Az irodalom közösségformáló szerepéről szervezett beszélgetést a Mathias Corvinus Collegium (MCC). A szerda délutáni Szemet szóért – Erdélyi írók a közösség szolgálatában című eseményen Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője és az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, valamint Lakatos Mihály író, költő, műfordító, az MCC Magyar Összetartozás Intézetnek kutatója osztotta meg gondolatait arról, hogy a történelem során milyen szerepet vállaltak magukra az írók és költők, valamint milyen hatással volt mindez a közösségre. A kérdés nyitva maradt: lehet-e – vagy kell-e egyáltalán – az irodalmat a közösség szolgálatába állítani?

Nemzetek sorsa dőlhet el az identitástudaton – hangsúlyozta Lakatos Mihály, az MCC Magyar Összetartozás Intézetének kutatója. Mint fogalmazott, napjainkban sok helyről érkezik olyan hatás, amely elbizonytalanítja az embereket saját identitástudatukban, a megmaradás érdekében pedig ellenhatást kell kifejteni. Kiemelte, hogy a hazafias gondolkodás a lokális identitástudattal kezdődik, így ő maga is fontosnak tartja, hogy a gyerekek saját vidékük, hagyományaik és felmenőik történetét ismerjék meg először, ráér utána a világtörténelem nagy csatáival foglalkozni.

A magyar identitástudatunknak mindig fontos, meghatározó részét képezte az irodalom. Különösen igaz ez az erdélyi magyarságra, amely a történelem során számos alkalommal került olyan helyzetbe, hogy küzdenie kell megmaradásáért. Milyen szerepe volt az irodalomnak és az íróknak a közösségben? Elvárható-e egyáltalán, hogy önszántából cipelje a közösség szolgálatának terheit? Lakatos Mihály úgy fogalmazott, hogy Trianonig nem is igazán beszélhetünk erdélyi magyarságról, mert bár külön tartomány volt, ezt az időszakot még a nemzeti egység jellemezte politikai szempontból is. Trianon után az Erdélyben maradt magyarságnak hirtelen „felnőtté kellett válnia” és saját lábra állnia. Magukra maradtak, hiszen a politika „lenullázódott”, és nem volt aki kézbe vegye a közösséget. Ekkor kapott csak igazán nagy hangsúlyt az írók és az irodalom szerepe. Szükség volt egy új központra, ami már Budapest nem lehetett, így az írók színreléptek és Kolozsvár központtal kijelölték az erdélyi magyarság helyét. A város nevéhez fűződik az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon folyóirat is.

Karácsonyi Zsolt kiemelt példaként hozta szóba Szántó Györgyöt, a festőt, aki az első világháborúban szerzett sérülése okán mindkét szemére megvakult. Aradon telepedett le, és megalapította a Periszkop című folyóiratot, amely a romániai magyar avantgárd első magyar irodalmi és művészeti szemléje volt. Irodalomszervező munkássága közéleti tett volt. Ezt a tábort nem kisebb nevek erősítik még, mint Kós Károly, aki kinevezését visszamondva haza költözött Budapestről, mondván, itthon nagyobb szükség van rá. Közéleti témákban írt publicisztikáinak akkoriban valós súlya volt, amely meghatározta a közösség gondolkodását, gondljunk csak olyan szövegekre, mint a Kiáltó szó.

Az erdélyi magyar kultúra létét súlyos szabályok és feltételek közé szorították, gondoljunk csak arra, hogy a magyar nyelvű színházaknak külön adót kellett fizetniük nyelvhasználatuk miatt, melyekből a román nyelvű színházakat támogatta az állam. A kulturális életet nem lehetetlenítették el, ám a szigorú keretek miatt egyre félőbb volt, hogy az emberek feladják mindezt. Itt léptek színre – ismét egy történelmi jelentőségű megmozdulással – az erélyi írók. Megszületett a transzilvanizmus eszméje, amely nem más, mint az erdélyi gondolat, az erdélyi tudat kidolgozása, meghatározása és megerősítése volt. A kezdetekben nem korlátozódott volna a magyarságra, Erdély román és szász közösségeit is igyekeztek bevonni, ám végül ez nem sikerült. Leginkább az volt az oka, hogy a transzilvanizmus önmagában egy autonóm Erdélyt feltételezett volna, ami a román és szász közösségek számára nem volt annyira fontos, mint a magyaroknak. A transzilvanizmus egy olyan szellem volt, amely köré fel lehetett építeni az életet. Nem kisebb neveket találunk képviselői közt, mint Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Nyírő József, Reményik Sándor vagy Tamási Áron.

A Helikon Íróközösség és az Erdélyi Helikon folyóirat kapcsán Karácsonyi Zsolt kiemelte, hogy mindkét ágon igencsak nagy hangsúlyt kapott az, hogy az anyaország melett más határokon túlra, más magyar kisebbségekre is figyeljenek. Ez méginkább megerősítette a magyarság körében azt, hogy a nehéz időszakokat is túl tudják élni. Majd jött a kommunizmus.

Mit tett az irodalom akkor, amikor a nemzetiséget jobb volt szóba sem hozni? A legsötétebb kommunista években, egészen Sztálin haláláig a magyar irodalmat csak külön kutatói engedéllyel lehetett olvasni az egyetemi könyvtárakban. Ebben az időszakban világirodalom-szintű magyar irodalom született, melyet külföldön ismertek el igazán. Az írók, költők és más alkotók esetében nem volt ritka, hogy egy-egy művükért akár évekre bezárták őket, az emberek azonban mégis harcoltak, hogy gyerekversekbe, abszurd drámákba rejetett gondolataikat minél szélesebb körben terjesszék.

A kommunizmus bukása után ismét tüntetni kellett az iskolákért, ám nem sokkal később megalakultak a magyarok jogait védő pártok, az irodalom pedig letette kötelességtudatból vállalt feladatás, és a közösségépítés tevékenységét „rábízta” a politikára – harcoljanak ők! Vagy mégsem? Karácsonyi Zsolt és Lakatos Mihály problémafelvetése nyílt beszélgetéssel zárult, ahol arra kerestük a választ, hogy lehet-e, kell-e az irodalmat a közösség szolgálatába állítani, illetve hogy mi az, amit elvárunk az irodalomtól és annak művelőitől. Vélemények vannak, és lehet gondolkozni ezen a kérdésen továbbra is.

(Nyitókép: Mathias Corvinus Collegium-Erdély Facebook-oldala)