Az emléknap alkalmából február 25-én online kerekasztal-beszélgetést szervezett Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE kolozsvári kara. A szakértők szerint fontos lenne a társadalomban konszenzust elérni, hogy senki ne kérdőjelezze meg az eseményeket. Elfogadhatatlan továbbá, hogy 2021-ben a magyar tankönyvekben nem szerepel a munkatáborok története, ennek érdekében is lépni kellene.

A kerekasztal-beszélgetésen Grezsa Csaba, első beosztott konzul, dr. Murádin János Kristóf egyetemi docens, és Benkő Levente történész, újságíró vett részt, utána pedig Szász Attila Örök tél című filmjét tekinthették meg az érdeklődők.  

Murádin János a beszélgetés kezdetén tisztázta a fogalmakat: a GULÁG „burokba” került fogalom, amelyet a helyére kell tenni a közösségi emlékezetben.

„A GULÁG gyűjtőfogalom, és csak egy részére vonatkozik azoknak az elhurcolt embereknek, akik a lágerrendszer foglyaivá váltak. A Szovjetunión beül több fogolytábor működött, a GULÁG a köztörvényes bűnözők, illetve a politikai foglyoknak gyűjtőhelye volt. A legtöbben ezt azonosítják az egész szovjet fogsággal, pedig itt igazából nem voltak jelentős számban külföldi foglyok” – mondta az egyetemi docens.

Hozzátette, hogy a másik nagy lágerrendszer, amiről kevesebben hallottak, a GUPVI, amely a tulajdonképpeni elhurcoltak lágerrendszere, és amelyet a külföldi foglyok számára tartottak fenn. A szakértő rámutatott: ez a két rendszer nem különbözött egymástól, hiszen „ugyanaz a szörnyű orosz fogság jellemezte mindkettőt”, ahol a munkaerő maximális kihasználása volt a fő cél. Murádin János egy harmadik kifejezést is tisztázott, a málenkij robotot, ami magyarítás, és „kicsi munkát” jelent. Ezt a fogalmat ismételgették az orosz tisztek, ami a szakértők szerint groteszk helyzetet teremtett, mivel ez a „kicsi munka” akár kilenc évig is eltarthatott egyes esetekben.

Murádin János arról is beszélt, hogy miért pont február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak világnapja. Mint fogalmazott, ez a nap egy szomorú esemény évfordulója, ugyanis 1947-ben ezen a napon hurcolták el a szovjet hatóságok Kovács Bélát, a magyarországi független kisgazdapárt főtitkárát, és abban az időszakban a legnagyobb magyar pártnak volt az egyik vezetője. Kovács Béla nyolc éven keresztül raboskodott a Szovjetunióban, ártatlanul. Az ő példája „csak egy nyitány volt”, ezután kezdődik el a politikai foglyok elhurcolása, így ezen a világnapon a „szabadág, a véleménykülönbség, a szabad gondolkodás eltiprására is emlékezünk”.

Hogyan zajlottak a deportálások Erdélyben?

Benkő Levente történész, újságíró szerint voltak különbségek a magyarországi és a romániai deportálások között, ugyanis Romániában nem minden esetben a szovjet hatóságok gyűjtötték össze az elhurcolandó embereket. A szakértő részletezte, hogy pont Kolozsváron fordult elő, hogy a Belügyi Népbiztosság (NKVD) tisztjei gyűjtötték össze a kolozsvári magyar civileket (ötezerről tudunk eddig), de az esetek legnagyobb részében nem ők, hanem a román csendőrség gyűjtötte össze az észak- és dél-erdélyi magyarokat.

„A román hatóságok utasítást kaptak Bukarestből, a csendőrség főfelügyelőségétől az átállást követő néhány napban, hogy tartóztassák le a Románia területén tartózkodó német katonákat, internálják a romániai német etnikai csoport vezetőit, és tartóztassák le azokat a magyar elöljárókat, akik feltételezhetően ellenállási gócokat szerveznek” – magyarázta Benkő levente, hozzátéve, hogy emellett a már hazatért, egykori magyar honvédeket is hadifoglyoknak tekintették, és őket internálták.  

Murádin János emlékeztetett, hogy a Szovjetunió az újjáépítéshez használta a foglyokat, fakitermelésre, vasúthálózat helyrehozására, hídépítésre, bányamunkára és városok felépítésére. Szerinte a legrosszabb körülmények a bányákban uralkodtak, a sarkvidéken túli aranybányáknál például 86,4 százalékos volt a halálozási arány, tehát nagyjából átlagosan három hónapig élt egy fogoly.

A szakértő szerint a túlélés szempontjából nagyon sok függött attól, hogy hova került a fogoly, és az is fontos volt, hogy miként viszonyult a helyi lágerparancsnok a rabokhoz. Szavai szerint a Kolozsvárról elhurcolt ötezer – 14 és 70 év közötti – magyar férfi és fiú többségét az Ural hegységbe küldték, a „sors fintoraként” pont a magyar őshazába, Baskíriába, fakitermelésre. A visszaemlékezések szerint három köbméter fát kellett ahhoz kitermelniük, hogy vacsorát kaphassanak, és vannak olyan dokumentumok is, ahol azt említik, hogy olyan hideg volt, hogy „egyszerűen nem fogta a fát a fejsze”, lehetetlent kértek a foglyoktól.   

A helyén kezeli-e a kollektív emlékezet ezt az időszakot?

Benkő Levente úgy vélte, a magyar társadalom tekintélyes része a helyén kezeli ezt az eseményt, viszont van egy olyan réteg is, aki felületesen viszonyul a történtekhez. „Rengeteg az adósságunk. Az nem lehet, hogy 2021-ben a magyar tankönyvekben nem szerepel ez a történet. Az nem lehet, hogy Romániában egy betű sincs erről, és ha már erről beszélünk, akkor az sem jó, hogy az ’56-os forradalom vérlefojtását követő megtorlásról Romániában a tankönyvben semmi sincs” – mondta.

Murádin János szerint a kérdésnek közkinccsé kellene válnia, és a társadalomban konszenzust kell elérnünk, hogy ezek az események „ne kérdőjeleződjenek meg”. Mint fogalmazott, Erdélyben 25 ezer magyar civilt és 20 ezer katonát ejtettek foglyul, így sokaknak a családjukban van ez a történet. Szerinte, amit tehetünk, az az, hogy megbecsüljük az emlékműveinket, vigyázunk rájuk és évente megemlékezést tartunk.

„Az emlékművek megvannak, csak élettel kell megtölteni azokat, mert hanem egy hideg kő marad. Elsősorban a fiatalokat kell megfognunk, ezért örvendünk, hogy Szász Attila filmjét most levetíthetjük. Ezt a filmet úgy kell nézni, hogy nem egy ember történetéről szól, hanem több magyar vagy német asszony történetét összedolgozták és ebben egy közösség tragédiáját kell látnunk” – mondta Murádin János.

(A címlapkép jelenet az Örök tél című filmből, forrása: oroktel.hu)