és részét képezik ezek a biblikus apokrif történetek is. A korábbi századokban, amikor a magyarul írni és olvasni, sőt egyáltalában írni és olvasni csak elvétve tudó moldvai magyarok a katolikus vallásukról nyilatkoztak, e szóbeliségben öröklődő narratív hagyományok voltak azok, melyekről egyáltalán értesültek. Habár a középkori templomok falán ábrázolt freskók évszázadokon keresztül hasonló szerepet töltöttek be, a szegények bibliája, biblia pauperum, ilyen műemlék nem sok volt Moldvában, vagy legalábbis nem maradtak fenn – egyedül a moldvabányai székesegyház tornyának külső falán még halványan látható Szent Kristóf ábrázolás ötlik az eszembe.

A szájhagyomány erejét azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni, arról a modern kori folklórkutatók közül sokan megfeledkeznek. Ha egy-egy ilyen biblikus történet elhangzott a templomban, vagy hallották valakitől búcsújárás közben, az megragadt az ilyen témákra egyébként is rendkívül fogékony moldvai katolikusok emlékezetében, és csak idő kérdése volt, hogy faluszerte milyen gyorsan terjed el. Persze ezek az apokrifek sok esetben már a kora keresztény időktől léteznek, és a szájhagyományozás rejtekútjain sokszor ezredéves távlatokat átívelve maradtak fenn, és Moldva földjére is még részben a reformációt és a középkori magyar állam megszűnését megelőzően juthattak el. Ez részben azt is megmagyarázza, hogy sok esetben miért csak itt maradtak fenn, a nyelvi és kulturális viszonylagos elszigeteltségben. Ám az se feledjük, hogy több olyan narratívtípus is van köztük, amely máshonnan azért nem ismert, mert bizonyára Moldva földjén keletkezett, például egy-egy alkotó típusú mesemondó, élénk szellemű helybeli képzeletében.

- A kötetből kiderül, hogy a csángók mindenik népnek megalkották az eredetmondáját, akikkel kapcsolatba léptek. Magukról azt tartják, hogy Attila telepítette le őket Moldvába vagy hogy Attila lemaradt hadinépének a leszármazottai (vagy esetleg a Szent Lászlóé), mások szerint Attila fia, Csaba vezette őket Moldva földjére, de a gyűjtésben az is megtalálható, hogy Árpád honfoglaló magyarjainak azon csoportjai ők, akik nem vonultak be a Kárpát-medencébe, de olyan véleménnyel is találkozhatott, hogy a kunok és a jászok maradékai ők, sőt néhol a mádéfalvi menekültek leszármazottaiként tartják magukat számon. Mivel magyarázható a tucatnyi, egymástól annyira elütő eredetmonda?

Nehéz erre egyértelmű választ adni. Ebből a szempontból különösen az északi csángók eredethagyományai figyelmet érdemlőek, hiszen ők még a középkori Magyar Királyságból kirajzott telepesek leszármazottai, és származási helyük is javarészt más (az Észak-Mezőség és Nagy-Szamos völgye), mint a 18‒19. században érkezett székely kivándorlóké és madéfalvi menekülteké. Mint ahogyan még a korai magyar történelemmel foglalkozó történészek között sincs konszenzus azt illetően, hogy lehettek-e honfoglalás kori magyar telepek a Kárpátoktól keletre, úgy a folklórban még inkább evidens az, hogy többféle elképzelés létezhet. Az ismert történeti adatok alapján én ugyan nem igazán tartom elképzelhetőnek, hogy Moldva földjén a 13. századi domonkos térítő missziók megindulása előtt magyar telepek léteztek, hiszen az a terület akkor még a magyarokkal többnyire ellenséges kunok és besenyők által lakott föld volt, ám a folklórhagyomány elsősorban a képzeletvilágra hagyatkozik, és a folklórban, ami megtörténhet, az általában meg is történik.

Valóban színes és változatos hagyományok ezek. Sokan említették és szentül hitték, hogy a moldvai csángók még Attila hadinépeként maradtak le a seregtől, illetve települtek erre a földre. Mások ugyanezt Árpád vezér honfoglaló seregével hozták összefüggésbe. Konszenzusos hagyománynak is tekinthető az északi és a déli csángók között, hogy a magyarok Moldva őslakosai, és jóval korábban élnek ott, mint a vidék román lakosainak ősei. Ezeknek az eredethagyományoknak félig-meddig mitikus rétegét képezik azok a mondatöredékek, történelmi közlések, miszerint őseik Szent László jöttek erre a földre, akkor, amikor kiűzte Moldvából az ellenséges, pogány hitű népeket.

Az egyik leginkább költői eredethagyomány Domokos Pál Péter gyűjtésében maradt fenn. E monda szerint egy ázsiai nagy király felosztja a birodalmát két fia között: az egyik Ázsiában marad, a másikat a napnyugati részekre (a Kárpát-medencébe) küldi. A nyugati királyság gazdagságát megirigyelve az Ázsiában maradt fiú háborút indít a testvére ellen, de kétszer is vereséget szenved. A nyugati király elveszi tőle a lovát, kardját, aranynyergét, és hadinépét a Kárpátok keleti oldalán telepíti le. E történet konklúziója szerint a letelepített katonák utódai benépesítik az ottani völgyeket.

- A történeti mondák és emlékek több hasonlóságot mutatnak a székelyek és az erdélyi magyarok körében is elterjedt változatokkal. A csángók hagyományában megjelennek az Árpád-ház alakjai és Mátyás király is, de ugyanakkor kiemelt figyelmet kap Nagy István vajda (Ștefan cel Mare). Mivel magyarázható ez a jelenség?

A moldvai magyarok a 13‒15. század jelentős részében magyar állami fennhatóság alatt éltek, ugyanis formálisan vagy informálisan a magyar király hűbérese volt a moldvai fejedelem, és egyházilag is a magyarországi missziós központokkal álltak szoros összefüggésben, ám mindez megszakadt 16. század derekán a mohácsi csatavesztés és a reformáció erdélyi térnyerése következtében. Ebből adódik az is, hogy nemzeti hőseik is csak azok lehettek, akik addig is azok voltak, főként a magyar szent királyok, és azok, akikkel valami okból, lokális kötődésből azonosulni tudtak. E tekintetben már a legnépszerűbb magyar folklórhős, Mátyás király is kivétel, hiszen az ő narratív hagyományköre a 16. században alakult ki, és a róla szóló mondák a székelyes csángó falvakban lettek feljegyezve. Akikről Moldva középkori magyarsága is mesélt, az főként a két Árpád-házi király, Szent István és Szent László volt. Helyi népszerűségükre utal, hogy változatos és sok tekintetben unikális mondakör alakult ki és maradt fenn az alakjuk körül, róluk szóló mondák már a legkorábbi moldvai folklórgyűjtésekben is felbukkannak. Így például az idők folyamán elveszett, román kivonatokban fennmaradt és vélhetőleg a szeretvásári domonkos kolostorban íródott moldvai Magyar Évkönyv is már tartalmaz Szent Lászlóval kapcsolatos helyi folklórhagyományokat, még a Szeret folyó nevét is vele hozva összefüggésbe (ő nevezte el). Az sem lehet véletlen, hogy Moldva-szerte számos helyről kerültek elő Szent László-alakos kályhacsempék, köztük a moldvabányai ásatásokból az a két kompozíció, melyek e mondakatalógus címlapképei is lettek: az egyik a Szent László-legenda üldözés jelenét ábrázolja, amint a szent király a kun üstökét megragadva hátrarántja őt lova nyergében, a másik kép, amely egy előkelő rangú párt (egy királyt és egy nőalakot) ábrázol, a középkori magyar ikonográfia talányos emléke. Moldvai művészeti fejleménynek lehetne gondolni, ha nem lenne ismert egy analógiája az Arad környéki Nadab várásatásaiból.

E jelenet egyébként képileg Stefan cel Mare vajda és a forrófalvi lány mondájára is rímel, bár nem valószínű, hogy egymáshoz bármi közük lenne. Azonban ahhoz, hogy Stefan cel Maret, azaz Estefán vajdát a csángók saját hősüknek tartják, e Bákó-vidéki szájhagyománynak is lehet köze. Még magyar származásának hipotézise is része e hagyománykörnek, utalva arra, hogy a későbbi fejedelem az akkor még magyarok lakta Tatros menti Borzfalván született, és magyarok között nőtt fel. Csángó mondaköre szinte annyira változatos, mint a moldvai románok körében, és Mátyás király helyett az álruhás, az igazságos uralkodó toposza is javarészt az ő alakja kapcsán tűnik fel a folklórszövegekben.

- Ismeretes, hogy az utóbbi kétszáz évben a moldvai magyar népi kultúrát erőteljes román hatás érte. Hogyan jellemezné ezt a kölcsönhatást?

Az utóbbi kétszáz évben már inkább egyoldalú hatásnak mondanám: az étkezési kultúra, a viselet, a táncok és egyes szokások nagyfokú akkulturációról tanúskodnak. Más tekintetben, lásd hiedelemvilág, népzene és népköltészet, ellenben alig hagyott nyomot a moldvai magyar kultúrán a többségi népi kultúra, pláne az elit kultúra. A középkor századaiban azonban ez a hatás valóban kölcsönhatás lehetett, hiszen a magyarság a moldvai társadalom nagy presztízzsel bíró, többnyire szabad jogállású népes rétegét alkotta, ők voltak a szászokkal együtt a főbb városok alapítói, a moldvai szőlőművelés meghonosítói, a termékeny folyóvölgyek lakói, a fejedelmi udvar befolyásos tagjai, sőt még fejedelemasszonyok is kikerültek a soraikból. S mivel többnyire egy magasabb civilizációs nívót képviseltek, volt mit tőlük tanulni. Ám ez már csak annyiban is kölcsönös volt, hogy a moldvai polgárok és parasztpolgárok tényleges uralkodójuk, a moldvai vajda iránt legalább annyira lojálisak voltak, mint ahogyan ragaszkodtak katolikus vallásukhoz és gyökereikhez.

- A kommunizmus idején megtiltották a csángóknak, hogy anyanyelvüket használják, római katolikus vallásukat gyakorolhassák. Mennyire van jelen ez a rossz tapasztalat a mondavilágukban?

Eseti példákat tudnék mondani, bár nyilván a legtöbb moldvai magyarnak van és volt hasonló személyes emléke. Az anyanyelvi vallásgyakorlás hiánya nyilvánvalóan a csángók asszimilációjának egyik előszobája, tudja ezt jól a mindenkori román hatalom is. Bár ez legalább annyira a római szentszéknek és a magyarországi katolikus klérusnak is szégyene, mert többnyire hallgatólagosan szemet hunytak felette. Én legalábbis nem tudok a magyar püspöki kar olyan hivatalos állásfoglalásáról, amelyben a moldvai magyarok számára az anyanyelvi vallásgyakorlás lehetőségét követelné. Nem kérné, hanem követelné, hiszen az egyébiránt alapvető emberi jog lenne. Szerencsére mindig voltak a múltban olyan elhivatott papok és Moldvában deáknak mondott kántorok, akik akár feljebbvalóikkal is dacolva, igyekeztek már csak az anyanyelvük révén is közel kerülni híveikhez. Vannak azért ilyen történetek is a régmúltból és közelmúltból egyaránt, noha már a Codex Bandinus is hemzseg az olyan kitételektől, hogy a missziós püspök által felkeresett katolikusok magyar papot kérnek tőle szinte esdekelve. A magyar nyelvhasználat miatti helyi retorziók népes esetei pedig már nem is mondák, hanem igaz történetek.

- Melyek a csángók vallásos témájú mondáinak sajátosságai?

Ha az eredetmagyarázó mondákat, a biblikus apokrifeket, egyes alapítási mondákat és a szentekről szóló legendákat is ide soroljuk, a csángó népköltészet legnépesebb tematikus csoportját, illetve csoportjait a vallásos tárgyú mondák alkotják. Ama mély, már-már középkorias vallásosság, amely még a 20. század végén is jellemezte a moldvai magyarokat, lényegében választ is ad arra, hogy miért ez a tematika van érdeklődésük homlokterében. S hogy a 20. század második felében is így volt, arra két, újabb keletű hagyománykör a beszédes példa. A titokban pappá szentelt trunki orvos, Benedek Márton halálát (egyesek szerint vértanúhalálát) követően kisebb vallási mozgalom indult a Szeret völgyében, amelynek fő motiválója a doktor szent életű voltával szoros összefüggésen, a háza előtt lévő „rózsabűzű kút” hiedelme volt, amelynek vizét, azt gyógyító erejűnek tartva, hektoliterszám hordták az oda sereglő vallási zarándokok. Hovatovább ez a vallási buzgalom már oda vezetett, hogy Benedek Márton sírját kőlappal kellett lefedni, mert az onnan szedett földnek is szentelményi erőt tulajdonítottak, évszázadokkal korábbi vallásos rítust és hiedelmet aktiválva. Róla az 1980-as években már kiterjedt mondakör volt gyűjthető a moldvai magyarok körében.

Az utolsó moldvai csángó vallási specialista, a lészpedi „szent leány” pedig ismereteim szerint még manapság is él. Bár jómagam hozzá nem jutottam el, más kutatók meglehetős alapossággal feltárták Jánó Ilona vallásos látomásainak középkorias szövegvilágát. Fiatalkorában még elsősorban mint halottlátót tartották őt számon számos csángó faluban, de részben a magyarországi kutatók érdeklődésének hatására, látnoki, gyógyítói, szentasszonyi szerepkörben vált különösen ismertté. És ilyen, múltba dermedt folklór reliktumokra még számos példa sorolható lenne mind a közelmúltból mind a régmúltból, továbbá más műfajok kapcsán is, utalhatok például az archaikus népi imádságok moldvai szövegkorpuszára, amely a magyar nyelvterület egészén belül is a legkülönlegesebb.

- Milyen szempont alapján szentelt külön fejezetet a bűn és bűnhödésnek?

E témacsoport a magyar mondahagyományban önálló arcéllel jelenik meg, az ide sorolható folklórszövegek A magyar történeti mondák katalógusában egy egész kötetet töltenek meg, azonban egyik fő tulajdonságuk, hogy valamilyen módon kapcsolódnak a valláshoz és hithez, csak éppen a vallásos élmény inverzeként az azzal ellentétes szándék vagy tevékenység isteni retorzióját beszélik el. A szentségtörések, tabusértések, bűnös életvitel és az Istennek haragját kiváltó cselekedetek transzcendentális következményeit jelenítik meg. Egyfajta példázatok is ezek a történetek, figyelmeztetve arra, hogy az elkövetett vétkek, bűnök isteni büntetése esetenként már itt a földön is bekövetkezhet. A már többször említett középkorias vallásosságuk azonban végső soron arra figyelmeztette a csángókat, hogy a legfőbb veszély, amely rájuk leselkedhet, mégiscsak túlvilági üdvözülések elvesztése, illetve az azzal járó pokolbeli szenvedések. Jánó Ilona látomásai bizarr, szürreális képi világágukat tekintve akár Dante Isteni színjátékának pokolbeli jeleneteivel, vagy például Hieronymus Bosch egyes festményeivel is vetekednek. A magzatgyilkos anya például arra kárhoztatik holta után, hogy meg nem született gyermeke testét rágja, egye, illetve hogy a bűnbocsánat eléréséig negyven tonna rothadt gyerekhúst kell, hogy megegyen. A román kommunista pártfőtitkár, Nicolae Ceauşescu túlvilági bűnhődéséről is hasonló hagyományok ismertek: a pokol lángjának közepére, a pokol legsötétebb bugyrába kerül, és hátán egy zsákban kell, hogy cipelje az idők végezetéig a bűneit.

- Mindez összefügg a csángók a halálról és a túlvilágról alkotott képzeteivel?

Teljes mértékben. Noha értelemszerűen az ő mindennapi életük is tele volt a vallásuk által helytelenített kisebb-nagyobb mulasztásokkal és vétkekkel, valamiképpen még a legelvetemültebb vagy legtudatlanabb csángó szeme előtt is ott lebegett a túlvilági üdvözülés reménye, illetve az annak ellenkezőjétől való félelem. Ez a legfőbb magyarázata annak, hogy a moldvai magyar folklór különösen gazdag a túlvilágjárásról szóló népi elbeszélésekben. E látomásszövegek motívumkincse sok esetben szinte egy az egyben megegyezik a 14‒15. század látomásirodalmáéval (Krizsanfánfia György látomásai, Tar Lőrinc pokoljárása), noha nyilvánvaló, hogy nincs közvetlen kapcsolat közöttük. Ezek a csángó elbeszélések arról szólnak, hogy egy ember – többnyire a folklórszöveg mesélője ‒ álomban vagy látomásban „elrejtőzve” egy mennyei kalauz társaságában bejárja a túlvilágot, a purgatóriumot, a poklot és a mennyet, és hitében megerősödve tér vissza a földi életbe.

- Első látásra úgy tűnik, a csángók mondavilágában megjelenő természetfeletti lényeknek gazdagabb a tárháza a magyarság többi részéhez képest, igaz-e ez a megállapítás?

Mivel a legrégebb óta Moldvában lakó északi csángók körében alig voltak hiedelemgyűjtések, e tekintetben nem adható biztos válasz. Már csak azért sem, mert a moldvai magyarság többi csoportja között is lényegében csak a 20. század második felétől jegyeztek fel a kutatók nagyobb számban hiedelemmondákat, és a már említett Bosnyák Sándor kivételével, nem is igazán ez állt a kutatók érdeklődésének középpontjában. Mindazok a néphitadatok és hiedelemjelenségek, amelyek e kézikönyve bekerültek, túlnyomórészt azonosak az erdélyi magyar folklór hasonló elemeivel, ritkábban azok variánsai. Ez már csak azért sem meglepő, mert ezek a folklórszövegek a legtöbb esetben székelyes csángóktól származnak. Különlegességüket leginkább az adja, hogy mint a gyimesi csángó hiedelemvilág számos jelensége, úgy a moldvai magyar néphit is az erdélyi (székelyföldi) magyarnak egy régiesebb és tovább fennmaradt változata.

Persze néprajzi szempontból ezeknek a már csak Moldvában fennmaradt motívumoknak, variánsoknak és árnyalatnyi eltéréseknek is rendkívül nagy a jelentősége. Jó példa erre a Moldvában „ellátó”-nak mondott táltossal kapcsolatos hiedelemkör, amelyben a halottlátói és látnoki szerep az elsődleges, amely számos esetben egybeolvadt a szentemberi szerepkörrel. Ilyen a már említett lészpedi Jánó Ilona, ilyen volt a pokolpataki Beteg Mihály és a pusztinai Mondó Rózsi. A 20. század derekán még helyi táltosok sokaságát tartották számon Moldva-szerte, akiknek mágikus szolgáltatását igénybe vették a hozzá forduló emberek. A jégőrzőnek is mondott idővarázsló a magyar garabonciás megfelelője, ám hagyományköre a román solomonáréval egybeolvadva, sajátos színezetet nyert. Ennek egyik markáns eleme az idegen idővarázslóval történő küzdelem, valamint az, hogy név szerint ismert idővarázslókat még 20. században is említettek mintegy tucatnyi helyen.

Különösen figyelemre méltó a szépasszonyokkal kapcsolatos gazdag csángó hiedelemkör. Ez sokban szintén rokonítható a szépasszony székelyföldi hagyománykörével, ám valamelyest már el is tér tőle, ugyanis a szomszédos románoktól érkező balkáni hatások a csángó folklórba is esetenként beépültek. Gondolok itt például a település őrzőszellemeinek tekintett szépasszonyok pozitív szerepkörére. A tündérek „elboszorkányosodásának” folyamata ugyanis az említett legkeletibb magyar népcsoportok körében még a 20. században sem fejeződött be teljesen, Moldvában már csak azért sem, mert Nyugat-Európával és a Kárpát-medencével ellentétben itt nem voltak boszorkányperek. Boszorkányokról szóló mondák persze a moldvai csángó folklórban is nagy számban vannak jelen, ellentétben például a moldvai románok néphitével, amelyből a mondák vagy hiányoznak, vagy más természetfeletti szereplőkkel összefüggésben tűnnek fel.

A katalógus második, 380 oldalt kitevő része az első kötetben közreadott típusmutató tudományos segédanyaga és elméleti szintézise. A szerző a könyv első felében ábécésorrendbe helyezi a tárgyszó szövegkörnyezetére is utaló motívumindexet, a kötet második felében pedig a moldvai csángó mondahagyomány leginkább tájspecifikus témaköreit és típusait mutatja be. A  motívumindex jelentősége abban áll, hogy e kiegészítő alkalmazás révén válik igazán használhatóvá az első kötet anyaga, mivel a tárgyszavas mutató révén az olvasó fogalmat alkothat a keresett motívum népköltészeti beágyazottságáról és sokszínűségéről, egyszersmind – a feltüntetett típusszámok segítségével – az eredeti helyekre is visszakereshet. A második kötetben a szerző részletesen leírja a moldvai csángók történetét, népcsoportjait, mondahagyományát, szokásvilágát, népzenéjét, néptáncát, viseletét, egyszóval mindent, ami néprajzi szempontból releváns egy népcsoport megismerése szempontjából. Ezt követően bemutatásra kerül a moldvai csángó szövegfolklór kutatástörténete, amelyből kiderül, hogy a csángók iránti etnográfiai érdeklődés egyidős a folklórkutatás magyarországi kezdeteivel, az első gyűjtésekre az 1830-as években kerül sor, a Magyar Tudós Társaság ösztönzésére. Különösen értékes az a fejezet, amelyben a szerző ismerteti a moldvai csángó apokrif hagyomány nemzetközi hátterét, ezekről is faggattuk Magyar Zoltánt.

- Milyen adatbázisra támaszkodik a katalógus?

Egy folklórszövegeket rendszerező népköltészeti kézikönyv előfeltétele, hogy átfogó igényű, a lehetőségekhez mérten megközelítőleg teljes körű adatbázisra támaszkodjon. Ennek hiányában minden ilyen tudományos terv hiú ábránd – nem véletlen, hogy Európában csak néhány nemzet esetében sikerült, s ott sem teljes körűen. Legközelebb még tán éppen a román folklórkutatás jutott, amikor a 2000-es évek elején posztumusz közreadta Tony Brill mondarendszerezését, két vaskos kötetben, ám alig 5000 folklórszöveg alapján. Már csak az összehasonlítás végett is említendő, hogy a Moldvai csángó mondakatalógus ennél jóval több, mintegy 8000 monda alapján készült el, míg a magyar történeti mondák rendszerezése 112 000, az erdélyi hiedelemmondáké pedig 35 000 folklórszöveg alapján. Ezért is mondható jelentősnek ez a kézikönyv is, hiszen ez esetben egyetlen nagy múltú néprajzi csoport népköltészeti öröksége akkora, mint másutt a teljes nemzeti mondakataszter. Az e kézikönyv alapját képező Moldvai Csángó Szövegfolklór Archívum jelenleg 7600 prózaepikai alkotást foglal magába (a mondákon kívül nagy számban meséket, adomákat, proverbiumokat és igaz történeteket), a könyv összeállítása során azonban még felhasználtam a Magyar Történeti Mondák Archívumában fellelhető moldvai vonatkozású folklórszövegeket is.

Tehát mintegy 8000 monda és közel 3000 mondatípus alkotja mondarendszerező trilógiám harmadik darabját. Az adatbázis létrehozása eltartott ugyan egy évtizedig, ám mára felöli az összes publikált és múzeumi adattárakban, magánarchívumokban rejtőző moldvai csángó mondát, melyeknek jelentős hányadát teszik ki az utóbbi harminc év recens folklórgyűjtései. Esetemben az utóbbi két esztendő moldvai terepmunkája, melyek során még mindig mondák százait sikerült megörökítenem, immár e kézikönyv számára, annak előmunkálataiként. Ha nem is teljes körűen, de belekerült e korpuszba Petres László néprajzi „leletmentésének” jelentős része is. László a kérésemre, biztatásomra a már nyelvileg generációkkal ezelőtt elrománosodott északi csángó falvakat és a Tázló menti katolikus szórványokat járta végig, olyan katolikus községekben gyűjtve szövegfolklórt, ahol még senki sem gyűjtött őelőtte. Javarészt nyilvánvaló, hogy ezek az immár románul rögzített folklórszövegek is a magyar nemzeti örökség részei, hiszen ha ugyanerre a gyűjtésre száz vagy százötven éve került volna sor, a válaszok még jobbára magyarul hangzottak volna el. Evidencia ugyanis az, hogy aki Moldvában katolikus, az egyszersmind magyar származású is, és ha már nem is tudja ősei nyelvét, a kultúrájának egy része Erdélyből és a nyugati kereszténység által közvetített magyar hagyománykörből ered.

- Hogyan készült el a csángó mondákat a nemzetközi párhuzamokkal egybevető konkordanciajegyzék, hiszen ez egy hatalmas kitekintést igénylő munkát és ismereteket feltételez? Mely távolabbi népek mondáival fedezhető fel szorosabb kapcsolat, honnan „ihletődtek” a csángók? Hogyan juthattak el hozzájuk a távoli motívumok?

Egy konkordanciajegyzék legfőképpen arra jó, hogy általa láthatóvá váljék, hogy a folklór többnyire nem ismer nyelvi és földrajzi határokat. Már csak a közös keresztény gyökerek miatt is sok-sok olyan folklórhagyomány van, amelynek előképe a Bibliában, különösen az Ószövetségben lelhető fel. A moldvai folklór különösképpen bővelkedik ilyenekben. Ezek a vándormondák, legalábbis egy részük, Európa legtöbb népe körében ismert, azonban ha más nemzetek hasonló kézikönyveit is fellapozzuk, kirajzolódik, hogy mely régiókban milyen hagyományok terjedtek el. Például katolikus országokban értelemszerűen több a szövegpárhuzam, mint protestáns vidékeken. A moldvai csángó mondakorpusz evidens módon elsősorban az erdélyi folklórhagyományokkal paralel, és viszonylag sok típus párhuzamát leltem fel a román (moldvai román) mondakincsben is, ezeket igyekeztem is akkurátusan feltüntetni a kézikönyv vonatkozó fejezetében.

 „A moldvai csángók sajátos földrajzi és történelmi helyzetéből adódóan sok tekintetben speciális, esetenként unikális prózaepikai hagyományok maradtak fenn”- írja a népmondák főbb típusait és témaköreit vizsgáló fejezetben. Hogyan lehetne tömören összefoglalni e sajátosságokat? Melyek a csángó mondahagyomány leginkább tájspecifikus témakörei és típusai? Például a második kötetben terjedelmes részt szán annak vizsgálatára, hogyan maradt fenn a magyar szentek emlékezete a csángó népmondákban.

E sajátosságok precíz számba vétele hosszas kifejtést érdemelne, azonban arra egy interjú keretében csak korlátozott mértékben van mód. Ha Moldva a népköltészeti hagyományok szempontjából nem is számít olyan külön dialektusterületnek, mint ahogyan a nyelvészek vagy a zenekutatók emlegetik, seregnyi típus vagy hagyománykör csak a moldvai magyaroktól került elő. És ez érvényes a régi stílusú balladaanyagra éppúgy, mint az archaikus népi imádságokra. Ami a mondahagyományt illeti, alapvetően két esetben számolhatunk tájspecifikus vonatkozásokkal: vagy azért, mert az adott hagyomány magyar tradícióként a tájegység elzártságából adódóan reliktumként már csak e Kárpátokokon túli területeken maradt fenn, vagy pedig arról van szó, hogy az a moldvai magyar népi kultúra belső fejlődésű hagyatéka. Az előbbi csoportba tartozik például a duális világteremtési mondák egyik rendkívül archaikus szövegtípusa, amely arról szól, hogy Isten és az ördög együtt teremtik a Földet az ördög által körmei alatt a tenger fenekéről felhozott homokból. Több más apokrif hagyomány is e sorban említendő.

A másik csoportba tartozó, Moldva földjén létrejött magyar tradíciók egy folklórkutató számára tán még izgalmasabbak. Például a Szent László-mondakörnek számos olyan szövegtípus is részét alkotja, amely a Kárpátoktól nyugatra egyáltalán nem ismert. Ilyen a hajdani mitikus országhatár, a Száraz-Szeret történelmi emlékével összefüggésben az a hagyomány, hogy a Moldván keresztül észak-déli irányban húzódó árkot a legendás szent király húzta a kardjával, amikor e tájon hadakozott az ellenséggel. A húshagyat mondája, amely a katolikus nagyböjt későbbi kezdetét fűzi Szent László személyéhez, szintén csak a csángó népcsoportok (a moldvai katolikusok és a gyimesiek) köréből ismert. Az a kor, a 14‒15. század, amikor ezek a mondák keletkeztek, a magyarországi Szent László-tisztelet fénykora volt. S mint ahogyan a székelyek is védőszentjükként tisztelték, és a legendáját megörökítették templomaik falán, úgy a moldvai magyarok is nemzeti és vallási szimbólumot láttak benne, olyan krisztianizált kultúrhéroszt, akitől ottlétük ered, mert ő volt az, aki megtisztította e tartományt a tatároktól, aki kiűzte onnan a nomád keleti népeket.

A már említett Stefan cel Mare vajda epikus hagyományköre is teljességgel ismeretlen a Kárpátoktól nyugatra, e tájon azonban a történelmi emlékezet integráns része, és helyi magyarság mondai örökségének is színes szelete. A fejedelem és egy forrófalvi lány találkozásáról szóló monda még a román mondakatalógusba is bekerült, igaz, azt szemérmesen elhallgatva, hogy az adott hagyományt egy színmagyar településen jegyezték fel. Számos vallásos témájú vagy vallásos jellegű folklórhagyomány is valamivel nyugatabbra már ismeretlen. Ilyen például az a Szent András farkasairól szóló történettípus, amelynek analógiái a Balkántól a Baltikumig, illetve a Kaukázusig terjednek, és amelynek lényege, hogy Szent András apostol mint a farkasok ura mondja meg a vadállatoknak, hogy azon a télen kit falhatnak fel. E sorsmondaként vagy legendameseként is értelmezhető történet szerint az általa kijelölt áldozat, bármit is tesz a környezete ellene, a végzetét nem kerülheti el.

Csakis a moldvai csángó mondarepertoárból ismert az a kincsmonda is, amely egy nagypataki család meggazdagodását meséli el. E monda arról szól, hogy egy úton lévő csángó fuvaros egy kocsmában megpihenve akaratlan fültanúja lesz az ott iszogató rablók beszélgetésének, akik a román nyelvű környezetben arról diskurálnak hogy egy csángó falu határában hová rejtették el az összerabolt kincseket. A fuvaros a rablók által mondottak alapján a saját faluja határában álló nagy odvas bükkfára ismer. Észrevétlenül távozik a fogadóból, és olyan sebesen hajtat hazafelé, hogy mire hazaér, mindkét lova megdöglik a megerőltet&eac