Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Jarábik Gabriella pedagógus, művelődésszervező, színházi rendező, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának alapító igazgatója és a Török Máténak adott interjújában aggodalmának adott hangot az általa vezetett intézmény jövőjét illetően.

A vészjelzésként értékelhető szókérését az indokolta, hogy miután Fico-kormány nacionalista-populista kulturális minisztere, Martina Šimkovičová az illiberális kultúrkampf jegyében országos felháborodást és tiltakozást kiváltva elbocsátotta a Szlovák Nemzeti Színház valamint a Szlovák Nemzeti Galéria vezetőit, most eltávolította annak a Szlovák Nemzeti Múzeumnak az igazgatóját is, melynek felügyelete alá tartozik a Jarábik irányította gyűjtemény is.

Jarábik többek közt elmondta, a héten leváltott Branislav Panissal nagyon jó volt a munkakapcsolata, aki mindenben segítette őt. Így: „Ha megindokoltuk a terveinket, nem szólt bele az adott koncepcióba. Hagyott bennünket dolgozni: én jobb igazgatót nem tudok elképzelni.” Viszont a jelek arra mutatnak, a „válságmenedzser-utóddal” aligha lehet majd hasonló a viszony, mert már tudható: a kormány „konszolidációs csomagja” a kulturális intézmények költségvetését radikálisan lefaragta. A megvonások fizetéscsökkentést meg kényszerű elbocsátásokat jelentenek a magyar múzeum számára és így: „Eleve kérdéses, hogy a következő három év terveit meg tudjuk-e valósítani.”

Hadd kezdjem ezúttal is egy személyes emlékkel.

22 évvel ezelőtt, 2003. május 23-án Igazat múltról, jelenről címmel számolt be első oldalán az Új Szó arról, hogy a pozsonyi Brämer-kúriában megnyitották a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma állandó kiállítását.

A tizenhetedik század elején, 1620-ban épült, az akkori várkapitány, Franz

Brämer díszes házában ekkor megnyitott állandó kiállítás valójában egyet jelentett a Szlovák Nemzeti Múzeum önálló részlegeként létrehozott Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma ünnepélyes felavatásával, amelyről e szavakkal számolt be az akkori helyszíni tudósító:

„Kétéves kemény munka eredményeként tegnap a pozsonyi Brämer-kúriában megnyitották a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma állandó kiállítását. E kétéves kemény munka után, amellyel tető alá hozták az intézményt, és megtöltötték tartalommal, most Jarábik Gabriella igazgató azt tartja legfontosabbnak, hogy a múzeum ne csak mutassa a magyarság múltját, hanem láttassa is. Rudolf Chmel kulturális miniszter egyebek közt azt fejtegette, hogy ez a múzeum a történelmet, együttélésünket dokumentálja, de az integrációs folyamat finisébe érve a jövő dokumentuma is. Bálint-Pataki József, a HTMH elnöke reményét fejezte ki, hogy a szlovák kormány támogatásával e múzeum létrehozása olyan lépés, amely hozzájárul a magyarok és szlovákok közötti olykor még létező görcsök feloldásához, a bizalom erősítéséhez is. Csáky Pál miniszterelnök-helyettes azon kívánságát fejezte ki, hogy „ez az intézmény szolgáljon alázattal, szolgálja a szlovákiai társadalmat, de elsősorban azt a közösséget, amelyért létrejött és amelyhez tartozik. Azt kívánom, és azt kérem – mondta –, hogy az intézmény és a benne megvalósuló kiállítások, mindig az igazságot mondják a múltról és a jelenről nekünk és a jövő generációinak.”

Nem tagadom, jóleső érzéssel idézem fel az egykori pozsonyi múzeumavatót, melynek részese lehettem a Dzurinda-kormány magyar kormányfő-helyettese, és a magyar nyelvet választékosan meg ízesen beszélő, ugyanakkor azt mindig szívesen használó szlovák művelődésügyi miniszter társaságában, mert éreztem, akkor és ott, hogy egy történelmi pillanat tanúja vagyok. Ma sem gondolom másképpen. Hogy miért is? Mert Trianon után soha addig, de azóta sem esett meg sehol a Kárpát-medencében, hogy egy kisebbségben élő magyar közösség számára az egyik ország kormánya létrehozzon egy állami fenntartású kisebbségi nemzeti múzeumot, amelynek feladata az ott élő magyarság tárgyi és szellemi kultúrájának kutatása, amellyel párhuzamosan gyűjtőmunkát, tudományos kutatómunkát, dokumentációs és módszertani tevékenységet is folytat.

Ráadásul – ez pedig csak fokozta az örömemet –, hogy e gesztusértékű lépéssel teljesült a Csemadok 1968 márciusában meghirdetett 12 pontja közül az egyik, és nem is egy akármilyen reprezentatív épületben. Hisz fölötte magasodik négy tornyával a pozsonyi vár, tőle alig egy kőhajításnyira hömpölyög a Duna. Arról már nem is szólva, hogy az ünnepélyes szalagátvágás után azt is megtudhattam a rokonszenves és megnyerő közvetlenségű Jarábik Gabriellától: az önálló státusú múzeum két fiókintézménnyel is rendelkezik, mert hozzájuk tartozik az alsósztregovai Madách-kastély, valamint a szklabonyai Mikszáth-emlékház.  Hozzá kell tennem: ezekhez azóta egy harmadik is társult, a kassai Márai állandó kiállítás.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy rögtön felfigyeltem arra a friss interjúra, melyet az Új Szónak adott a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma alapító, s egyben a tisztét azóta ellátó igazgatónője, aki a szlovákiai kultúra fejlesztésében elért rendkívüli érdemeiért Zuzana Čaputová köztársasági elnöktől 2024 januárjában az egyik legmagasabb rangú szlovák állami kitüntetést kapta meg.

Amit olvashattam, az viszont már csöppet sem nyugtatott meg, sőt inkább elkeserített. Ugyanis az örök optimista és mindig vidám Jarábik Gabriella hangja ebben a Török Mátéval folytatott beszélgetésben nélkülözte a rá jellemző derűs hangot. Sőt inkább csak az aggodalom, a féltés tükröződött szavaiból, aminek oka az volt, ami a címét is megadta kettőjük nyomtatásban megjelent beszélgetésének: „Veszélybe kerülhet a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának működése.”

Lássuk ezek után az interjút:

A dialógus felvezetőjéből rögvest kiderül az apropó, aminek okán megtörtént Jarábik Gabriella megkeresése az Új Szó részéről. Ugyanis a pozsonyi kulturális minisztérium hétfőn menesztette a Szlovák Nemzeti Múzeum igazgatóját, Branislav Panist. Kedden pedig a tárca leváltotta a válságmenedzsernek tartott Anton Bittnert, a Szlovák Nemzeti Galéria augusztus óta ideiglenesen megbízott igazgatóját, majd őt nevezte ki a nemzeti közgyűjtemény élére. Mivel pedig a kulturális tárca egyik legnagyobb intézménye alá tartozik a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma is, természetesen a napilap tájékozódni akart annak igazgatójától, hogy mi várható számukra ebben az új helyzetben.

Arra az indító kérdésre, hogy meglepte-e Panis menesztése, az interjúalany így felelt:

„Azok után, hogy korábban leváltották a Szlovák Nemzeti Színház (SND) és az SNG (Szlovák Nemzeti Galéria – szerk. megj.) igazgatóját is, Panis számított arra, hogy őt is visszahívják. Ez viszont a legrosszabbkor történt, mert október elsejétől a konszolidációs csomaggal kell foglalkoznunk. Kilencvenötezer euróval lesz kevesebb a költségvetésünk, legalább négy alkalmazottunk fizetését kell csökkenteni. A három kihelyezett múzeumi részlegről nem bocsáthatunk el senkit, hiszen nem zárhatjuk be Szklabonyán a Mikszáth Kálmán Emlékházat, Alsósztegován a Madách-kastélyt és Kassán a Márai Sándor Emlékkiállítást sem. Pozsonyban viszont lehet, hogy egy-két munkatársunktól búcsút kell vennünk, de ezt már az új igazgatóval kell megtárgyalnunk.”

Ezt a lehangoló nyitányt követik azok a sorok, amelyeket a bevezetőmben már részben idéztem, annak kapcsán, hogy milyen volt a most kirúgott nemzeti múzeumi igazgatóval az együttműködés. Hadd tegyem közzé a válaszát immár szöveghűen: 

„Nagyon jó volt a munkakapcsolatunk. Mindenben segített, a Madách-emlékévben különösen. Például az „...írtam egy költeményt...” című Madách Imre emlékkiállításra 30 ezer eurót kaptunk, de a parkfelújításokban is segített az SNM. Kölcsönös bizalommal viszonyultunk egymáshoz. Ha megindokoltuk a terveinket, nem szólt bele az adott koncepcióba. Hagyott bennünket dolgozni: én jobb igazgatót nem tudok elképzelni.”

 A hivatalos közlemény szerint a kulturális miniszter Martina Šimkovičová, – akinek intézkedéseit és filozófiáját a korábbi, teljesen eltérő pártállású kulturális miniszterek közös nyilatkozatukban ítéltek el, kimondva benne, hogy „döntései degradálják a szakmai hozzáértést, likvidálják a kulturális intézmények autonómiáját, és álságosan normálisokra és nemnormálisokra osztják a társadalmat”  – úgymond „a széles körben ismert vezetői mulasztásai miatt döntött Panis menesztése mellett.”

Arra riporteri rákérdezésre, hogy mi állhat a döntés hátterében, a beszélgetőtársa híján van az érveknek, hisz nem tudhatja, milyen szempontokat vett figyelembe a tárca a kitűnő és magyarbarát szakember eltávolításával. Ehhez hozzáteszi: „Rá lehet fogni Krasznahorka várára és a Szepesi várra, de mindkettőn dolgoztak. Nem látok bele, hogy miért húzódik ennyi ideje a felújítás Krasznahorkán, az elején biztosan követtek el hibákat, de nem az igazgató, hanem a minisztérium. Nem tudom, hogy mi az, amiben Panis nem állta meg a helyét.”

Óhatatlanul következik ezután a magától adódó érdeklődés: „Ön félti az állását, pozícióját”. A válaszból azonmód kitűnik: az aggódás hátterében nem egy egzisztenciális gond áll, hisz a válasz a következő: „Én már olyan korban vagyok, hogy szeretném a múzeumot átadni. Nem az idén terveztem távozni, de azon dolgozom, hogy minden rendben legyen, ha mennem kell.” 

 Az interjú kulcsjelentőségű kérdezz-felelekjére, melyből kiderül, a tét valójában a felvidéki magyarság emblematikus jelentőségű intézménye sorsának alakulása, ezt követően kerül sor, melyet szintén szöveghűen tárok az olvasók elé:

 „Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának működése veszélybe kerülhet a kialakult helyzet miatt?

Nem tudom, csak remélem, hogy nem. Nagyon féltem az intézményünket. Többször volt már szó arról, hogy le kéne választani a Szlovák Nemzeti Múzeumról, de ilyen esetben nem tudom, mi lenne velünk. Eleve kérdéses, hogy a következő három év terveit meg tudjuk-e valósítani. Kicsi lesz a költségvetésünk, de mindig éltünk hazai és magyarországi pályázati lehetőségekkel is.” 

Az interjú végéhez közeledve egy gyorsmérleget is készít az igazgatónő arról, hogy milyen mértékben függ az intézménye a két fenntartó, a nemzeti múzeum és a kulturális tárca támogatásától, illetve a költségvetésük mennyiben a sikeres pályázásoktól. A rögtönzött számadásból aztán megtudjuk, idén a fenntartási költségeket, a béreket teljesen közpénzből finanszírozták és a rendezvények kiadásait is mintegy 80 százalékban ebből tudták fedezni. A korábbi évektől eltérően 2024-ben ugyan kevesebb volt a pályázatokból befolyó összeg, viszont – mint mondja –„rengeteg műtárgyat kaptunk például ajándékba legalább 20-30 ezer euró értékben. Van tehát egy számottevő támogatói réteg, aki bízik az intézményünkben.” 

Végszavában Jarábik Gabriella reményét fejezi ki, hogy az általa még nem ismert új igazgatójával a Szlovák Nemzeti Múzeumnak is lehet majd konstruktívan együttműködnie, de azt is tudja, a minisztérium által alaposan megkurtított költségvetéssel már semmi sem lehet majd olyan, mint volt eddig. Viszont van véleménye a tiltakozók ezreit utcára szólító, a nemzeti intézményeket „szolgahű” intézményekké változtatni akaró és a kultúra feletti kézi vezérlésért mindent megtenni szándékozó, 2018-ban tévés műsorvezetőként „az év homofóbja"-díjra jelölt miniszter eddigi ténykedéséről, melyet kifejezetten negatívan értékel:

„Csak azt mondhatom, hogy úgy érzem, nem segíti ezzel a kultúrát, nem segíti ezzel az értékek megőrzését vagy konkrétabban a műtárgyak megóvását. Hogyan óvnánk, ha nem lesz rá pénzünk? Szerintem a múzeum tevékenysége veszélybe került.”

Hadd egészítsem ki e szavait egy júniusi interjú-részlettel, abból a nagy- ívű dialógusból, melyben a beszélgetőtársa az azóta sajnos elhunyt egyik legismertebb szlovákiai magyar publicista, Miklósi Péter volt:

„Ön még a rendszerváltás előtt aláírta a Csehszlovákiai magyarok MEMORANDUMA 1988 című ellenzéki dokumentumot. Bántja, hogy 36 évvel később az országban újra a husáki érát idézően a kultúra területét az ingerültség és a kézi vezérlés keríti a hatalmába? 

Ez rettenetes. És egyszerűen lehangoló, ha a politika nemcsak beleszól a kultúrába, hanem a kultúra szabadságának mibenlétét is megkérdőjelezi. Vonatkozik ez a múzeumok és galériák újraszabott törvényére is.”