Farkaslakán hosszú időre visszanyúló hagyománya van a szénégetésnek. Habár még néhány évtizeddel ezelőtt szinte a teljes lakosság ebből élt, ma már alig maradt néhány család, amely a település szélén található Kalonda-tetőn a régiek mesterségét űzi. A folyamat nehéz, óriási fizikai erőt és tűrőképességet igényel, a szénégetők mégis boldog emberek: elhúzódva a nyüzsgéstől, távol az állandó rohanástól, minden reggel madárcsicsergésre kelnek. Amikor elfáradnak, megpihennek, s mire a nap végére érnek, már több tíz zsákban áll a szén, ahonnan majd a telepre, végül az üzletekbe szállítják azt.

A Hargita megyei Farkaslaka határában található a Kalonda-tető, ahol valamikor szinte a település teljes lakossága szenet égetett. A mesterség generációról-generációra öröklődött, s bár komoly fizikai munka ez, mégsem csak a férfiak dolga volt. A telepen az egész család kivette a részét a munkából, mindenkinek meg volt a feladata, hiszen a szénégetés folyamata több lépésből tevődik össze, és szinte állandó figyelmet igényel. Ezért is lakik a telepen minden szénégető. Februártól novemberig alig járnak be a településre, s ha be is megy valaki, mindig lennie kell legalább egynek, aki ott marad, mert “a baksa nem kaphat lángra”.

A szénégetés mestersége kihalóban van. Farkaslakát valamikor a szenesekről ismerték, ma már alig van két-három család, amely még ezzel foglalkozik. Napjainkban már inkább csak egy hagyomány ez, ám akadnak olyanok, akik valamikor még felmenőiktől tanulták, s ma is hivatásként űzik a szénégetést. A fának a telepre kerülése és a szén zsákba csomagolása között több lépés van. A tűz egész nap ég, a füst egész nap száll, ám a szenesek mégis boldogok. Saját elmondásuk szerint akkor kelnek, amikor virradni kezd. Délig dolgoznak, majd a meleg miatt szinte estig ki sem merészkednek a baksák közelébe. Este újra nekilátnak, s mint fogalmaztak: soha sehová nem sietnek.