1984-ben a brazíliai Belo Horizonte városában két tinédzser kölyök mert nagyot álmodni és közösen eldöntötték, hogy zenekart alapítanak. A Max és Igor Cavalera testvérpár által grundolt bandának a Sepultura nevet adták, és akkor még valószínűleg nem sejtették, hogy kezdeményezésükkel bevonulnak majd a rocktörténelembe. 

A ‘90-es évek elején, közvetlenül a rendszerváltást követően szabadidőnk jelentős részét a marosvásárhelyi Szakszervezetek Házában – közismertebb nevén a Sindicatban – szervezett metál esteken töltöttük, mivel ez volt az a hely, ahol új zenékre lehetett bukkanni, na meg nem utolsósorban a korabeli normáknak megfelelő szocializációs gyakorlatnak is kiválóan megfeleltek ezek a zenés összejövetelek. Emlékszem, hogy először ott találkoztam a Sepulturával, egészen pontosan az 1989-es Beneath the Remains albumról az Inner Self című, már akkor thrash-slágerré avanzsált tételükön keresztül. Hozzátenném, hogy meghatározó tapasztalat volt, mivel azóta is egyik örök kedvencem a szóban forgó album, amit a ma is szívesen pörgetek.

Ekkorra már Amerikában és Európában is felfigyeltek a Sepulturára, ami egy nemzetközi lemezszerződésben is megnyilvánult, ezzel a Beneath the Remains korszakalkotó album már nem Brazíliában, hanem az amerikai Roadrunner Records gondozásában jelenhetett meg, nem mellékesen a legendás Scott Burns producer irányításával. Nem sokkal a szóban forgó időszak után, egészen pontosan 1991-ben megjelent az Arise, ami véleményem szerint a zenekar pályafutásának a csúcsát is jelentette. A lemez olyan elementáris erejű, sajátos megoldásokkal teletűzdelt nótákat tartalmaz, mind a Dead Embryonic Cells, az Under Siege vagy az Infected Voice, amely mind a mai napig kötelező tétel bármely magára valamit adó metálrajongó lejátszási listájában.

Ekkor a Sepulturát Max Cavalera énekes-gitáros, Igor Cavalera dobos, Andreas Kisser gitáros és Paolo Jr. basszusgitáros alkották, a rajongók pedig ezt a felállást tekintik a klasszikus - más szóval igazi - Sepulturának. Mert ahogy ez sok hasonló esetben történni szokott, sajnos a brazil srácok esetében is bekövetkezett a törés, ráadásul népszerűségük csúcsán. Az Arise megjelenését követően még tető alá hoztak két remek albumot, az 1993-as Chaos A. D.-t, valamint az 1996-ban megjelent Roots-ot, viszont ezután az évek során felgyülemlett feszültség egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a zenekar berkeiben, ami odáig vezetett, hogy az egyik alapító tag, Max Cavalera személyi ellentétekre hivatkozva, kilépett. Testvére, Igor még 10 évig dobolt a Sepulturában, de 2006-ban ő is távozott, így az eredeti alapítók közül senki sem maradt a bandában. Andreas Kisser és Paolo Jr. viszont mai napig folytatják az eredeti néven és Derrick Green énekessel és Eloy Cassagrande dobossal kiegészülve sorban készítik a lemezeket. Ami ezt az újabb Sepulturát illeti, be kell vallanom, hogy nem talált be soha annyira, mint a régi Sepu.

Ami Maxot és Igort illeti, miután elváltak útjaik a zenekarral, Max létrehozta a Soulfly együttest, amely mai napig aktív és jelentős sikereket ért el, és testvéréhez, Igorhoz hasonlóan ezen kívül számtalan érdekes zenei projektben vesz részt. Az egyik ilyen a Cavalera Conspiracy, amelyet ketten grundoltak és lényege, hogy régi Sepultura-albumokkal turnéznak, visszahozva ezzel valamit a régi idők hangulatából. Elsőként a Roots lemezt sétáltatták meg, majd a Beneath/Arise albumok következtek, a mostani turnéval viszont sikerült szintet lépni. Ugyanis ezúttal a két legelső Sepultura-kiadványt hozták el a közönségnek, ráadásul ezek újrahangszerelve stúdióban is rögzítésre kerültek, kiegészülve egy eddig soha ki nem adott nótával.

Ezekkel az újragondolásokkal nekem alapból az a bajom, hogy az esetek többségében nem sülnek el jól, már csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az időt nem lehet visszaforgatni, az a bizonyos hangulat pedig, amelyet egy korabeli kiadvány előidéz a hallgatóban, sose tér vissza. Ebben az esetben viszont azt kell mondanom, hogy nem volt rossz ötlet az újbóli rögzítés, sőt. A szóban forgó Bestial Devastation (1985) és a Morbid Visions (1986) eredeti felvételei még Brazíliában készültek és hát a technikai rész igencsak hagy kívánnivalót maga után. Másrészt azt is be kell ismerni, hogy ez a két album sokkal inkább jellemezhető tizenéves kölykök zajongásaként, mert tulajdonképpen az is volt. Nem véletlen, hogy ezek a dalok a későbbi koncerteken sem bukkantak fel - kivétel a Troops of Doom –, mert egyszerűen nagyon távol álltak attól a zenei szinttől, amelyre a Sepultura fejlődött. Azzal, hogy Max és Igor Cavalera elővették a sufniból és leporolták ezeket a korai Sepu-kiadványokat, merészet léptek, de az erőfeszítés nem volt hiábavaló. Nyilván, kellett hozzá a zenészek háta mögött álló négy évtizedes tapasztalat, de mindenképp megérte az erőfeszítést. 

Mert a stílusosan Morbid Devastation címet kapó régi-új anyag rendkívül ütősre sikeredett. A koncertkörút utolsó előtti állomása Budapesten volt a Dürer-kertben, ez pedig jó alkalmat teremtett egy kis thrash metál-nosztalgiára.

Nem csak én gondoltam így, mert a koncert teltházasra sikeredett és bízvást állíthatom, hogy a közönség maradandó élményben részesült. Rögtön az elején feltűnt, hogy a két korai Sepu élőben is brutálisan jól szólt. A zúzás a Bestial Devastationnel kezdődött és a címadóval, az Antichrist, a Necromancer és a Warriors of Death című dalokkal tulajdonképpen véget is ért az első rész, itt viszont volt a műsorban egy apró csavar, ugyanis a két lemez setlistje között eljátszottak egy már korábban említett, sosem játszott nótát.

A Sexta Feira 13 igazából egy vadonatúj szám, amely a ‘80-as évek közepén íródott, de sose használt riffeken alapszik. Ezt követően a Carl Orff-nyitánnyal, az O Fortunával Maxék bele is kezdetek a Morbid Visions tételeibe. A címadó számot követően intenzíven lehetett headbangelni a Mayhem, a Crucifixion, vagy a Funeral Rites akkordjaira. 

Ami a színpadi megjelenést illeti, panaszra senkinek sem lehet oka, hisz Max és Igor is maximálisan odatették magukat. Látszott, hogy valódi örömzenélésként élik meg ezt a nosztalgiázással egybekötött estét, ezzel pedig a közönséggel is sikerült megteremteni az összhangot. Igor Cavalerát egyébként anno sokan az ex-Slayer dobos Dave Lombardohoz hasonlították, Igor pedig most is megmutatta, hogy ez egyáltalán nem volt véletlen. Bár jónéhány kilót magára szedett az évek során, dobjátéka még mindig kirobbanóan energikus, ennél az anyagnál pedig a nyers püfölés és villámgyors csapkodás hitelesen hozta a korabeli hangulatot. Ami Maxot illeti, ő is beleadott mindent, mintha a gitározásra is jobban összpontosított volna ezúttal.

A közönséggel való kommunikáció is nagyon jól működött a színpadról, valamint a két másik kisegítő zenésszel is nagyon jó volt az összhang. Itt meg kell jegyezni, hogy a basszusgitárt Max fia, Igor Amadeus Cavalera nyüstölte. Nagyon lendületes műsort sikerült összehozniuk a Cavalera-testvéreknek, ehhez a háttérben futó vetítés is nagyban hozzájárult, hisz a koncert közben futó képek szintén érzékletesen festették alá ezt a minden tekintetben különlegesre sikeredett múltidézést. Észre sem vettem, hogy mikor érkezett el a ráadás pillanata, ahol olyan klasszikusok akkordjai is felcsendültek, mint az Escape to the Void és a Dead Embryonic Cells, vagy a Refuse/Resist és a Territory elegye. A végén pedig jöhetett az eredeti helyéről átpakolt Troops of Doom, amelynél szintén bejött egy kis meglepetés, mivel ezt a nótát a Tormentor és a Mayhem-frontember Csihar Attilával közösen adták elő. Úgy tűnik egyébként, hogy már hagyomány, hogy régi metálzenekarok budapesti fellépéseik alkalmával meghívják Attilát egy közös éneklésre – így volt a Panterával is –, aki ammenyiben épp otthon tartózkodik, örömmel tesz eleget a felkéréseknek, ez pedig minden szempontból jó dolog.

Ahogyan jó dolog az is, hogy a régi Sepultura hagyatékát továbbviszik az alapító Cavalera testvérek és így az újabb generációk is élőben tapasztalhatják azt a fajta korabeli hangulatot, amely mára sajnos majdnem teljesen eltűnt. Mi, többiek pedig kissé újra átélhetjük azokat az időket, amikor a Sepultura még a világ egyik legeredetibb zenekaraként tört a csúcsra. Az pedig, hogy ennyi idő elteltével sikerült újra megszólaltatni két – valljuk be, a maga idejében nem túlságosan jól sikerült anyagot – úgy, hogy azok az újdonság erejével hassannak, az mindenképpen figyelmet érdemlő teljesítmény. Reméljük, hogy lesz még folytatás.