Nemzetközi szinten a legnagyobb az a hiedelemmonda-regiszter, amelyet Magyar Zoltán néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajztudományi Intézetének főmunkatársa állított össze az Erdélyben az 1990-es évektől végzett gyűjtései, illetve a korábbi adattárak alapján. A Kairosz Kiadó gondozásában megjelent négykötetetes, közel kétezer oldalas munka, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus azt a páratlanul gazdag népi képzeletvilágot mutatja be, amelyből „néhány év múlva már csak törmelékes emlékezetmorzsákra lelhetnek” a folkloristák, de szerepelnek benne az olyan modern, urbánus mondák is, mint például az UFO-történetek.

Milyen előzményei vannak a néprajzkutatásban a hiedelemmonda-kutatásnak, és minek köszönhető, hogy összeállt az erdélyi magyar mondakatalógus?

A folkorisztikai szakzsargonban hiedelemmondának nevezett alműfaj kutatása mintegy két évszázados múltra tekinthet vissza. Szinte pontosan kétszáz éve jelent meg ugyanis a Grimm testvérek Deutsche Sagen című műve, amely ráirányította a figyelmet a nép körében élő „babonás történetekre”. Persze sokáig még ezt követően is, lényegében a 19. század folyamán végig, háttérbe szorult a gyűjtésük, hiszen egyrészt – a többnyire irodalmi iskolázottságú gyűjtők – nem tartották kellőképpen magasztosnak, úgymond előkelőnek azokat, és elsősorban a rangosabbnak érzett népköltészeti, epikus műfajok szövegemlékeit próbálták feljegyezni: a balladát, a tündérmesét, a történeti mondákat. Még Arany is a magyar „naiv eposz” megtalálásában reménykedett – hiába. Ellenben ott volt a szemük előtt, csak éppen nem hajoltak le érte tiszteletre méltó elődeink, a mondáknak még a 19–20. században is virágzó, már-már burjánzó változatgazdag világa. A magyar néprajzkutatás igazából csak a 20. század derekán fedezte fel ezt az alműfajt, ám a módszeres, szisztematikus folklórgyűjtések csak az 1960-as években kezdődtek meg. Erdélyben még később, mert a kommunista román állampárt kulturális illetékesei nem tartották e „babonaságok” kutatását kívánatosnak. A 20. század második felének jeles erdélyi magyar szövegfolkloristái (Faragó József, Nagy Olga, Vöő Gabriella) bár gyűjtöttek hiedelemmondákat is, azokat nem publikálták, és tán objektív okokból kísérletet sem tettek rá.

A most megjelent Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus részben ilyen előzményekre tekinthet vissza, ám létrejöttét alapvetően az utóbbi három évtized tudományos hozadéka tette lehetővé: a nagyarányú forrásfeltárás, néprajzkutatók és önkéntes gyűjtők szerteágazó terepmunkája, a Kolozsváron felálló néprajzi tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság tudományszervező tevékenysége, nem utolsó sorban pedig az erdélyi nép teremtő képzeletvilága, amely színességben, nyelvi gazdagságban, tematikai és tipológiai változatosságban valóban sok tekintetben egyedülálló és párját ritkítja a nagyvilágban. Leginkább ennek tudható be az, hogy az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus a nemzetközi folklorisztika legnagyobb ilyen (egy nemzet vagy régió hiedelemtörténeteit feldolgozó) kézikönyve. 

Az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus tehát a maga nemében világszínvonalú tudományos mű, benne van minden, ami erdélyi magyar szájhagyomány, megtalálható benne az erdélyi magyar hiedelemmondák eddigi legteljesebb bibliográfiája is. Más nemzetek esetében milyen hasonló kutatómunkák, eredmények születtek?

Az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, miként már utaltam rá, a folklórtudomány eddigi legnagyobb szabású kézikönyve. A korábbi, enciklopédikus igényű művem, a három éve publikált 12 kötetes magyar történetimonda-katalógus pedig abszolút világelső volt a maga nemében, hiszen eladdig egy-egy nép történeti mondakincséről népi történelmi emlékezetének epikus tradícióiról csak előtanulmányok, kisebb fejezetek jelentek meg. A hiedelemmondák terén a megelőző évtizedekben már más nemzetek folkloristái is jeleskedtek. Leginkább a folklorisztikában mindig is élen járó finn kutatók, de a norvégoknál, svédeknél, litvánoknál, s most néhány éve a cseheknél is megjelent hasonló tematikájú kézikönyv. E munkámnak van némi magyar előzménye is, ugyanis Bihari Anna 1980-ban adott ki egy rendkívül csekély szövegbázison nyugvó, és már a megjelenése pillanatában elavultnak számító művet, és foglalkozott a témával a kiváló képességű Körner Tamás is az 1960-as években, de ő csak a halál és halottak témakörét dolgozta fel belőle. 

Egy ilyen katalógus óriási terepmunkát feltételez, alig van olyan erdélyi magyarlakta község, amely ne szerepelne nevesítetten is a négy kötet valamelyikében. Egyik közös ismerősünk mondta, hogy szinte nincs Erdélyben olyan tanya, árok, dűlő, ahol Ön ne járt volna, olyan magyar vonatkozású hely, ahol ne gyűjtött volna. Hány évbe telt a hatalmas kutatás?

Amire közös, felvinci származású ismerősünk utalt, az inkább a történeti mondák világára érvényes, amely alműfaj esetében valóban meghatározó a lokalitás, a mondák helyhez kötése. A hiedelemmondákra ez kevésbé jellemző. Néprajz szakos egyetemistaként még főként Moldvába jártam terepre, akkori és ottani gyűjtéseim eredménye volt A moldvai csángók búcsújáró szokásai című szakdolgozatom a debreceni egyetemen. A vallási néprajz irányából fokozatosan tevődött át az érdeklődésem a népköltészet prózaepikai ágaira. 1995-ben még javarészt a Szent László-hagyományok szájhagyományozott nyomait és ikonográfiai emlékeit kutatva portyáztam be a Kárpát-medencét, és az akkor feljegyzett mondák inspiráltak arra, hogy a mind intenzívebbé váló, olykor évi három-négy hónapot is felölelő gyűjtőútjaimat kiterjesszem a történetimonda-hagyomány más témaköreire, majd ha már monda, a többi mondai alműfajra is, beleértve a hiedelemtörténeteket. Melyeket az 1990-es évek második felében a legtöbb vidéken még jól lehetett gyűjteni. Így születtek meg az első nagyszabású mondagyűjteményeim: a Torna megyei, a gyimesi, a zoborvidéki, a kalotaszegi, a szilágysági táji monográfiák. Az erdélyi hiedelemmondák gyűjtése tehát innen, 1996-tól datálható, de igazából csak az utóbbi tíz-tizenöt évben kezdtem céltudatosan is „felleltározni” az elérhető szöveghagyományt. Ehhez persze át kellett néznem minden, valaha megjelent vonatkozó publikációt, az összes olyan erdélyi és magyarországi adattárat, ahol erdélyi folklór témájú kéziratok vannak, valamint egyes magánarchívumokat, utalhatok itt Kakas Zoltán és gyűjtőcsapata, a legendás Bao-Bao expedíciók által az 1960-as, 1970-es években megörökített háromszéki hiedelemmondákra. Továbbá említhetem az időben több száz évet visszatekintve az erdélyi és partiumi boszorkányperek gazdag anyagát. Az így létrejövő Erdélyi Magyar Hiedelemmonda Archívum mintegy 30 000 folklórszövegből álló adatbázisa volt az az alap, amely révén megvalósítható volt az, hogy a teljesség igényével mutassam be és rendszerezzem az erdélyi hiedelemmondák sokszínű, költői világát.

Ahhoz, hogy mindez a szándék tudományos értelemben is átfogó igényű lehessen, szükség volt további célzott és szisztematikus gyűjtőutakra is Erdélyben, a már addigi táji gyűjtéseken kívül is. Ugyanis fehér foltok még az ezredfordulót követően is szép számmal voltak Erdélyben. És mivel a történeti mondák kapcsán lényegében megkerülhetetlen volt, hogy ha egy tájegységről teljes körű képet kívánok kapni népköltészeti tekintetben, akkor az adott vidék minden egyes magyarlakta településére szükséges eljutnom, hiszen a helyhez kötött hagyományok akár falvanként változhatnak, e falukutatások minden egyes faluban hiedelemmondák tucatjainak a megörökítését is eredményezték, azok adatbázisát is tovább hizlalva. Mind mennyiségi, mind pedig földrajzi tekintetben. A 2000-es évek közepétől már valóban szisztematikusan jártam végig folklórgyűjtőként mindazokat az erdélyi és partiumi tájakat, ahol korábban még nem, vagy csak érintőlegesen gyűjtöttek vagy gyűjtöttem, ennek eredménye az, hogy a Székelyföld néhány falucsoportját leszámítva valóban alig van olyan erdélyi magyarlakta település, ahonnét ne került volna be e mondakatalógusba onnan származó recens folklórszöveg. 

Az Ön munkásságát Orbán Balázs, Kriza János, Kallós Zoltán tevékenységével állították párhuzamba. Mit szól ehhez az összehasonlításhoz?

Megtisztelő. Orbán Balázsnak néprajzosként is nagy csodálója vagyok, hiszen ő valóban elődöm volt abban, hogy mindazokat a helyeket, melyekről írt, személyesen is bejárta. Valamikor az elkövetkező években készülök írni róla egy tanulmányt, a folklórkutató Orbán Balázsról, hiszen – megszámoltam – a Székelyföldet ismertető grandiózus művében több mint 700 mondai vonatkozás szerepel. Igaz, hogy csak szüzsék formájában, ám szinte egytől egyig olyan népköltészeti hagyomány, amelyet egy-egy faluba megérkezve vagy a helybeli értelmiségiektől (paptól, tanítótól) jegyzett fel, főképpen pedig azoktól az egyszerű emberektől, akiket szintén kifaggatott (a 19. században ez még nem volt evidens). Kriza János gyűjtőköréhez hasonló nagyszabású hálózatot nekem ugyan nem sikerült megszerveznem a „szent ügy” érdekében (igaz, püspök sem vagyok vele ellentétben), azonban Erdélyben is számos barátom, kollégám, ismerősöm volt segítségemre, köztük lelkészek is a 19. századi előzményeknek megfelelően. Kallós Zoli bácsi támogató segítségéért szintén csak köszönettel tartozom. Néhány évvel a halála előtt még üzent is értem, hogy keressem fel, mert elmondana ő maga is egy csomó – különböző műfajú – történetet. Ezek a mondák, mesék, tréfás népi elbeszélések javarészt olvashatók a Népköltészeti gyűjtés két, eddig megjelent kötetében.

Úgy érzi, hogy – főként a szórványvidéken – „utolsó órában” sikerült lejegyezni egy-egy érdekes hiedelmet, mesét, mondát?

Valóban, a szórványvidékeken hatványozottam merült fel a „leletmentés” szükségszerűsége. Ez ösztönzött arra, hogy faluról falura bejárjam Dél-Erdélyben Fehér megye és Hunyad magyar szórványait, vagy éppen a Kolozsvártól északra elterülő erdőháti, hajdan színmagyar településeket. De ez érvényes a Mezőség egy részére is, és még több más, alig ismert helyre, településre, ahol már többnyire csak a középkori templom árulkodik a helyi múltról és a korábbi évszázadokban ott élt népességről. Némely településen pedig szó szerint az utolsó, még magyar ajkú törzsökös lakost sikerült megszólaltatnom, utalhatok itt a Hátszegi-medence közepén fekvő Nagypestényre, vagy Boroskrakkóra az Erdélyi-hegyalja e nagy múltú, 1848-ban végzetes sebeket szenvedett településére.

Mennyire veszélyeztetett ez a sajátos erdélyi hiedelemvilág? Mi lehet e kollektív kincsnek a sorsa a tudományos és digitalizált világban? A mai hiedelmeknek, urbánus legendáknak stb. megvan-e az a sajátos varázsa, mint a „régieknek”?

Hogy mennyire veszélyeztetett az erdélyi hiedelemvilág? Nehéz kérdés ez, hiszen a tömegkultúra és a globalizáció korában valóban viharos gyorsasággal enyésznek el ezek a hagyományos szellemi értékek (is). E folyamat ellen igazából nincs is értelme harcolni, mert megállítani aligha lehet. Amit tenni lehet és érdemes, az az, amit sokadmagammal én is próbálok tenni idestova három évtizede, hogy e hagyományos, szájhagyományozott szellemi örökséget megörökítsem lehetőleg minél teljesebb körűen. És aztán archiválni azokat, illetve lehetőleg minél nagyobb számban (és szakszerűen!) közreadni különféle kiadványokban: folklórgyűjteményekben, szakkönyvekben. E tekintetben a magyar folklórkutatás szerencsére meglehetősen jól áll, gondoljunk még a tánc- és zenekutatók nagyszabású erdélyi gyűjtőakcióira a táncház-mozgalom elindulását követően. Maradéktalanul elégedettek azonban sohasem lehetünk. Egy személyes példa: még négy éve is sikerült rátalálni egy Korond környéki hegyi tanyán egy eladdig ismeretlen, nagy tudású népi mesemondóra, aki idén lett a Népművészet Mestere.

A monda egyébként a népköltészeti műfajok között a folklórkutató Dégh Linda szavaival élve „örök túlélő”. Mindig volt és mindig lesz, ám az általa felölelt témák időről időre változnak. A kollektivizálás előtt felnőtt utolsó nemzedék távozásával a hagyományosnak mondott, a 19–20. században népszerű témák és hiedelemalakok szinte a szemünk előtt enyésznek el, válnak a fiatalabbak számára érdektelenné. Vannak persze továbbra is hitt és manapság is beszéd tárgyát képező hiedelmek: az előjelek, a visszajáró halottak, a rontás-csinálmány, a román pap hiedelemköre például változatlanul ilyen Erdélyben. És persze ott vannak a városi/kortárs/modern mondák is, amelyek leginkább az angolszász tömegkultúrából gyűrűztek be, gondoljunk csak az UFO-történetekre (melyek szintén szerepelnek a most megjelent erdélyi kézikönyvben). És bizonyára nemsokára a mostani világjárványnak is lesznek a világhálóról a szájhagyományba is átszivárgó, illetve a napi kattintások múlékonyságát is kicselező, klasszicizálódott történettípusai. Mivel az emberi képzelet örök, nyilvánvaló, hogy egy-két évszázad múlva is lesz mit gyűjteniük az akkori folklórkutatóknak, akik remélhetőleg e 19–20. századi hagyományokra – mint akkor már abszolút történeti anyagra – szintén érdeklődéssel fognak rácsodálkozni. 

Maradt-e esetleg olyan téma Erdélyben, amellyel foglalkozni szeretne vagy esetleg a most formálódó, fiatal néprajzosok figyelmébe ajánl?

A felföldi, szlovákiai gyűjtéseim közreadása terén vannak még számottevő elmaradásaim. Erdély kapcsán jobban állok. A nagyobb szabású gyűjtéseimnek lassanként a végére érek, igaz, ennek legfőbb oka ama bizonyos 24. óra: a mostani nyolcvanasok az az utolsó olyan generáció, akiktől még hagyományos folklór számottevő mértékben megörökíthető lenne. Kiemelkedő tudású erdélyi „adatközlőim” túlnyomó többsége már nincsen közöttünk. A pálpataki mesemondó, Lakatos Károly például alig egy hónapja hunyt el. De néhány helyre szeretnék még visszatérni mindenképpen. Az úgynevezett Körösköz, azaz a Fekete-Körös és Fehér-Körös közének mondavilága még kiadásra vár, hasonlóképpen egy révi és egy alsórákosi szöveggyűjtemény is. Tavasszal még Moldvába is szeretnék visszatérni, mielőtt ott is pontot teszek gyűjtőútjaim végére. És a még feldolgozatlan mesemondói repertoárok is kiadásra várnak.

Újabb témákba már lehetséges, hogy nem vágom a fejszémet, így is legalább két élet kellene ahhoz, hogy minden szépirodalmi és tudományos tervemnek a végére érjek. Az átalakuló populáris kultúra vizsgálatát egyébként is meghagynám a kulturális antropológia művelőinek. A fiatalabb néprajzos nemzedék előtt is alapvetően ez a pálya áll. Én és a generációm még voltunk annyira szerencsések, hogy a hagyományos paraszti kultúrát végső stádiumában, de még szinte korábbi teljességében és színességében ragadhattuk meg, ha nem is még funkcionáló kulturális tudásként és örökségként, de még az élő emlékezetből felidézve. A most pályát választó folkloristák néhány év múlva már csak törmelékes emlékezetmorzsákra lelhetnek. Vagy azokra a kortárs folklórjelenségekre, melyek viszonylag szűk tematikai horizontú modern mondák lesznek. Vagy más jellegű, inkább már csak folklorisztikus momentumok. És persze dönthetnek úgy is, hogy a folklórt, különösen a népköltészetet történeti néprajzként teszik vizsgálat tárgyává. Mint teszi azt most is több kutatóintézeti kolléganőm egyes 19. századi szereplők (Kriza János, Arany László, Erdélyi János stb.) életműve kapcsán.

Megtudhatjuk, mivel foglalkozik mostanában, melyek az aktuális tervei?  

Általában egyszerre több szálon szoktak mozogni körülöttem e dolgok. Legfőbb célom a közeljövőre nézvést e mondarendszerező trilógia harmadik kézikönyvének, a Moldvai csángó mondakatalógusnak az összeállítása: remélhetőleg 2022 végén már azt is kézbe veheti a tisztelt olvasó. Tervezek kiadni egy kultúrtörténeti kismonográfiát a lengyel földre férjhez adott Árpád-házi Szent Kingáról. A közelmúltban elhunyt jeles folklórgyűjtő, Bosnyák Sándor hagyatékából is éppen most rendezem sajtó alá kéziratban maradt erdélyi mondagyűjtéseit a Magyar Népköltészet Tára sorozat következő köteteként. Nem utolsó sorban pedig a már említett pálpataki mesemondó egyéniségmonográfiáját – nagyon sajnálom, hogy a róla szóló kötet megjelenését már nem élte meg Károly bácsi. Rajta kívül még két olyan nagy tudású mesemondó él Erdélyben, akikhez már jó ideje nem látogatóba, hanem hazamegyek. Lajtha László írta valahol, hogy a gyűjtés akkor veszi a kezdetét, amikor a gyűjtő visszatér egy-egy helyre. E két mesemondó egyike a gyimesi Tankó Fülöp Gyugyu, akiről szintén jövőre jelenik meg bővített kiadásban egy kötet, a másik az Ördöngösfüzesen élő Hideg Anna néni, aki népi énekesként vált „folklórsztárrá”, azonban mesemondóként legalább oly jelentős, a tündérmesék utolsó Kárpát-medencei mestere. A róla szóló kötet megjelenése attól függ, hogy kerül-e egy bőkezű mecénás, érdemi pályázati támogatás a kiadási költségekre. A gyimesi Gyugyu bácsiról, történetmondói vénájáról és természetismeretéről egyébként néhány hónapja kezdtem bele Babai Dániellel és Juhász Ágotával közösen egy portréfilm elkészítésébe.A kiterjedt gyűjtőmunkája során bizonyára szembesült olyan történetekkel, helyzetekkel, amelyekre szívesen emlékszik vissza. Az erdélyi gyűjtése során melyek a felejthetetlen élmények, történetek?

Arcok, pillanatképek sorozata villan fel bennem, szinte lehetetlen is szelektálni közülük. Egyszer majd talán – esszékötet formájában – e néprajzi emlékeimet, gyűjtőútjaim élményeit is papírra vetem. Egyik legmélyebben megérintő néprajzi terepem kétségtelenül a dél-erdélyi mélyszórvány volt. Például Hunyadban a már említett utolsó nagypestényi magyar, Csegezi Árpád bácsi, akinek csak a feleségét leltük otthon az útitársammal. A magyarul nem értő román asszony azonban tudakozódásunkra kéretlenül is kapta a botját, és intett, hogy induljunk utána. A lépést is alig bírván tartani vele, bukolikus ligeteken, vadvizű patak pallóján áthaladva egy kukoricaföld szélén találtunk rá a széles mosolyú, szalmakalapos Árpi bácsira, aki rég látott ismerősöknek kijáró, magától értetődő természetességgel üdvözölte a korábban sohasem látott idegeneket. Majd a patak partján a fűbe letelepedve szinte kéretlenül tárult fel emlékezetéből a Hunyadiak korában még javarészt magyarok által lakott Hátszegi-medence múltja, és már mozaikszerűen töredezett, búvópatakszerűen fennmaradt folklór öröksége. Egyébként az ő portréja látható a Mentor Kiadó által 2009-ben kiadott Hunyad megyei népmondák című kötet borítóján. 

A világhálón megtalálható – a Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársaként ‒ az Ön életrajza, korábbi kiadványainak és díjainak jegyzéke. Hogyan osztja be az idejét, honnan van annyi energiája, honnan ered az a nem mindennapi motiváció, amely ekkora teljesítményt tesz lehetővé?

Ami a munkát illeti, végtére is ez a dolgom, a Néprajztudományi Intézetben ezért kapom a fizetésemet. Ha mással foglalkoznék, valószínűleg akkor sem tudnék megelégedni a halvány középszerrel. Egyébként általában nem ülök többet a monitor előtt, mint bármely más átlagos munkát végző ember, például esténként sohasem dolgozom. Szóval teszem a dolgomat – „szökött irodalmárként” talán hatékonyabban, mint több más kolléga. Petőfi szülővárosában, Kiskőrösön nőttem fel, és idestova húsz éve már választott hazámban, a Dunakanyar legszebb településen, Nagymaroson élek. Az itteni természeti és kulturális környezet bizonyára olyan háttér gyanánt szolgál, amelyből egy magamfajta alkotóember napi szintén töltekezhet. Ha az íróasztalom mögül feltekintek, a szemben lévő visegrádi várra lehet rálátni.

A legfontosabb azonban minden bizonnyal a motiváció, amire szintén rákérdezett. Azzal, hogy életpályám fő feladatául – akár még a szépirodalmi tervek kárára is – a szájhagyományozott folklórhagyományok megörökítését tűztem ki magam elé, hivatássá vált munkámat ama meggyőződés jegyében teszem, hogy ezáltal valami olyan maradandó dolog jön létre, illetve marad fenn, amely nélkülem, az én hathatós közreműködésem nélkül, számos esetben valószínűleg örökre elenyészne. Ez az értékmentés talán a legfőbb visszaigazolása annak, hogy az életemnek volt és van értelme.