Fekete harcsa visszavág – James Wan: Aquaman
Miközben Bosszúállóék a tizenvalahányadik önálló filmjüknél tartanak az univerzumépítésben, és megtehették, hogy egy időre likvidálják a karaktereik felét, addig a Supermant és Batmant is a maga oldalán tudó DC még mindig csak kapkodni tud, szemérmetlenül koppintani, és reménykedni, hogy az általuk szerzői jogilag birtokolt alakok, illetve az őket játszó színészek önmagukban is elég kúlak ahhoz, hogy ne kelljen melléjük koherens világot, történetet, gondolatmenetet is szerkeszteni.
Félreértés ne essék, Jason Momoa kúl: ha kinyitod a szótárat a „lehengerlő magabiztosság” kifejezésnél, ez a pasi fog szembenézni veled onnan. Nem egy színészi géniusz, de hát Arnoldnak sem kellett szépen szóló, ékes angol nyelv vagy túlzottan széles aktori spektrum, úgyhogy vele önmagában gond egy szál se. Az eddig megjelent (és rendre elhasalt) DCEU-filmek sötétkék színpalettáján eddig is ő volt talán a legjobban eltalált árnyalat, megvan benne az a fajta természetes vonzerő, ami teljességgel hiányzik ezen univerzum szinte összes karakteréből.Épp csak annyi a baj, hogy Momoa szilaj nézése, a körülötte vadul tajtékzó tengervíz, s az, hogy a háttérben fel-felcsapó gitárzene kétségen kívül tudtunkra adja, hogy ez itt mind kúl – nos, még nem film. Ezt érezhették a készítők is, és ha már van egy erős főszereplő, akkor megpróbálták beszerezni mellé az idei év legnagyobb amerikai mozibevételét hozó Marvel-film forgatókönyvét, épp csak annyira írva át, hogy perről ne lehessen szó. Adott egy technológiailag szuperfejlett faj, ezúttal az atlantiszi, akik bizony itt voltak velünk egy bolygón, mindeddig szupertitkosan, ám a hagyományos monarchia kötöttségeivel küszködő állam friss trónkövetelője szerint most aztán eljött az ideje, hogy megmutassák a fentieknek, mire képes az atlantiszi katonai kultúra és technika. De mindenki szerencséjére itt van Arthur, aki félig földi, félig atlantiszi, így aztán nyilvánvaló módon az a sorsa, hogy a két nép közötti hidat megteremtse. Olvasd tovább a Filmtetten!