Tímár Karina Pusztinán született, Timaru Andreea-Carina néven jegyezték be az anyakönyvbe, hetedikesen pedig eldöntötte, hogy Csíkszeredában végzi el a középiskolát, bár a szülei ódzkodtak ettől, hiszen nem tudott magyarul írni és olvasni. Azóta a Debreceni Egyetem Történelem és Néprajz Doktori Iskolájának hallgatója, részt vett egy moldvaiakkal kapcsolatos finn központú kutatásban, és Petőfi-ösztöndíjasként a Zsil-völgyi mélyszórványban teljesít szolgálatot, ahol úgy érzi, moldvai csángó származású fiatalként értékes tapasztalatokat oszthat meg a helyi magyar fiatalokkal. Ő a moldvai magyarság egyik friss értelmiségije, aki szerint a csángók jövője „nem olyan sötét”. A néprajzossal a magyar nyelv napja alkalmából beszélgettünk Csíkszeredában.

Hamar belecsöppentél a pusztinai hagyományőrző programok szervezésébe, kislányként már a zenetáborokban szorgoskodtál. Honnan jött a lelkesedés? Egyáltalán hogyan kezdtél magyarul tanulni?

Kisgyerek voltam, amikor otthon, Pusztinában, az utcánkból a barátnőim közül legtöbben járni kezdtek magyar órákra, vagy legalább Ilonához (Nyisztor Ilona, szerk. megj.) énekelni. Én soha nem akartam igazán menni, de jött valahogy egy fordulat, amikor mégis elkezdtem érdeklődni a foglalkozások iránt. Először én is Ilonához kezdtem járni énekelni. Ez nekem nagyon megtetszett, jó hangulatban teltek a foglalkozások, nem szidtak meg, jó időtöltésnek tűnt. Az ének magával hozta, hogy eljutottam különböző táborokba, és a dalokon keresztül egyre inkább megtanultam magyarul. Az éneklés volt, ami először a magyar nyelvvel összekötött. Idővel elkezdtem járni az iskolai magyar órákra és fokozatosan nőtt az érdeklődésem a magyar nyelv iránt, és kezdett erősödni bennem a magyar identitástudat. Talán hetedikes voltam, amikor a magyar tanárnőm biztatására eldöntöttem, hogy Csíkszeredában akarok majd középiskolába járni.

A szüleid, környezeted milyen nyelven beszélt veled, támogatták a magyar nyelvű tanulásodat?

A szüleim otthon, egymás között magyarul beszéltek, a nagyszüleimet egymással románul nem is hallottam soha beszélni. Hozzánk, gyerekekhez viszont nem szóltak magyarul, csak ha megszidtak valamiért. Az alapokat mégis azt gondolom, hogy úgy szedtem fel akaratlanul, hogy hallottam őket beszélni. Először ellenezték, amikor elmondtam, hogy szeretnék magyar középiskolában továbbtanulni. Édesanyám leginkább amiatt féltett, hogy tudta, nem tudok magyarul sem írni, sem olvasni. Attól tartottak, hogy Csíkszeredában nem fogom tudni megvédeni, képviselni magam.

A középiskolai éveidet Csíkszeredában töltötted. Milyen fogadtatásban volt részed Székelyföldön az iskoládban, osztálytársaid körében? Érezted-e bármikor azt, hogy jobb lett volna a román nyelvű továbbtanulást választani?

Azt gondolom, bátornak kellett lennem, és merész döntés volt ezt az utat választani, mert a saját korosztályomból egyedül érkeztem Csíkszeredába. Teljesen új környezetbe kerültem, faluból városba, családi házból egy bentlakás épületébe költöztem. Körülöttem mindenki magyarul beszélt, az osztálytársaim, akik mind Csíkszeredából, vagy a környékről származtak, nem igazán tudtak jól románul és amit tudtak is, nem merték mondani, mert tisztában voltak azzal, hogy én jól beszélek. Én pedig nem mertem magyarul hozzájuk szólni, ugyanezért. Viszont a középiskolai négy év idejéből nagyon kevés alkalmat tudnék említeni, amikor szembesítettek azzal, hogy moldvai, ezért más vagyok. Nem mondom, hogy nem volt ilyen, hiszen engem is haza akartak küldeni, hogy tanuljak meg magyarul rendesen, és jöjjek vissza utána. Az osztálytársaim, az osztályfőnököm részéről soha nem éreztem ilyet, sőt, mellém álltak, és sikerült bepótolnom mindazt, amit ők már óvodás koruktól megtanultak. Sosem gondoltam, hogy román nyelvű iskolába kellett volna inkább mennem. Mindenképpen be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok ezt az utat végigjárni.

Mi vezetett ahhoz a döntéshez, hogy érettségi után néprajz szakra jelentkezz Kolozsvárra?

Ez egy összetett döntés volt. Mindig fogorvos szerettem volna lenni, de a szüleim nem igazán támogatták az egyetemi továbbtanulásomat, így kicsit egyedül maradtam a döntések meghozatalával. Olyat kellett választanom, hogy biztosan megbírjam egyedül a tanulást és az anyagi részét is. A tánc, az ének, a népviselet, néphagyományok mindig közel álltak hozzám. Egyidőben jelentkeztem Marosvásárhelyre tájépítészeti szakra, ahová szintén bejutottam, választanom kellett, de úgy érzem, a néprajz volt a hozzám legközelebb álló szakterület. Sokat számított az is, hogy otthonról úgy jöttem el, hogy nem is tudtam igazán, hová tartozom, és eljutottam addig a pontig, hogy kíváncsi voltam az igazságra. Mi az igaz? Az, amit körülöttem mondanak, az, amit otthon mondanak?

Szóba került otthon a csángók eredete, származása, meséltek neked erről a szüleid, nagyszüleid, esetleg tanáraid?

Az iskolában soha semmi nem hangzott el arról, hogy mi esetleg magyarok lehetnénk, a templomban sem volt erről szó. Azt mondták, hogy mi románok vagyunk, esetleg elmagyarosított románok, ennek az ellenkezőjéről soha nem beszéltek. A családban soha nem volt ez téma, nem emlékszem, hogy a szüleim erről valaha is beszéltek volna, velünk gyerekekkel biztosan nem.

Finnországba is eljutottál az egyetemi éveid alatt. Mesélj erről a programról, kérlek!

Az egyetem alatt mindenféle munkát elvállaltam, dolgoztam varrodában, felszolgálóként és minden egyebet is. Éppen valami munkalehetőséget kerestem, és arra gondoltam, jó volna valami olyat találni, ami közelebb áll a néprajzhoz. Ez már akkor történt, amikor az államvizsga-dolgozatomat írtam. Az egyik tanárom hívott fel, hogy be szeretnének ajánlani egy finnországi központú, öt éves kutatási projektbe, amely a moldvai magyar oktatási programról szólt. Tudtam, hogy friss diplomásként egy nagyszerű lehetőséget jelent ez, mégis nemet mondtam először. Féltem attól, hogy hibázom, és elrontom az első lépéseket a szakmai érvényesülésem útján. Végül a tanáraim biztatására mégis elvállaltamm és a mai napig hálás vagyok azért, hogy három éven át egy ilyen nagyszabású kutatásban dolgozhattam, amelyet a finn Tudományos Akadémia támogatott.

Megértheti-e és ha igen, hogyan látja egy nyugati szakember a romániai kisebbségek helyzetét, különösen a Kárpátokon túli csángómagyarok sorsát?

Amikor a közvetlen munkatársammal, egy finn szakemberrel ellátogattunk Pusztinára, úgy éreztem, hogy ő egy mesebeli helyszínként gondol Moldvára. Úgy látom, a nyugati emberek valamiféle középkori képet látnak a moldvaiakról, nem a reális képet látják. Azt gondolják, Moldvában mindenki piros kendősen, katrincában (lepelszoknya, a hagyományos moldvai népviselet darabja, szerk. megj.), olvasóval a kezében járkál az utcákon és meglepődnek, amikor szembesülnek a valósággal. „Lehet kenyeret venni a boltban? Nadrágban megy a néni templomba?” – csodálkoznak. Engem ez nagyon meglepett, de azt gondolom, ez nem az ő hibájuk, inkább azoknak a szakembereknek köszönhető, akik próbálják egy kicsit bepókálva (bepólyázva, szerk. megj.) a realitást megmutatni a világnak. Persze, Moldva még mindig hordoz magában egy jó adag, mondjuk úgy, középkoriasságot.

Jelenleg a Petőfi Sándor Program öszöndíjasaként a magyar mélyszórványban teljesítesz szolgálatot. Hogyan telnek a mindennapjaid?

A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Sosem gondoltam arra, hogy moldvai fiatalként elkerülök majd a szórványok szórványába, a végekre. Mégis, valami elvezérelt oda, és jelenleg Petrozsényban élek és tevékenykedem a Petőfi programnak köszönhetően. Nem volt könnyű beilleszkednem, és megtalálnom a helyemet, viszont a többi ösztöndíjas társammal szemben, úgy érzem, előnyös helyzetben voltam, mert én tudtam, mit is jelent szórványban, román környezetben magyarnak lenni. Tudtam, hogy milyen programokat érdemes megvalósítani, milyen eseményeknek örülnének a helyiek, mik azok a módszerek, amelyek segítségével hasznosan tölthetem itt az időmet, hozzájárulhatok a magyarság megmaradásához. Négy hónap elteltével úgy érzem, hogy eredményes és hasznos időszak áll mögöttem. Számos jó tapasztalatot szereztem a petrozsényi hónapok alatt, és bízom abban, hogy az ottani magyarokat is motiválja az, hogy én moldvaiként képviselem a magyar identitástudatot. Nekem is nagyon inspiráló látni azt, hogy ők, ott a végeken, ahol tényleg ritka a magyar szó az utcákon, még mindig magyarok és büszkék erre. Visszatérve a kérdésre, az ösztöndíjas mindennapok energikusan, sokszínűen telnek. Az ösztöndíjasságomat huszonnégyből huszonnégy órában élem meg és nem csak a munka kényelmes részét keresem, hanem bekapcsolódok mindenbe, amibe csak tudok, legyen szó kétkezi munkáról, oktatásról, programszervezésről. Úgy gondolom, az ösztöndíjasnak egy ilyen közösségben egy összetartó kapocsnak kell lennie a közösség életében.

Miközben Petrozsényban élsz és Debrecenben jársz egyetemre a szülőfalud kulturális életéből is igyekszel kivenni a részed. Hogyan jut minderre erőd, energiád?

Amikor Csíkszeredából Kolozsvárra kerültem, felpörgött az életem. Sokkal több lehetőség állt előttem az éneket, a táncot, tanulást, munkát tekintve is. Számomra megszokottá vált, hogy állandóan keresek valami tennivalót magamnak. Öt év kolozsvári tempó alatt kialakult egy napi szükséglet az aktivitásra. A kolozsvári egyetemi évek után úgy döntöttem, hogy beiratkozom Debrecenbe doktori képzésre és nem adom fel a sokszínű programomat. Csak az Isten tudja, hogyan jut mindenre időm, de nem tudok elképzelni egyelőre más ritmust. Megszoktam, hogy aktív vagyok, nem tudnék otthon nyugodtan ülni semmittevésben.

Hogyan látod a moldvai magyarság helyzetét? A jelenlegi körülmények között mekkora esély van a kulturális, nyelvi asszimiláció lelassítására, esetleg megakadályozására?

Az asszimiláció nem áll meg, még csak nem is lassul, inkább folyamatosan gyorsul. Viszont vannak olyan kisközösségek, amelyek próbálják ezt a folyamatot ellensúlyozni. Léteznek kulturális események, oktatási program és számos egyéb kezdeményezés. Ezeknek nagy jelentőségük van egy olyan közösségben, ahol ilyen mértékű az asszimiláció. Egyre többen mennek el Moldvából is külföldre, tanulnak tovább egyetemen, kinyílt a világ a csángók számára is. Akik más vidékeken élve megmaradnak magyar identitásúnak, azok biztosan képviselni fogják ezt az otthoniak előtt is.

Hogyan látod a saját szerepedet, illetve más csángó értelmiségi fiatalok szerepét a csángómagyarság sorsának alakításában?

Ma már nem beszélhetünk arról, hogy a moldvai magyarságnak nincs saját értelmiségi rétege. Sok moldvai származású fiatal került ki nyugati országokba is, ahol büszkén vállalják, hogy ők csángók. Ezek az elszármazottak hatással lehetnek az otthoniakra is, akiknek a legnagyobb problémája talán a félelem, ami miatt kevesen vállalják a magyar identitásukat és bizonytalanok. A fiataloknak nagy szerepük lehet ebben, hiszen a faluközösség felnéz arra, aki elmegy tanulni otthonról, adnak a véleményére. Valahogy azt gondolják, hogy ha valaki elvégez egy iskolát, az mindentudó lesz. Alapvetően nem látom olyan sötéten a moldvaiak jövőképét a magyarság szempontjából, igyekszek a pozitív dolgokra koncentrálni és abból erőt meríteni. Az biztos, hogy nagy szerepük lesz a fiataloknak, fontos, hogy ők hogyan szólnak a gyermekeikhez, mire tanítják őket. Ugyanakkor azt gondolom, nem feltétlenül kell otthon élni ahhoz, hogy a közösséget tudja szolgálni valaki. Nagyon sokat lehet tenni távolról is.

Mik a terveid a következő egy, öt, esetleg tíz évre?

Nincs kőbe vésve a tízéves tervem. Mindenképpen szeretném befejezni a doktori képzést, ez még négy év. Gyerekkoromban úgy fogalmaztam egyszer, hogy ha majd elvégzek minden iskolát, akkor tanítani szeretnék. Ez a vágy megmaradt bennem. Jelenleg azonban úgy érzem, sokkal több a lehetőség előttem, és többet tudok tenni az otthoniakért, ha még továbbtanulok. Amíg fiatal vagyok, szeretnék minél többet megtapasztalni, kirándulni, járni, világot látni, tanulni. Csángó leány vagyok. Szeretnék családot alapítani, gyerekeket nevelni, otthont teremteni és sokszínű, aktív, tevékeny, hasznos életet élni, teljesíteni mindazt amit a Jóisten rám bíz és a világ bármely pontján járok is, szeretném megőrizni a magyarságomat.