Megszólalt a héten a Szemlélek keresztény portálon a magyarországi vallási és közéleti helyzetet jól ismerő, magyar állampolgárságát büszkén vállaló, a vajdasági Hódságon született Német László bíboros, belgrádi metropolita érsek, a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia (MKPK) volt titkára és nagy visszhangot kiváltó programadó értekezésében rámutatott: szembenézésre, önkritikára, megtérésre és megújulásra van szükség az egyházában, mert az a 16 éven keresztül tanúsított hallgatásával „elmulasztotta érvényesíteni prófétai szerepét a társadalomban.”

„A „meg nem szólalás művészete” időnként valóban bölcs és szükséges lehet. Ám ha a hallgatás rendszerszintűvé válik, és 16 éven át nem születik érdemi megszólalás a társadalmi igazságtalanságokról, a közbeszéd eldurvulásáról, a gyűlöletkeltés intézményesüléséről, a korrupció grasszálásáról, emberek rendszerszintű megbélyegzéséről, kiközösítéséről, a velük szembeni gyűlöletkeltésről, akkor az már nem erény, hanem súlyos mulasztás.”

Bombaként robbant  a héten Német László bíboros, belgrádi érseknek az a programadó írása, mely a Szemlélek magazinban jelent meg és melyből fentebb idéztem.

A dolgozat nem véletlenül látott napvilágot a keresztény szellemiségű online lapban, hisz  ennek alkotói közössége a társadalmi párbeszéd támogatását tartja elsődleges feladatának, vallja a kritikai szemlélet képviseletét, amelynek elválaszthatatlan részét képezi az önkritika is, továbbá küldetésének tekinti olyan közbeszéd alakítását, amelyben lehetséges a keresztény értékeken alapuló gondolkodás, a szekértáboroktól mentes, avagy azok között hidat építeni képes megközelítés.

A bíboros-érsek három nappal azt követően tette közzé esszéjét, hogy egyedüli magyar római katolikus egyházi főméltóságként eleget tett Sulyok Tamás köztársasági elnök meghívásának és részt vett az új magyar parlament alakuló ülésén.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy miközben a protestáns felekezetek, beleértve a határon túliakat is – Balog Zoltán püspök beszédes kivételével – itt mind magas szinten képviseltették magukat, a magyar katolikus egyház látványosan alulreprezentálta magát. Részükről ugyanis egyedül a görögkatolikus metropolita érsek, Kocsis Fülöp volt jelen. Ő is csak a képviselők eskütételét tisztelte meg jelenlétével, majd meg se várva az új miniszterelnök, Magyar Péter beszédét, sietve távozott a díszpáholyból.

Ez a feltűnő távolmaradás azért is szembeötlő, mert négy éve a hasonló esemény idején a magyar katolikus egyház felsővezetése szinte kivétel nélkül képviseltette magát: ott volt az MKPK akkori elnöke, valamint az összes érsek. Nem kevésbé sokatmondó volt az is, hogy utóbb kiderült: Székely János az MKPK elnöke, aki most éppúgy, mint az összes főpap, szintén meghívást kapott az ülésre, utóbb közölte: „korábban elvállalt egyházi elfoglaltságai miatt nem tudott jelen lenni.”

És jöjjön még két beszédes adalék, egy friss és egy régebbi, ami tovább árnyalhatja a képet. A frissebbik szereplője Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát, aki a szombati beiktatási ünnepség után a Kossuth téren a tömegben elvegyülve vett részt a rendszerváltó népünnepélyen. Ő a Szemlélek megkeresésére így indokolta jelenlétét: „Magánemberként mentem, semmi hivatalos vagy megbízás jellege sem volt. Szerettem volna érezni, megtapasztalni a hangulatot. Magával ragadó volt. Örültem, és hálás vagyok, hogy részese lehettem.”

A régebbi, pontosabban a 2023-as história azért ötlik fel most bennem, mert az egy olyan előzménye a mostani történéseknek, ami szintén üzenetértékű. Amit felidézek az sokakban megdöbbenést váltott ki, hisz egy olyan határátlépés történt meg akkor, ami korábban elképzelhetetlen volt: Erdő Péter révén egy magyar katolikus egyházi vezető ott volt a Kötcsei Találkozó nevű zártkörű pártrendezvényen, amivel egyértelműen kifejezte, hogy egy bizonyos holdudvarnak a szimpatizánsa. E vonzalomnak már korábban is voltak jelei. Elég arra gondolni, hogy a bíboros 70. születésnapi ünnepségét 2022. június 27-én éppen a budavári Karmelita kolostorban rendezték meg.

Mindezeket érdemesnek tartottam előrebocsájtani Német Lászlónak a néhány napja közreadott szembenézésre való intelmei kapcsán, melyben a magyarhoni állapotokat nagyon jól ismerő bíboros belgrádi érsek vajdasági püspökként szerzett tapasztalatai alapján bírálta, hogy a pápa helyett inkább a politikusokhoz igazodott Pannoniában a katolikus egyház, meg azt is, hogy az elmúlt 16 évben a határon túli egyházi támogatások jelentős része politikai csatornákon keresztül vált hozzáférhetővé.

Értekezésének elején a főpap rögtön tisztázta, hogy most, amikor a közösségi médiában egymás után jelennek meg azok a nyilatkozatok, amelyek az egyházak szerepét értékelik az elmúlt 16 éves kormányzás időszakában, milyen jogon szólal meg ebben a témában?

Ami erről mond, önmagáért beszél, aligha igényel bármilyen kommentárt: „Három okot szeretnék erre felhozni. Először is, dolgoztam Magyarországon, olyan feladatkörökben, amelyek pontos rálátást adtak a magyarországi egyházak és a mindenkori állam közötti együttműködés lehetséges modelljeire, hiszen 2006 és 2008 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkári feladatait láttam el.

Másodszor, 2010 óta magyar állampolgár (is) vagyok. Ez számomra nemcsak szavazati jogot jelent, hanem feladatot is. Mély meggyőződésem, hogy kötelességem figyelemmel kísérni, szívemen viselni az anyaország helyzetét, kihívásait, örömeit és fájdalmait.

Harmadszor pedig szerzetesként az Isteni Ige Társasága magyarországi rendtartományának voltam három évig a tartományfőnöke, egyházjogilag ma is a magyarországi tartományhoz tartozom. Rendszeres kapcsolatban állok tartományunk tagjaival és elöljáróival, személyesen is találkozunk, és része vagyok a tartomány információs hálózatának, így első kézből értesülhetek a mindennapi eseményekről és az egyházpolitikai folyamatokról.

2008-tól 2022-ig Nagybecskereken voltam megyéspüspök, majd közel két éven át ugyanott apostoli kormányzóként szolgáltam, miközben már belgrádi érsekként is elláttam a feladataimat. Nagybecskereki szolgálatom idején folyamatos kapcsolatban álltam a magyarországi egyházi vezetéssel, és részben az állami intézményekkel is.

Utóbbiakkal azért csak részben, mert körülbelül tíz éve a Délvidéken az egyházaknak szánt magyarországi állami támogatások 99 százalékát gyakorlatilag egyetlen politikai párt döntésein keresztül lehetett elérni.”

Ezt követően azt is pontosítja, hogy „ebben a formában ebbe a konstrukcióba nem tartottam helyesnek belépni és részt venni, ezért egyházmegyém hosszú időre kimaradt az anyaországi támogatások döntő részéből. A „minden egyes magyart szerető” budapesti kormány ezt a délvidéki rendszert soha nem kérdőjelezte meg.”

Szókérésének a Mintha minden rendben lett volna című passzusában tér rá arra, hogy miért gondolja, hogy hangot kell adnia most a kételyeinek. Elmondja: szerinte problematikus, hogy egyes egyházi szereplők, akik sok esetben a rendszer kedvezményezettjei voltak, ma úgy beszélnek a 2010 utáni időszakról, mintha abban nem történtek volna olyan társadalmi és politikai folyamatok, amelyek világos egyházi állásfoglalást igényeltek volna. Élve az önkritika eszközével is, nehezményezi, hogy nem születtek kellően határozott megszólalások a társadalmi igazságtalanságokról, a közbeszéd eldurvulásáról, a gyűlöletkeltésről, a korrupcióról vagy bizonyos csoportok rendszerszintű megbélyegzéséről: „A mostani egyházi megszólalások közül számomra különösen furcsa az az állítás, miszerint az elmúlt 16 évben tulajdonképpen nem voltak komolyabb anomáliák, és nem akadtak olyan jelenségek, amelyek az egyház részéről világos és egyértelmű állásfoglalást kívántak volna meg, hiszen ilyesmi még a „legjobb” családban is előfordul. Amikor most az egyházról beszélek, elsősorban a katolikus, illetve tágabban a keresztény egyházak vezetőire gondolok – magamat is ide sorolva, még akkor is, ha nem az anyaországban szolgálok.”– fogalmazott.

Nem kertel, akkor sem, amikor e negatívumok okait keresi. Úgy látja, a magyar egyház bizonyos részei túl közel kerültek a politikai hatalomhoz, miközben eltávolodtak attól a szinodális szemlélettől, amit Ferenc pápa kezdeményezett a katolikus egyház megújulására, és amit XIV. Leó pápa elkötelezetten igyekszik érvényesíteni. E hozzáállásnak a lényege a közös útkeresés, a helyi közösségek bevonása, a meghallgatás és párbeszéd, ahol a kulcs a nyitottság, az alázat és a befogadás, ahol a különböző nézőpontok meghallgatása gazdagítja a közösséget.

Miközben Vatikán a dialógusra és a közös felelősségvállalásra épülő új evangelizációt szorgalmazza világszerte, Német László írásának A pluralitás elfojtása alcímet viselő alfejezetében arra kényszerül, hogy megállapítsa: a magyar katolikus egyház sajnos „külön utakon jár”. Ezt konkrétumokkal is alátámasztja:

„Személyes ismereteim alapján azt is ki kell mondanom, hogy bizonyos elvárásokat egyházi közegben is meg lehetett tapasztalni. A magyarországi szinodális folyamat iránti nyitottságom és a Megújul.hu kezdeményezésének támogatása miatt az elmúlt években különböző formájú kizárásokkal és mellőzéssel kellett szembenéznem. Azokat pedig, akik velem dolgoztak bizonyos projektekben, finoman és „stílusosan” próbálták megszorongatni, de olyan is előfordult, hogy egyes személyeket el akartak távolítani az állásukból – több-kevesebb sikerrel. (a szerző kiemelése)

Ezek soha nem látványos, úgymond hivatalos szankciók voltak, hanem sokkal kifinomultabb, mégis nagyon is valóságos és hatékony mechanizmusok: elhallgattatás, mediális vákuumba szorítás (például a „hivatalos” magyar katolikus sajtóban), bizalmatlanság, pénzelvonás.” 

A bíboros vitairatának a Szólni vagy nem szólni? című részében foglaltakról már szóltam a bevezetőmben. Viszont azt se hagyhatom ki, amit a bíboros e kérdés kapcsán itt szintén hangsúlyozott: „Úgy látom, hogy a választások utáni egyházi nyilatkozatok egy része a múlt relativizálására törekszik, és nem a kritikus szembenézésre. Ugyanakkor vannak olyan hangok is – papok, szerzetesek, világi hívek részéről –, amelyek őszintén szólnak az egyház és a politikai hatalom közötti túlzott közelség veszélyeiről. Ezek a hangok a remény jelei, és azt mutatják, hogy a magyar egyházon belül él a megújulás vágya, az egyházi megújulásnak is van tőkéje, kairosza, melyet ki kellene használni.”

Azt se hallgatja el a főpap, hogy az elmúlt több mint másfél évtized bővelkedett pozitívumokban is, amit az Amiért hálásak lehetünk címet viselő alfejezetben ekképp összegez: „Fontos ugyanakkor kimondani, hogy az elmúlt 16 évben sok jó is történt. Az állam és az egyházak kapcsolatában is számos olyan kezdeményezés és döntés született, amelyekért őszinte hálával tartozunk a mindenkori magyar kormánynak: az iskolák, a szociális és karitatív szolgálatok támogatása, a vallásszabadság és az egyházak alkotmányos helyzetének megerősítése. Ezek ma a világon nem mindenhol értetődnek maguktól.” 

Záró összegzéséből, melynek a Politikai elvárások nélkül címet adta, egy terjedelmesebb, megannyi, valóban korparancs-jellegű intést magába foglaló passzust idéznék, mely reflexiókra kell, hogy kötelezze a magyar katolikus egyház illetékeseit. Reményemet, hogy így lesz, alátámasztani tűnik az is, hogy a magyar katolikus egyház lapja, a Magyar Kurír már a publikáció megjelenését követően azonnal részleteket közölt Német László írásából, de az is, hogy az újabban „megtáltosodott” M1 TV Híradója is kötelességének érezte beszámolni róla.

„Meggyőződésem, hogy a jövőben még inkább olyan politikai és társadalmi légkörre, valamint olyan jogi berendezkedésre van szükség, amelyben az állam és az egyházak a közjó szolgálatában, kölcsönös tiszteletben és átlátható keretek között működnek együtt. Olyan modellre van szükség, amely figyelembe veszi Magyarország keresztény gyökereit és az egyházak pótolhatatlan szerepét az oktatásban, a családok támogatásában, a szociális és az egészségügyi ellátásban, a kultúra és a nemzeti identitás különféle árnyalatainak ápolásában, ugyanakkor világosan megőrzi az állam világi jellegét és az egyházak belső autonómiáját.

Ez azt jelenti, hogy az állam tiszteletben tartja az egyházak tanító és lelkipásztori küldetését, nem akarja pártpolitikai célokra felhasználni őket, az egyházak pedig nem törekszenek politikai hatalomra, hanem prófétai szabadsággal, a társadalom lelkiismereteként szólnak hozzá a közélethez – és teszik ezt, például a katolikus egyház, nagyobb összhangban a mindenkori Szentatyával. Egy ilyen modellben az állami támogatás nem kiváltságokat jelent, hanem a közfeladatok közös viselését, mégpedig világos és ellenőrizhető megállapodások alapján, úgy, hogy az egyházak ne kerüljenek anyagi vagy politikai függésbe egyetlen kormánytól sem.

Remélem, hogy Magyarországon és a határon túli egyházmegyékben a következő időszakban olyan bizalmi légkör és párbeszéd alakul ki az állam és az egyházak között, amelyben mindkét fél tudatosan kerüli a kölcsönös függőséget, az állam nem vár „ellenszolgáltatásként” politikai lojalitást az egyházaktól, (a szerző kiemelése) az egyházak pedig nem az aktuális hatalomtól remélik küldetésük beteljesítését, hanem szabadon, az evangélium fényében szolgálják az embereket, mert Jézus Krisztustól is ezt látták.”