Nagyváradon született, itt töltötte élete jelentős részét, majd a kolozsvári képzőművészeti egyetem elvégzése után negyven évre az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Tíz éve tért haza: bár életvitelszerűen Nagyváradon él, a Székelyhíd melletti Csokalyon épített magának műtermet és öntödét. Kovács Károly szobrászművésszel pályájáról, a rendszerváltás előtti rebellis akcióiról, az amerikai évtizedekről és a művészethez való megalkuvástalan hozzáállásáról beszélgettünk.

– Nagyváradon születtél, itt töltötted a gyermekéveidet. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? Milyen út vezetett a képzőművészethez?

– Igazából gyerekként nem a művészet volt az első. Apám focista volt, így természetesen én is futballoztam, kapus voltam, több csapatban megfordultam. De egy ponton el kellett döntenem, hogy mi az a pálya, ami hosszú távon is életben tart. Rájöttem, hogy a foci nem az én utam: kimegyek a pályára, rúgják a kapust, én meg őket, de ebben nem találtam meg az igazi értelmet. Kerestem a helyemet az életben, és a legfontosabb az volt számomra, hogy önmagamat keressem, ne mások ambícióit vagy a közösségi elvárásokat próbálnám megvalósítani.

– A művészet iránti fogékonyságod honnan eredt?

– Édesanyám a Bábszínházban dolgozott, én gyakorlatilag ott nőttem fel. A színházi közegben rengeteg kultúra, felértékelés, megértés és pozitív visszajelzés vett körül. Ez teljesen elvarázsolt és fellelkesített. Hároméves koromtól kezdve folyamatosan mintáztam, így nálam ez egy teljesen természetes, belső indíttatásból fakadó fejlődési folyamat volt.

– A képzőművészeti egyetemet Kolozsváron végezted, még a szocializmus kemény, megszorító éveiben. Hogyan lehetett abban a rendszerben művészileg kiteljesedni?

– Mindig nagyon rebellis ember voltam, és emiatt elég sok problémát kavartam magam körül. De visszatekintve mindennek megvolt a maga értelme. Voltak emberek, akik elfogadták az alkotásaimat, de voltak olyan munkáim is, amiket senki sem tudott a magáévá tenni, mert a saját belső „őrültségemből” fakadtak, és kikerültek a köztérre. Soha nem vállaltam olyan feladatot vagy kompromisszumot, amit csak azért csinál az ember, hogy abból előrelépés meg karrier legyen. Kolozsváron is csináltam pár olyan dolgot a köztéren, amivel egy kicsit megvicceltam az embereket. Soha nem tartoztam abba a kategóriába, amire azt mondják a hatalomgyakorlók, hogy „jaj, de jó fiú”. Mindig gáz volt velem, mert nyíltan szembe mentem az elvárásokkal és a divatos trendekkel.

– Említetted a köztéri akciókat és szobrokat. Milyen alkotásokra kell gondolni?

– Nagyváradon, a Decebal hídnál készítettem egy szoborcsoportot. Ekkor még egyetemista voltam, de ez a munka rendkívül közel állt hozzám, mert a dolgok lebomlásáról és elmúlásáról szólt. Embernagyságúnál kissé nagyobb figurák voltak, amelyeknél maga a mozgás jelentette a lényeget. A figurák vázát fémből és agyagból hoztam létre, amik az időjárás hatására fokozatosan elkoptak. Ezzel azt a valóságot, az elmúlást jelenítettem meg, amit előbb-utóbb minden ember átél az élete során. Na, ettől a szoborcsoporttól a hatalom teljesen kiborult, a rendszerben ez nagyon nem működött! A közönség viszont – bár kezdetben értetlenül állt előtte – elfogadta, hogy ezek a figurák ott vannak velük, olyanok, mint mi magunk.

De említhetném a Rogériusz-negyedbeli akciómat is. A tömbházak közötti szabad térben dombokat építettem – három dombot alakítottam ki. Ez a köztéri alkotás a tér átszerkesztéséről, áttetszéséről és a közösségi élmény megfogalmazásáról szólt, nem a klasszikus szobrászatról.

Az amerikai négy évtized

– Ilyen előzmények után döntöttél úgy, hogy elhagyod az országot…

– Nem voltam benne semmilyen patrióta vagy politikai szervezetben. Nem számolgattam semmit, egyszerűen elmentem, mert a saját dolgomat akartam csinálni, és nem akartam senki hülyeségével vagy a rendszer korlátaival foglalkozni.

– Négy évtizedet éltél és dolgoztál az Egyesült Államokban. Ott sikerült megtalálnod a helyed?

– Igazából az Egyesült Államok semmivel sem jobb hely, mint ez a világ itthon. Nem volt olyan érzésem, hogy „na végre, a helyemen vagyok”. Könnyebb volt a létezés abban az értelemben, hogy más volt az emberek érdeklődése. Ugyanakkor az amerikai piacon a dolgok leginkább a pénzszerzésről szólnak. Ez a gépezet működött, nekem is rengeteg munkám volt, megvolt a renomém, de én ott sem a galériáknak meg a magánmegrendelőknek akartam termelni. Engem továbbra is a valóság és a köztér érdekelt: mi történik az utcán, az emberi terekben. Florida, Chicago, Los Angeles – sok helyre kerültek munkáim, szökőkutak, köztéri művek. Sok olyan dolgot meg tudtam kint valósítani, amit itthon akkor nem lehetett volna.

Hazatérés és a csokalyi műterem

– Körülbelül tíz évvel ezelőtt döntöttél úgy, hogy visszatérsz. Miért pont a Székelyhíd melletti Csokalyra építettél műhelyt?

– Amikor visszatértem, ez nagyrészt egy üzleti döntés volt a részemről. Nem volt bennem semmi teátrális fellángolás, hogy „jaj, végre itthon vagyok”. Ugyanakkor sok szempontból sokkal jobban érzem magam itthon, mint kint, hiszen Váradon születtem, ez az otthonom. Csokalyon felépítettem egy komplett műhelyt, műtermet és öntödét. Egy pár évig futott is a dolog, de ahogy a nyugat-európai és a hazai gazdasági helyzet megváltozott, kezdett bizonytalanná válni. Én meg nem „üzletelni” akarok, hanem alkotni.

– Ha jól tudom, ma már kevesebb szobrot készítesz.

– Most már főleg a festészettel foglalkozom. A szobrászati megrendelések világa számomra félresiklott. Előfordult, hogy rengeteg megrendelést megcsináltam, a kliensek nagyon örültek a végeredménynek, én meg egyáltalán nem. És ha az alkotó nem örül, akkor az egész nem működik. Nem szeretek a művészetből üzletet csinálni, nem akarom magam beskatulyázni sem művészileg, sem emberileg.

Köztér, művészetfelfogás és a fiatal generáció

– Nagyváradon sokan ismerik a Sétálóutcára készített szecessziós padjaidat, még ha nem is tudják mindannyian, hogy a te munkád.

– Azt a formavilágot nagyon szerették az emberek. Nagyon sokat kávéztam ott a környéken, és jó volt látni, hogy az emberek használják, ülnek rajta, dolgoznak. A padok hajlítása, a formák és a színek adtak a térnek egy sajátos puhaságot. Számomra ez a lényeg: olyan dolgot létrehozni a köztéren, ami nem öncélú, amihez bárki hozzáférhet, és a közösség élvezni tudja. Ugyanígy végeztem restaurálási munkákat is, például a nagyváradi színház belső lámpatestein. De a restaurálást nem nevezem művészetnek: az mesterségbeli tudás, hozzáértés és precizitás.

– Hogyan viszonyulsz a kiállításokhoz és a kortárs művészeti élethez?

– Szerintem a kiállítás a legelhibázottabb dolog a világon. A legtöbb kiállításon olyan tárgyakat mutogatnak, amikben nincs semmi vonzerő, és nem a valódi közönségnek szólnak. Sokan csak azért állítanak ki, mert arra várnak, hogy felfedezzék őket. Én nem ezért alkotok. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond egy kiállításmegnyitón, főleg ha teljesen inkompetens emberek dobálóznak véleményekkel.

– És mi a véleményed a fiatalabb művészgenerációról, az utánpótlásról?

– Őszintén? Egyáltalán nem érdekel az utánpótlás-nevelés. Mindenkinek fel kell nőnie egy bizonyos szintre, én a saját dolgomat csinálom. Amikor benézek néha kiállításokra, a munkák többségét felületes gányolásnak látom. Hiányzik belőlük a belső mélység és az igazi élet.