Több mint egy évtizeddel a 2011-es Arab Tavasz után a térség országainak többségében polgárháború dúl. A kevés kivételről pedig újabban szintén nehéz megjósolni, hogy nem tér-e vissza a diktatúrához.

2010. december 17-én egy tunéziai utcai árus, Mohammed el-Búazízi nyilvánosan felgyújtotta magát, miután elkobozták az árukészletét, és egy női tisztviselő megszégyenítette. Ez vezetett a jázminos forradalom kirobbanásához, közvetve pedig az Arab Tavasz néven ismertté vált eseménysorozathoz, amely megrázta a térséget. Az erőszakos tüntetéssorozat Tunézia több városára is átterjedt, és a 23 éve kormányzó elnök, Zín el-Ábidín ben Ali lemondásához vezetett 2011. január 14-én.

Egy évtizeddel később egyetlen érintett országban indult be a demokratikus átmenet – Tunéziában –, de sikertörténetről ott sem beszélhetünk. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál a ténynél, hogy idén januárban a tuniszi hatóságok már nem engedélyezték a diktatúra bukásának megünneplését. Hivatalosan a Covid-járványra hivatkoztak, ami azonban – különösen az elmúlt fél év történései fényében – ürügynek tűnik.

Tunézia

Az arab tavasz után Tunézia volt az egyetlen ország az arab világban, amely demokratikus átmenetet hajtott végre. A tunéziai polgárok példátlan politikai és polgári szabadságjogokat élveztek. 2014-ben és 2019-ben külföldi megfigyelők szerint is szabad és tisztességes választásokat tartottak.

Tavaly júliusban azonban Kaesz Szaíd elnök egyik napról a másikra menesztette a kormányt, felfüggesztette a parlamentet, és több más lépést tett hatalma megszilárdítása érdekében. Az ellenfelei által „puccsnak” titulált intézkedések nagy tüntetéseket váltottak ki mellette és ellene egyaránt.

Egyik vitatott döntésével a Forradalom Napját január 14-ről december 17-re helyezte át. Érvként azt hozta fel, hogy ben Ali lemondását, azaz január 14-ét követően korrupt politikusok jutottak hatalomra, akik „ellopták” a forradalmat. Annak ellenére, hogy a kormány betiltotta a gyülekezést, idén is több száz tüntető gyűlt össze Tunisz belvárosában, de erős rendőri jelenlét és barikádok akadályozták meg őket abban, hogy a város legfontosabb útján felvonuljanak.

Szeptemberben Szaíd részben felfüggesztette az ország 2014-es alkotmányát, és felhatalmazást adott magának a rendeleti kormányzásra. Jogvédők szerint az elmúlt hónapokban több ellenzéki politikust letartóztattak, köztük Tunézia legnagyobb iszlamista pártja, az Ennada alelnökét és Noureddine Bhiri volt igazságügyi minisztert. A hatalom célba vett újságírókat és bloggereket, és többeket elítélt a becsületsértésről és a rágalmazásról szóló törvények alapján. A mindent átható korrupció, a nem megfelelő átmeneti igazságszolgáltatási rendszer, valamint a súlyos gazdasági és biztonsági kihívások továbbra is jelentős akadályt jelentenek Tunézia teljes demokratikus konszolidációja előtt – áll az Európai Parlament októberi állásfoglalásában, amely elítéli a tuniszi parlament határozatlan időre történő felfüggesztését, és felszólítja Szaíd elnököt „az alkotmány elsődleges jogként történő visszaállítására”.

Szaíd decemberben bejelentette „az ország politikai válságából kivezető menetrendet”. Ez egy digitális nemzeti konzultációval kezdődött január 15-én. Ígéretei szerint a konzultáció alapján, júliusban referendumot írnak ki az állam politikai reformjáról, az év végén pedig parlamenti választásokat.

Szíria

A tunéziai események hatására 2011 márciusában, Szíriában is kormányellenes demonstrációk kezdődtek, a reformköveteléseket azonban az elnyomó Aszad-rezsim indulásból elutasította, a megmozdulásokat pedig erőszakosan elfojtotta. A véres megtorlás hatására a tüntetések lázadásba, majd gerillaháborúba mentek át. Az év végére a felkelők – a szomszédos arab országok és Törökország támogatásával – ellenőrzésük alá vonták az ország több települését.

Az Arab Tavasz többi országától eltérően a szíriai helyzetet bonyolítják a vallási, etnikai ellentétek. A helybéli keresztények és alaviták a többségben alavitákból álló Aszad-rezsimet támogatják, míg a lázadók többsége a szunnita lakosság soraiból kerül ki. Utóbbiakat az Öböl-menti államok és több NATO-tagország is támogatta, de a kormányerők ellen harcoltak iraki szunniták, csecsenek, afgánok, nyugat-európai dzsihádisták és az ország északkeleti részén a kurdok. A másik oldalon az ezreket halálra kínzó és a vegyi fegyverektől sem visszariadó Aszad-rezsimnek Irán és a libanoni (szintén siíta) Hezbollah nyújtott segítséget, 2015-től pedig Oroszország.

Bassár el-Aszad rezsimje erősen vesztésre állt, amikor Moszkva beavatkozása megfordította a polgárháború sorsát. Igaz, ebben szerepet játszott a nyugati államok és Törökország növekvő aggodalma az Iszlám Állam felemelkedése miatt, illetve a már említett, drámai vallási megosztottság is. Utóbbit szemlélteti, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg (SZSZH) mérsékelt lázadóit gyakran egyszerre támadták a kormányerők és az Iszlám Állam, északon a kurdoknak pedig hol az Aszad-rezsim katonái, hol az Iszlám Állam, hol a törökök által támogatott ellenzéki csoportok ellen kell(ett) harcolniuk.

Főként az orosz és iráni támogatásnak köszönhetően Bassár el-Aszad rezsimje visszaszerezte az ellenőrzést az ország déli fele fölött, azonban az északnyugati régiókat még mindig részben a kurdok, részben a rendszerrel szemben álló egyéb csoportok kontrollálják. Utóbbiak közt van számos, az al-Kaidához kötődő dzsihadista brigád, illetve a korábban legyőzöttnek hitt, de ismét megerősödő Iszlám Állam. A szervezet két legutóbbi vezetőjét ebben a térségben iktatták ki amerikai katonák, az utolsót éppen a napokban (link).

Az országban az Egyesült Államok és Oroszország is működtet kisebb támaszpontokat. A bonyolult viszonyokat szemlélteti az alábbi térkép, amelyet a Pentagon negyedévente készülő, legutóbbi jelentéséből emeltünk ki.

Mindezek mellett Szíria a Perzsa-öböl országaiban forgalmazott illegális drogok – többnyire egy Captagon néven ismert amfetamin – egyik fő forrásává vált az utóbbi időben. ENSZ-szakértők és nyugati diplomaták szerint az illegális kábítószer-kereskedelemből finanszírozzák a megszaporodott milíciákat és más, kormánypárti félkatonai erőket. Jordániai tisztviselők szerint az Irán által támogatott libanoni Hezbollah és a Dél-Szíria nagy részét irányító milíciák állnak a csempészet mögött. A Hezbollah tagadja a vádakat.

A 2011 óta zajló polgárháború, valamint az ahhoz kapcsolódó gyilkosságok és emberi jogi visszaélések miatt Szíria regionális és nemzetközi szinten egyaránt elszigetelődött, az Arab Liga felfüggesztette tagságát.

Az ENSZ becslései szerint 2011 márciusa óta mintegy félmillióan haltak meg, és több millióan menekültek el otthonukból. A szíriaiak 80 százaléka az Aszad-rezsim által uralt területeken is a szegénységi küszöb alatt él.

Líbia

2011 februárjában tüntetések kezdődtek Bengáziban és Líbia keleti felében, ahol az országot négy évtizede uraló Muammar el-Kaddáfi rendkívül népszerűtlen volt. A NATO vadászgépei által támogatott felkelők augusztusban elfoglalják a fővárost, Tripolit, majd magával a diktátorral is végeznek.

Az „ezredes” halála után az ország káoszba fulladt, és 2014-re gyakorlatilag kettészakadt. Az egyik oldalon az Egyiptom által támogatott keleti törzsek állnak Halifa Haftár tábornok irányításával Bengázi központtal, a másikon a Tripoliban székelő, nemzetközileg elismert kormány. A Haftár által vezetett Líbiai Nemzeti Hadsereg 14 hónapon át ostromolta a fővárost, Tripolit, de a támadást visszaverték a nemzetközileg elismert kormány csapatai. A felek 2020 októberében „végleges tűzszünetet” kötöttek, ennek ellenére megfigyelők szerint továbbra is nagyon törékenyek a stabilitást alátámasztó politikai megállapodás kilátásai.

A tavaly decemberre kitűzött parlamenti és elnökválasztást el kellett halasztani, és elemzők attól tartanak, a voksolással kapcsolatos nézeteltérések az ENSZ égisze alatt zajló békefolyamatot veszélyeztetik. Az egyik vitás kérdés, hogy ki indulhat a választásokon.

Egy hónappal a tervezett szavazás előtt Halifa Haftár is bejelentette indulását, ami megütközést keltett az ország nyugati részén, ugyanis az ottani hatóságok kizártnak tartják, hogy a tábornok általa ellenőrzött területeken szabad és tiszta voksolást lehessen tartani. Emellett háborús bűnösnek is tartják, amit ő tagad.

Szintén vitatott Szejf-ul-Iszlám Kaddáfi, az egykori diktátor fiának indulása. Ellene egyébként a Nemzetközi Büntetőbíróság máig érvényes elfogatóparancsot adott ki még 2011-ben, mert apja uralma idején a gyanú szerint emberiesség elleni bűnöket követett el.

Sokan kifogásolják, hogy Abdulhamíd Mohamed Dbeibeh ideiglenes miniszterelnök is megpályázza az elnöki széket, holott az ellenkezőjét ígérte, ráadásul jelenlegi pozíciója tisztességtelen előnyhöz juttatja a többi versenytárssal szemben.

A választásnak mérföldkőnek kellene lennie a szétszakadt ország politikai egyesítésében, ám miután a választás jogalapjáról nincs egyetértés, könnyen előfordulhat, hogy az országot ellenőrző különféle szervezetek el sem ismerik a voksolást, ami újra káoszba taszíthatja az országot.

A voksolást eredetileg január 24-re halasztották, de végleges időpont továbbra sincs.

Közben a francia külügyminisztérium közölte, hogy mintegy 300 külföldi zsoldos elhagyta Kelet-Líbiát. Párizs szerint ezzel megkezdődött a „mindkét oldalán harcoló külföldi erők ezreinek” fokozatos kivonása az észak-afrikai országból.

Az orosz Wagner-csoport zsoldosai a keleti székhelyű Líbiai Nemzeti Hadsereg mellett állnak, amelyet Moszkva mellett az Egyesült Arab Emírségek és Egyiptom támogatott a háborúban. Törökország csapatokat küldött a tripoli kormány támogatására. ENSZ-szakértők szerint a líbiai konfliktusban mindkét fél nagyszámú zsoldost vetett be, köztük Csádból, Szudánból és Szíriából.

Egyiptom

A tunéziai forradalom szikrája 2011 elején Egyiptomban is lángra kapott. Január 25-től több százezren foglalták el a Tahrír teret, követelve a harminc éve kormányzó Hoszni Mubarak távozását. Mubarak 2011. február 11-én lemondott. A hatalmat a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa (SCAF) vette át, élén Mohamed Husszein Tantawi tábornokkal, védelmi miniszterrel. Ő látta el az elnöki feladatokat a választások nyomán felálló új kormány beiktatásáig. A tervezett hat hónap helyett az ideiglenes kormányzás 2012 júniusában ért véget, további – 33 halálos áldozatot és kétezer sérültet követelő – utcai megmozdulásokat követően.

A 2012. júniusi választásokat a Muszlim Testvériség nyerte. A várt stabilitás helyett azonban újabb zavargások következtek. Az új elnök, Mohamed Murszi 2012 novemberében elfogadott egy iszlamista alkotmányt, amely korlátlan végrehajtó és törvénykezési hatalommal ruházta fel. Független megfigyelők „iszlamista államcsínyként” értékelték a lépést, amely hatalmas ellenállást váltott ki. A zavargásokban mintegy 800-an vesztették életüket. 2013 júliusában a hatalmat a hadsereg által támogatott ideiglenes kormány vette át, Murszit halálra ítélték. (2019-ben a börtönben halt meg, miközben egy perújrafelvétel után az ítéletre várt.) A 2014-es választásokig az alkotmánybíróság korábbi elnöke, Adli Manszúr állt Egyiptom élén, azóta Abdel-Fattáh esz-Szíszi tábornok, korábbi védelmi miniszter az ország elnöke.

Az arab tavasz ígérete Egyiptomban nem teljesült. A rezsim rendszeresen fellép a kritikát megfogalmazók ellen, a hatalommal szemben kritikus mozgalmakat betiltják, a résztvevőket „illegális tiltakozás” vádjával börtönre ítélik. Az egyiptomi aktivisták egyre növekvő nyomásnak vannak kitéve, a civil társadalom egyre kevesebb teret kap. 2018-ban például pert indítottak az Európai Parlament által adományozott Szaharov-díj nyertese, Aszmaa Mahfúz ellen, azzal az érvvel, hogy a díj a nem kívánatos külföldi befolyás egyik formája.

A 2018-as elnökválasztások külföldi megfigyelők szerint már nem tekinthetők demokratikusnak. Esz-Szíszi potenciális kihívóit megfélemlítették, lejáratták vagy egyenesen letartóztatták. Az „új rezsim” elnyomása olyan mértékű, hogy sokan visszasírják a Mubarak-rendszert.

Jemen

Az utóbbi időben a hírekben egyre gyakrabban jelenik meg Jemen. Az ok az lehet, hogy az Arab Tavasz országai közül ott a legnagyobb a „fertőzés” veszélye.

A Tunéziából átterjedt tiltakozások hatására 2012 januárjában az országot 1990-ben egyesítő Ali Abdullah Száleh lemondott és külföldi gyógykezelésre távozott. Néhány évi bizonytalanság után, 2014-ben az Irán által támogatott húszik bevették Szanaát, a fővárost és az ország északi régióinak nagy részét. A kormány előbb délre, majd Szaúd-Arábiába menekült. A polgárháborúba 2015-ben egy Szaúd-Arábia vezette koalíció is belépett, hogy segítse a kormány visszatérését.

A konfliktus azóta regionális proxy-háborúvá vált, amelyben harcosok és civilek tízezrei haltak meg. A háború a világ legsúlyosabb humanitárius válságát is előidézte, az ország az éhínség szélére sodródott, milliók szenvednek élelmiszer- és gyógyszerhiánytól. Az ENSZ szerint csak 2020 januárja és 2021 májusa között közel 2000, a jemeni húszi lázadók által toborzott gyerek halt meg a csatatéren, és az Irán által támogatott lázadók továbbra is táborokat és tanfolyamokat szerveznek a fiataloknak.

Az elmúlt hetekben a frontvonalak eltolódása miatt fokozódtak a támadások az Egyesült Arab Emírségek közelében, sőt a háború kezdete óta először elérték az Emírségek földjét. A húszik drónokat és rakétákat lőttek ki az országra, amelyeket a helyi és amerikai erők közösen hárítottak el. A hét elején egy ballisztikus rakétát akkor semmisítettek meg, amikor az izraeli elnök először látogatott az arab országba. Január közepén egy másik támadásban három indiai és pakisztáni munkás meghalt, hat másik pedig megsebesült az Abu Dhabi nemzetközi repülőtér közelében.

Az Emírségek számára nagy kihívást jelentenek a mostani támadások, mivel az olajban gazdag ország eddig viszonylag békés területnek számított a Közel-Keleten.