Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Tárnok Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont Európa Stratégia Kutatóközpontjának vezetője és tömör elemzésében megállapította: a tavalyi esztendő semmi pozitívumot nem hozott sehol a világon, így kontinensünkön se a nemzeti és etnikai kisebbségek számára, e téren pedig 2024 se kecsegtet semmi jóval. Míg három évtizede e területen kedvező jelek mutatkoztak Európa-szerte és konkrét előrelépések is történtek, a tendenciának rég vége szakadt, sőt napjainkban egyre több a visszalépés.

Múltév tavaszán egy, még Nixon volt amerikai elnök által alapított washingtoni közpolitikai agytröszt folyóiratában megjelent írása kapcsán arról cikkeztem, hogy nem először és minden bizonnyal nem is utoljára ajánlhatom az olvasó figyelmébe Tárnok Balázsnak, a NKE azóta vezetővé előléptetett munkatársának és a Rákóczi Szövetség alelnökének személyét és elkötelezett kisebbségvédelmi tevékenységét.

Akkor elmondtam, a révkomáromi születésű nemzetközi jogászt, aki 2021-ben kutatóként egy évet töltött az indianai University of Notre Dame vendégkutatójaként, ahol az amerikai etnikai lobbit, a kisebbségi és emberi jogi érdekérvényesítés lehetőségét tanulmányozta az Egyesült Államokban, különös tekintettel a határon túli magyarokat ért jogsérelmek bemutatására –  mindenekelőtt azért ismerhetik és becsülhetik sokan, mert ő volt a Minority SafePack polgári kezdeményezés átütő erejű magyarországi aláírásgyűjtési kampányának koordinátora, illetve a Székely Nemzeti Tanács régiós európai polgári kezdeményezésének jogi képviselője.

Ugyancsak megsüvegelendőnek ítéltem, hogy olyan tekintélyes, a világ összes kancelláriájában olvasott orgánumokban, mint a Newsweek, a Washington Times és a Foreign Policy tette szóvá azt, hogy miként hagyja figyelmen kívül a nemzeti kisebbségek jogérvényesítő küzdelmét az Európai Bizottság, illetve közelebbről a magyar közösségek jogfosztásait az  ukrán meg a szlovák állam, és azt is, milyen veszélyes precedenst teremt, ha a döntéshozók megválaszolatlanul hagyják a nemzeti és etnikai kisebbségek emberi jogainak megsértését.

Érdemének tudtam be továbbá, hogy írásaiban jó érzékkel, tárgyilagosan és lényegre törő tömörséggel igyekszik úgy bemutatni olvasói számára a problémákat, hogy azok megfelelően rezonálhassanak a régiónkról, közösségünkről keveset tudók számára is.

Tárnok objektivitása párban járva az őszinteséggel mutatkozik meg eheti megszólalásában is, melyet a Nem a nemzeti kisebbségek éve volt 2023, az idei sem lesz az címmel tett közzé minap a Magyar Nemzetben. Tetszik-e vagy sem, az mindegy, de friss politikai kisesszéjében olyan tényekkel szembesít bennünket a mögöttünk hagyott óév és a most beköszöntött 2024 okán, melyek meg nem kérdőjelezhető igazságok és leszámolnak sokak dédelgetett délibábos illúzióival is.

Mielőtt viszont ezeket bemutatnám, lássuk előbb az értekezés felvezetését. Annak nyitánya megnyugtatónak semmiképp nem tekinthető tényrögzítései után Tárnok Balázs tömör, érvekkel alátámasztott meggyőző és hiteles okfejtése ekképp hangzik:

„2023 nem a nemzeti és etnikai kisebbségek éve volt, és várhatóan 2024 sem lesz az. A nemzeti kisebbségek már egy ideje politikai értelemben defenzívában vannak; Európában is egyre több állam vezeti ki a jogrendjéből a kisebbségek identitásának megőrzését garantáló rendelkezéseket. Amíg az 1990-es években számos előrelépés történt ezen a területen, napjainkban visszalépésekről tudunk beszámolni.

A folyamatot jelentős mértékben felgyorsította az éppen átalakuló világrend, illetve az orosz–ukrán háború. Az elmúlt években megfigyelhető volt a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetének „biztonságiasítása”, vagyis a biztonságpolitikai szempontok megjelenése a kisebbségekről szóló szakmai diskurzusban, valamint a nemzeti kisebbségek biztonságpolitikai tényezőként való láttatása politikai szereplők által, háttérbe szorítva a kérdés emberi jogi vetületét. Erre ráerősített Oroszország politikája és különösen Ukrajna elleni agressziója, amelyet az orosz vezetés az Ukrajnában élő orosz ajkú kisebbség védelmével indokolt. Ez a nyilvánvalóan igaztalan érvelés lehetőséget adott számos politikai erőnek, hogy a kisebbségeket stabilitási tényezőként tüntessék fel. 2022 februárja óta világrendünk válságát számos regionális szereplő kihasználta arra, hogy a rendezetlen kisebbségi kérdést egy huszárvágással oldja meg. Jó példa erre Hegyi-Karabah, ahol Azerbajdzsán tavaly ősszel egy több évtizedes etnikai szembenállást zárt le néhány nap alatt katonai úton, a gyakorlatban etnikai tisztogatást hajtva végre a területen élő helyi örmény lakosság elüldözésével.”

Nem is kevesen remélik azt, hogy mivel az idei év második felében Magyarország tölti be a soros uniós elnökséget, ez a szerepkör megnövekedett mozgásteret is jelenthet neki a kisebbségbe élő magyar közösségek számára oly fontos kérdések némelyikének napirendre tűzése terén. A kijózanító válasz sajnos a határozott nem. Hogy miért ez várható, az kiderül az alábbi fejtegetéséből, amivel vitatkozni nem lehet:

„Magyarország az elmúlt 35 évben zászlóvivője volt a nemzeti kisebbségi kérdésnek, ideértve az uniós szintű kisebbségvédelem szükségességének hangsúlyozását, valamint a határon túli magyarság érdekeinek érvényesítését a kétoldalú kapcsolatokban. A mostani politikai helyzet azonban hazánk cselekvési lehetőségeit is jelentősen beszűkíti. Bár Magyarország 2024. július 1-jétől fél éven át az Európai Unió Tanácsának soros elnöke lesz, nem várható, hogy a magyar EU-elnökség hatékonyan fogja megjeleníteni a nemzeti kisebbségek uniós védelmét.

A hazánk előtt az elnökséget betöltő Belgium, valamint a magyar elnökséget a sorban követő Lengyelország sem támogatja a kérdést, ráadásul a magyar EU-elnökség idején fognak átalakulni az uniós intézmények az európai parlamenti választásokat követően, ez pedig jelentősen korlátozza a magyar cselekvési képességet. További jelentős probléma, hogy a magyar kormánypárt fő európai szövetségesei szinte valamennyien ellenzik a nemzeti és etnikai kisebbségek uniós szintű védelmét, így Budapest nehezen találna politikai partnereket a kisebbségvédelmi kezdeményezései támogatásához.”

Ez a minimális bizakodásra sem feljogosító, de biztosan várható szcenárió-felvázolás nem lenne teljes, ha nem illeszteném ide mindazokat az érveket, melyeket Tárnok Balázs még e súlyos, de kényszerű, s egyben tényszerű megállapításai előtt elővezetett és melyeket a látlelete a Biztonságpolitikailag is fontos a kisebbségi kérdés címet viselő alfejezete tartalmaz:

„A határon túli magyarság szempontjából ez kedvezőtlen fejlemény, hiszen a magyar közösségek az eddigiekben és a jövőben is békés úton, a jog erejét felhasználva érvényesítik jogos érdekeiket, nem jelentenek biztonsági fenyegetést a területi államra nézve. Ezért bármely olyan tendencia, amely a kisebbségi kérdést nem emberi jogi, hanem biztonságpolitikai keretben jeleníti meg számunkra semmiképpen sem előnyös.

Mi várható 2024-ben ebben a regionális és világpolitikai keretben Európában a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme terén? Röviden: nem túl sok jó. Az Európai Tanács utoljára három évvel ezelőtt fogadott el jogi kötőerővel nem bíró jelentést a nemzeti kisebbségek védelméről (Kovács Elvira jelentését), a délszláv háborút követő nagy horderejű politikai megoldásokra pedig jelenleg nem látszik lehetőség.

Az Európai Unió (EU) kategorikusan elzárkózik a kérdéstől, ahogy az látszott a Minority SafePack kisebbségvédelmi kezdeményezés 2021-es elutasításából. Az uniós fellépést számos jogi és politikai akadály nehezíti. Több tagállam határozottan elutasítja, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét európai uniós szintre emeljék, így ha a következő néhány éven belül napirendre is kerül az EU alapító szerződéseinek módosítása, arra minimális esély mutatkozik, hogy konszenzus szülessen az EU hatásköreinek kiterjesztéséről e területen. Idén júniusban továbbá európai parlamenti választásokat is tartanak, a testület új összetétele azonban kevésbé releváns, hiszen az Európai Parlament az eddigiekben is támogatta a nemzeti kisebbségek védelmét, a kérdést az Európai Bizottság és a tagállamok kormányai akasztották meg.”

A Mi várható a Kárpát-medencében? alcímű alfejezet szintén a tárnoki tömörséggel vázolja a régiónkban élő magyar közösségek aktuális helyzetét, illetve azt, mit hozhat számukra a mostani esztendő. Íme, hogyan tárja elénk mindezt a jeles kisebbségkutató:

„A Felvidéken és a Délvidéken tavaly tartottak parlamenti választást – magyar szempontból előbbi kudarccal, utóbbi sikerrel zárult. A Vajdasági Magyar Szövetség megerősítette a pozícióját a szerb parlamentben, a felvidéki Magyar Szövetség pedig bár nem jutott be a pozsonyi parlamentbe, a júniusi EP-választáson megpróbálhatja visszaszerezni az európai parlamenti képviseletét. Erdélyben idén többszörös választási év lesz: négy választást tartanak az országban, ami a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is kihívást jelent. Továbbra is Kárpátalja van a legnehezebb helyzetben; a háború borzalmai mellett a kárpátaljai magyarok kisebbségi jogai a decemberben elfogadott ukrán kisebbségi törvény módosítása ellenére sem tekinthetők rendezettnek, a kárpátaljai magyar politikai érdekképviselet mozgásterét pedig jelentősen beszűkíti a magyar–ukrán kétoldalú viszony.”

Zárszava viszont némiképp reménykeltő s talán nem is alaptalanul. Úgy látja, hogy miközben a nagypolitikában világszerte nem a nemzeti és etnikai kisebbségek számára fog „állni a zászló” az idei évben, számukra az esélyt továbbra is a jogi eszközök maximális igénybevétele jelenti. Ez az a terület, ahol van már több, reményekre feljogosító precedens. A teendőket sommázza is haladéktalanul:

„A nemzeti kisebbségek politikai értelemben defenzívában vannak, ami a jogvédelmi tevékenység fokozására sarkall minket. A bíróságok előtti jogérvényesítést nem vagy kevésbé terhelik a számunkra negatív (geo)politikai fejlemények. Minél több ügyet kell megnyerni a nemzetközi bírói és egyéb fórumokon, hiszen jelenleg ezek képesek a legnagyobb eredményeket elérni a határon túli magyarság jogi helyzetében. A határon túli magyaroknak továbbra is a jog a legerősebb fegyver; a jog erejében az aktuális politikai kudarcok és a mozgástér beszűkülése miatt sem veszíthetjük el a hitünket.”