Vágjunk a sűrűjébe: aki szereti az élő koncerteket, annak feltétlenül ajánlott, hogy legalább egyszer az életben nézze meg Ice-T és a Body Count valamelyik performanszát, függetlenül attól, hogy melyik zenei stílust részesíti előnyben.

Hogy miért is állítom ezt? Nos, több érvet is fel tudok sorakoztatni, de kezdjük talán rögtön a zenei stílusokkal, ami a Body Count esetében nem igazán behatárolható, és épp ez az, ami miatt számomra a kezdetektől fogva egy nagyon érdekes zenei színfoltot jelentett. Ezek a kezdetek pedig meglehetősen messze nyúlnak vissza az időbe, hisz a banda még 1990-ben alakult, Los Angelesben, annak is az egyik legveszélyesebb városrészében, a hírhedt South Centralban.

Minden bizonnyal sokan emlékeznek a kilencvenes évek elejére, amikor az akkor még valóban minőségi zeneszolgáltatóként funkcionáló MTV révén ismerkedhettünk a tengerentúli zenei irányzatokkal. Ebben az időben egyébként a különböző szubkultúrák között még meglehetősen jól kivehető határvonalak húzódtak, Kaliforniában dübörgött a thrash metal, ugyanakkor a hajmetál alakulatok is, mint a Mötley Crüe vagy a Poison, dugig töltötték a kisebb-nagyobb koncerthelyszíneket, bár már egyértelműen érződött, hogy valami lóg a levegőben. 1991-ben a Metallica kiadta a Fekete albumot, ugyanabban az évben a Guns ‘n’ Roses Use Your Illusion dupla albuma pedig minden addig létező rekordot megdöntött azzal, hogy az éjfélre időzített hivatalos megjelenést követő három percben már többszörös platina lett mindkét lemeze. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az addig inkább underground vonalon kibontakozó irányzatok egy csapásra a mainstream részévé váltak, és ekkor még a Nirvana meg se jelent az MTV-n. Micsoda idők, micsoda emlékek.

Volt viszont akkoriban valami más is, ami mifelénk legalábbis meglehetősen új dolognak számított, de világszinten is akkoriban kezdte ostromolni a slágerlistákat, hogy aztán az évtized közepére elérje globálisan is a zenefogyasztók ingerküszöbét. Ez pedig nem volt más, mint a gangsta rap, amelyet emlékeim szerint az MTV-n is külön korhatáros műsorban, kései órákban sugároztak. A hip-hop eme sajátos leágazásának egyik hangsúlyos képviselője volt Ice-T, becsületes nevén Tracy Lauren Marrow, aki az elrappelt szövegeiben feldolgozott témákról nem csak a híradókból értesült, hanem így vagy úgy aktív résztvevője is volt ezeknek.

Ice-T Newarkban született ugyan, de szülei halálát követően gyerekként került a nyugati partra, ahol még a South Central Los Angeles-i Crenshaw High középiskolában került közelebbi kapcsolatba a zenével, valamint itt kötött ismeretséget Ernie C-vel, amely barátság a későbbiekben fontos szerepet fog játszani a Body Count létrejöttében. Kezdetben a rap zene volt az, ami Ice-T számára elhozta az ismertséget és a sikert, viszont az a tény, miszerint a már említett Ernie C gitározni tanult, a feltörekvő rappert saját bevallása szerint arra ösztönözte, hogy a metálzene felé forduljon az érdeklődése, ami egyébként már addig sem volt teljesen idegen számára, hisz az egyik unokatestvére, akivel új otthonában egy szobában lakott, állítólag hatalmas rockrajongó volt.

Ilyen előzmények után 1990-ben létrejött a Body Count, kezdetben egy zenei mellékprojektként, az eredeti alapítótagok közül pedig mára mindössze Ice-T és Ernie C vannak életben. Egyébként Ice-T egy jóval későbbi interjúban úgy fogalmazott, hogy igazából azért hozta létre ezt a zenekart, hogy Ernie C, ez a szerencsétlen … (itt az az n-betűs szó következett, amit leírni nem szabad) is tudjon valahol zenei vonalon érvényesülni, a többi pedig már történelem. Mégpedig nem is akármilyen, hisz az 1992-es azonos című első albumukkal rögtön sikerült hatalmas botrányt keverni. Egészen pontosan az azon szereplő egyik szám, a Cop Killer verte ki a biztosítékot, olyannyira, hogy a végén már olyan közéleti személyiségek, mint id. George W. Bush amerikai elnök és Charlton Heston is állást foglaltak az országos méretűre dagadó társadalmi vitában, nem beszélve a különböző rendőri érdekképviseleti szervezetek képviselőiről, amelyek hatalmas nyomást helyeztek a Warner Bros. kiadóra annak érdekében, hogy a számot távolítsák el a lemezről.

Végül ezt maga Ice-T tette meg, saját bevallása szerint azért, mert úgy gondolta, hogy ez az egy nóta körüli botrány elvonja a figyelmet a zenekar valódi teljesítményéről. Az újranyomott lemezeken a Cop Killer helyére stílusosan a Freedom of Speech című szerzemény került, amiben Ice-T hangsúlyosan kifejti véleményét az amerikai álszentségről és cenzúráról. Az valószínű, hogy sose fog kiderülni, hogy a botrány miatt, vagy sem, de tény, hogy a debütáló albumból közel félmillió példányt adtak el az Egyesült Államokban, ami egyáltalán nem gyenge kezdés, ugyanakkor létrejött ezzel egy sokkal szolidabb alap egy olyan zenekar számára, amely kezdetben csak közös örömzenélgetésnek indult.

Ez az örömzene része szerencsére máig megmaradt, és mindjárt beszélünk arról is, hogy ez miért annyira fontos. Előtte viszont szólni kell néhány szót a következő lemezekről, és arról, hogy vajon miért tett szert a banda egyre nagyobb népszerűségre világszerte. 1994-ben jött ki a második lemez, a Born Dead, ez már lengyel kalózkiadásban eljutott hozzánk is, és rövid időn belül számomra az egyik legtöbbet hallgatott kazetta lett, egészen addig, amíg az International márkájú duplakazettás magnó laskatészta állagúra nem nyújtotta a szalagot. Szerencsére közben lett CD-lejátszó, akkorra pedig már az első lemezt is sikerült beszerezni, így volt további öröm a lépcsőházban. Az egyik szomszéd évekkel később megjegyezte, hogy a Body Count még az elviselhetőbb kategóriába tartozott az akkoriban bömböltetett diszkográfiák közül, így utólag visszagondolva pedig valahol itt keresendő a zenekar máig tartó népszerűségének a kulcsa.
Mert a Body Count kezdettől fogva hatalmas tömegeket volt képes megszólítani zenéjével, úgy, hogy ez a közönség igencsak sokrétű és a zenei preferenciákat illetően ellentétes pólusokon helyezkedik el. Egy Body Count-koncerten együtt tombol a mosh pitben a thrasher és a rapper, de bőven akad hagyományos metálos, hardcore- és nu-metal-rajongó, a felsorolás pedig nyugodtan folytatható az alter-arcokig akár, ugyanis a jelek szerint mindenki számára volt és van mondanivalója.

Ez nem történt másképp most Budapesten sem, ahova hat év után látogatott el újra a zenekar. A legutóbbi bulin alkotott benyomásaim tudatában érkeztem meg a helyszínre, és rögtön elöljáróban el kell mondanom, hogy ezúttal sem csalódtam, sőt. A Budapest Parkról zárójelben meg kell jegyezni, hogy az elmúlt években a kedvenc koncerthelyszínemmé lépett elő, mert a működtetők igyekeznek minden téren úgy logisztikázni, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák a közönségnek, ami manapság igencsak figyelemreméltó. Most is pillanatok alatt lezajlott a bejutás, a pultnál sem kellett sorban állni, az előzenekar szerepét betöltő Slope szettje alatt pedig az is kiderült, hogy a hangosítás is teljesen rendben van. Ilyen körülmények között kezdődött a Body Count műsora, a már hagyományossá vált Civil War intróra, ezt követően pedig a Body Count’s in the House robbanó akkordjaira futott be a zenekar, hogy megmutassa, ki is uralja a teret, amely attitűd és kirobbanó forma a műsor végéig kitartott. Személy szerint nagy örömmel konstatáltam, hogy a folytatásban rögtön Slayer következik – Ice-T-t hosszú évtizedek óta fűzi barátság a zenekar tagjaihoz, karrierje csúcspontjának nevezte azt a pillanatot, amikor a Slayerrel közösen rögzítették a Disorder című dalt a Judgement Night film soundtrackjére – mégpedig a Raining Blood/Postmortem split-feldolgozás. Ekkor már hatalmas hangulat és tombolás lett úrrá az egybegyűlteken, ami csak fokozódott az olyan számok alatt, mint a There Goes the Neigbourhood, The Purge, Manslaughter vagy a Psychopath.

Ami egyébként a legfigyelemreméltóbb show-elem egy Body Count-produkcióban, az a hihetetlen dinamika, ami a zenekarra jellemző. A tagok gyakorlatilag nem állnak le, látszólagos káoszban rohangálnak fel-alá, teszik mindezt töretlen jókedvvel és energiával, amit általában a közönség is megfelelően díjaz. Jobban megfigyelve viszont kiderül, hogy ez a kaotikus dinamika nagyon is tudatos, hisz maga Ice-T áll a középpontjában, és mindenki hozzá igazodik.

Ami valahol nem is csoda, hisz ez a 66 éves gengszterrapper egy vérbeli showman, akinek ráadásul tényleg akad mondanivalója az életről. Ennek pedig hangot is ad, és nem csak a kőkemény akkordokra elrappelt, önmagukban is hihetetlenül ütős dalszövegekben, hanem az egymást követő tételek közötti átkötések alkalmával is folyamatos párbeszédet folytat a közönséggel. Egyszerűen nem fogja be a száját. Ezt meg nagyon jól teszi, főleg úgy, hogy kiszólásai sokszor konkrét személyeknek szólnak, amolyan baráti beszélgetés és családias jelleget kölcsönözve az egésznek.
Itt pedig meg is érkeztünk a tulajdonképpeni lényeghez: aki Ice-T- és Body Count-koncertre megy, az egy olyan élményben részesül, ami manapság nagyon ritka és amit én személy szerint már nagyon hosszú ideje hiányolok az élő produkciók kapcsán. Konkrétan azt, hogy ne csak nézőként, hanem egy közösség tagjaként legyen átélhető a koncertélmény, ez pedig mára jóformán teljesen eltűnt. A Body Count esetében viszont épp ellenkezőleg, nekik valahogy sikerült tökélyre fejleszteni ezt a műfajt, ezért én azt szeretném, ha még nagyon sok évig megmaradnának a prérin, mert amit ők csinálnak, az valódi örömünnep. Erre pedig egy szó létezik, nagybetűvel: Respect!

A bensőséges hangulat abból is adódik, hogy a zenekar maga egyfajta családi utazócirkusz, ahol a színpadon az apja mellett Ice-T fia, Little Ice is a színpadon rappel és csinál mindenfélét, például fejest ugrik a közönségbe, vagy éppen a kishúgát, Chanelt tatja a nyakában, aki e legutóbbi pesti koncert óta megnőtt annyira, hogy simán feljött egyet énekelni a Talk Shit, Get Shot-ra, ezzel pedig a cukiságfaktort is sikerült kimaxolni. Egyébként a műsort a Cop Killert követően a már Ice-T védjegyévé vált ún. virtuális ráadás zárta (ennek lényege, hogy közli, hogy véget ért a szett ugyan, de a banda nem vonul le, mert minek kellene fölöslegesen ordítani, hogy Vissza!, ha amúgy is visszajönnek), amelynek keretében elnyomták még a Born Dead és This Is Why We Ride ópuszokat, de erre még jött a hab a tortán, amikor zárásként felcsendült a Pink Floydtól a Confortably Numb, amivel alaposan megleptek mindenkit. Sosem gondoltam volna, hogy ez a szám működhet – működött – ilyenfajta hangszerelésben és a szöveget rap-stílusban előadva, de mindenképp meglepő húzás és különleges élmény volt, aminek során ismét láthattuk, hogy Ernie C tényleg egy kiváló gitáros.

A műsorban természetesen helyet kapott némi politikai aktívizmus, de épp csak annyi, hogy ne legyen zavaró: kaptak egy fricskát a republikánusok és Trump, de ugyanezt megkapták a demokraták és a woke gender-aktivistái, ugyanakkor az önirónia is belefért, de igazából a hangsúly nem ezeken volt. A valódi üzenetet, ahogyan az a Body Count eddigi munkásságából is kiviláglik, valahogy úgy lehetne leegyszerűsítve összefoglalni, hogy bőrszíntől és társadalmi helyzettől függetlenül elsősorban mind emberek vagyunk, előbb-utóbb pedig meghalunk, így miért is ne érezzük addig jól magunkat, anélkül, hogy különböző előítéletek agresszív kifejezésre juttatásával telne el az élet? Ez pedig egy olyan valami, amivel könnyűszerrel egyet lehet érteni. Hátha egyszer gyakorlatba is ültethető.