Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Dobszay János és a Torony, magasan című írásában arról cikkezett, hogy az Árpád-házi királyok csontjainak őrzésére szolgáló „szellemi őrhelyként” épülhet meg Makovecz Imre eredetileg a budai Apor Vilmos térre szánt nagyszabású temploma, melynek építésével a magyarországi katolikus egyház sem korábban, sem pedig ma nem ért egyet.

2021 januárjában „Istennek épülne az a "templom", vagy Makovecz Imrének? Kinek a hódolata, imádata, dicsőítése az építkezni vágyók valódi célja?” címmel ismertettem e rovatban a Szemlélek keresztény elkötelezettségű magazin akkori főszerkesztőjének, mai lapigazgatójának, Gégény Istvánnak a Sok sebből vérzik a Makovecz-féle "megatemplom" terve című publicisztikáját. Akkor elmondtam, a szerző annak járt utána, hogy vajon mi állhat annak az akkor hatalmas visszhangot kiváltó össznemzeti üggyé kreált budapesti gigantikus templomépítési kezdeményezésnek a hátterében, mely az organikus architektúra mesterének a nevéhez fűződik, de annak megvalósítását az építészeti koncepció 2005-ös nyilvánosságra kerülése óta a magyar katolikus egyház hevesen ellenzi.

Arról is szóltam, hogy míg a tervezett Makovecz-katedrálisról egyesek így lelkendeztek: „végre megépülhet a koronaékszer, az életmű csúcsa, az a templom, amiben megjelenik a teljes életmű esszenciája", ami „égbetörőbb és kifejezőbb, mint Gaudí Sagrada Familia-ja, és amit megálmodója a „Szentek és kárhozottak temploma" (sic!) névre már el is keresztelt, addig másokban a józan hang kerekedett felül. Például imigyen: „Egy templom esetében úgy helyes, ha a művészet, a tudomány szolgálja a hitet, nem pedig a hit rendelődik alá a művészkedés allűrjeinek.”

Az akkor egy tévéműsor nyomán fellángolt vitában sok minden elhangzott, és sorakoztak a pro meg kontra érvek arról, hogy vajon érdemes-e, szabad-e, egyáltalán kell-e vagy sem egy ilyen sokmilliárd forintba kerülő hatalmas méretű katedrális felépítését szorgalmazni a magyar fővárosban, amikor erre valójában az égvilágon semmi szükség.

E sarkos megfogalmazás nem az én találmányom volt, hiszen nagyon hamar kiderült: nem kérnek ebből a monumentális, kétszáz angyalos égbetörő kőcsipke-rengetegből a budai katolikus hívek, és már az első tervek felröppenésétől kezdve ellenzi ennek a megvalósítását a magyar katolikus egyház is. Határozott elutasító álláspontját pedig józan érvekkel is alátámasztotta. Mindenekelőtt azért nem értett egyet az ötlettel, mert a tervezett helyszínen már van egy katolikus templom, a közvetlen környéken pedig további öt római katolikus istenháza áll. Felettébb aggályosnak tartotta, azt is, hogy a tervezett gigantikus dóm mintegy tízéves építése forint-tízmilliárdokat igényelt volna, a majdani fenntartása pedig éves szinten további többszáz-milliókat.

Ráadásul ott lebegett Erdő Péter bíboros-érsek és a többi egyháznagy szeme előtt, hogy az építésszel korábban már csúnyán „megégették magukat”, mert egyszer már zöld utat adtak egy utóbb csődtömegnek bizonyult sajnos megvalósult Makovecz-álomnak. Nevezetesen: hiába próbálta szebbik arcát mutatva tagadni éveken át a fenntartó Pázmány Péter Katolikus Egyetem, hogy csak teher neki a Lackfi János író által „Makovecz-féle hungaro-Disneyland”-nek becézett piliscsabai campus, 2020-ban belátva, hogy az egyetem bölcsészkarának kiköltöztetése eleve katasztrofális ötlet volt, teljesen és végleg kiürítették az épületeket. Ehhez a belátáshoz kellett egy negyedszázad és számolatlanul sok milliárd elköltött közpénz; ma pedig kong az ürességtől a leromlott campus, senki semmire se használja. Nem is lehetne, mert nehezen fenntartható, öncélú kihasználhatatlan részletekkel teli, több ponton beázó, s a korhadó faanyagokkal a használói felé forduló épületegyüttes teljes felújításra szorul.

És még egy apró, de jellemző adalék az ominózus, tizenöt évvel ezelőtti győztes, de a katolikus egyház által nem támogatott Szentek és Kárhozottak Temploma tervpályázatának históriájához:

Makovecz 2005 januárjában tudta meg, hogy a megnyert pályázata ellenére a templom megépítésére nincs sok esély. Az építésznél épp ekkor vendégeskedő Rényi András művészettörténész utóbb így számolt be arról, miként reagált házigazdája a kedvezőtlen fordulatra: „a dühöngő Makovecz pallérozott, tájnyelvi ékítményekkel földíszített magyarsággal küldte el melegebb éghajlatra Erdő Pétert és a magyar püspöki konferenciát.”

Annak ellenére, hogy a látványos, de a funkcionalitás szempontjait nélkülöző, méregdrágán felépíthető és csak költségesen fenntartható, majd gyorsan pusztulásnak induló Makovecz-épületek kapcsán – amint azt a fenti példázatunk is bizonyítja – jogos a racionalitás talaján állók részéről a fenntartás, most mégis úgy tűnik, ismét napirendre került „a magyar Sagrada Familia” feledni vélt terve. Legalábbis erről számolt be a HVG legfrissebb számában Dobszay János.

Mindez már a bevezető soraiból kiderül, melyekben a következőket olvashatjuk:

„Bár előrehaladott fázisban van a Makovecz Imre munkásságát bemutató jövő évi életmű-kiállítás szervezése – amelynek megvalósításhoz nemrég 80 millió forint támogatással járult hozzá Lázár János tárcája –, a világhírű építész fő művének szánt templom felépítésével kapcsolatban továbbra is sok a bizonytalanság. Valami azonban e téren is mozdulni látszik. Az építési és beruházásügyi miniszter ugyanis az eredetileg a budai Apor Vilmos térre elképzelt alkotás megvalósításához is folyósítani rendelt egy – igaz, a többmilliárdos beruházás méreteihez képest elenyésző – 60 millió forintos költségvetési támogatást.”

Némiképp pikírt a folytatásban idézett lakonikus jellemzése az építészek többségének a makoveczi életműről, de tagadhatatlan, hogy az nem nélkülözi az igazságot. Elég talán, ha csak a sevillai világkiállítás magyar pavilonjára, a makói Hagymaházra és az ottani Hagymatikum Gyógyfürdőre,  vagy éppen a kakasdi Faluházra vetünk egy pillantást:

„Bármit tervezett Makovecz Imre – művelődési házat, egyetemet, könyvtárat vagy fürdőt –, valahogy mindig templom lett belőle.” Szakmai körökben egykor gyakran lehetett hallani az idézett mondást. Az már az élet furcsasága, hogy amit az organikus építészeti iskola megteremtője a saját munkássága fő művének – és valóban templomnak – szánt, máig nem épült meg. És az is biztos, hogy ott és abban a formában, ahogy elképzelte, már nem is fog. Budapest így továbbra is fehér folt az építésznek a teljes Kárpát-medencét lefedő életművében: a fővárosban egyetlen általa tervezett középület sem áll.”

Utóbbi fehér foltot volt hivatva eltüntetni a már szóbahozott, a budai Apor Vilmos térre tervezett monumentális templom, mellyel kapcsolatban arról is beszámol Dobszay, hogy három éve még közadakozás is indult volna a beruházás érdekében, ám az örökösöket képviselő Makovecz Alapítvány jelezte: „mivel templomépítést csak az egyház kezdeményezhet, ilyen szándék pedig nincs, kivárják, amíg eljön az alkalmas idő.”

„Ez azonban a jelek szerint nem holnap lesz” – szögezi le Dobszay, ami 2021-ben egyértelműnek is tűnt, annak ellenére, hogy az elképzelés befolyásos szimpatizánsaiból nem volt hiány, beleértve a legmagasabb szinteket.

Tehát nem őrajtuk múlt elsősorban az, hogy a tervből sem akkor, sem később nem lett semmi, hanem azon, hogy a templomépítés előtt vallási természetű akadály is tornyosodik. Ennek megértéséhez szerzőnk a tervek megszületéséig megy vissza az időben, közben nem feledve azt sem, hogy szóljon a már bemutatott, a tervező és az egyház közötti nézetkülönbségekről is:

„A templom a tervezés kezdeti fázisában a „Szentek és kárhozottak” nevet viselte. Bár Makovecz elképzelésének teológiai koncepcióját annak alaposabb ismeretében egyházi személyek sem vitatták, az építész – érzékelve az elnevezésből fakadó ellenérzéseket (miszerint az elkárhozottaknak „nem jár templom”) – elvetette a korábbi névötletét. Ettől fogva két másik változatot használt: Szent Mihály-templom, illetve a Feltámadás Temploma. Ugyanakkor az is nyílt titok, hogy Erdő Péter és Makovecz viszonya finoman szólva sem volt felhőtlen: még a kilencvenes években, az építész által tervezett Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusának felépítése idején különböztek össze. Sokak szerint az ekkorról datálódó személyes ellentét is közrejátszott abban, hogy a bíboros soha nem lelkesedett az építész grandiózus tervének megvalósításáért. „Ekkora templomban, projektben az egyházmegyében mi nem gondolkodunk” – nyilatkozta korábban Erdő.”

De nem csak a beruházás méretei akadályozták azt, hogy a Makovecz által 2005-ben a XII. kerület önkormányzatának meghívásos pályázatára készített terv megvalósuljon. A bíborosnak az alkotás jelképrendszerével is aggályai voltak. A hatalmas épület üvegpadlózata alatt ugyanis – mintegy a mennyország ellentéteként – a látogató lábai alatt „megnyílt”, pontosabban szólva láthatóvá vált volna maga a pokol. Igaz, az alvilág ábrázolása számtalan templom freskóján megtalálható, de „épített formában”, ilyen vizuális erővel megjelenítve még sehol.”

Ezt követően szerzőnk arról számol be, hogy a Makovecz által a későbbiekben átdolgozott terv – amelyen halálát követően munkatársa, Nagy Ervin dolgozott és dolgozik jelenleg is – „kinőtte a hegyvidéki telket. Az új helyszín megtalálásának feladata így a Makovecz Alapítványra hárult, és ez annak ellenére nem egyszerű feladat, hogy Orbán Viktor különösen fontosnak tartotta a mester szakmai hagyatékának őrzését, és a fiókban maradt jelentősebb tervei megvalósítását.”

Az utóbbi időben több budapesti helyszíne is felmerült a templom megépítésének, ám döntés még nincs – számolt be a HVG-nek az alkotó fia, Makovecz Pál, aki az alapítvány vezetője. Elmondta, szeretnének megegyezésre jutni a katolikus egyházzal, főleg azért is, hisz „édesapja e felekezet számára tervezte az épületet, amelynek makettjére annak idején XVI. Benedek pápa szó szerint az áldását adta.”

Viszont Turi Attila építész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, aki maga is évtizedeken át dolgozott Makovecz mellett, egy, az Olvasatnak adott interjújában egy olyan más javaslattal állt elő, ami áthidaló megoldást jelentene erre a két évtized óta megoldatlan ügyre: azt szorgalmazta, hogy ökumenikus szakrális helyként épüljön meg a templom.

Mi több, ő egy más jellegű szakrális funkciót is felvetett a templom jövőjéről való gondolkodás során. Erről így számol be Dobszay a cikke fináléjában:

„Amikor az MMA elnökét a már idézett interjúban arról kérdezték, hogy az épület egyedi építészeti jellegzetességein túl mi adhatná az Antoni Gaudí barcelonai temploma kapcsán magyar Sagrada Famíliaként is emlegetett templom lényegét, Turi a „nemzeti összetartozás” megjelenítését emelte ki. Emlékeztetett, hogy a történelem során többször feldúlt székesfehérvári királyi temetkezőhelyről származó csontokat pár éve az Árpád-ház géntérképének elkészítése céljából a Magyarságkutató Intézetbe vittek.

„Ezeket a csontokat rendbe rakni kegyeleti kérdés, egyben a magyarság öntudatának a kérdése is. És ezen a ponton több kérdés szála fut össze (…) mert ha a királyok csontjait elemző munka néhány éven belül befejeződik, akkor vajon hová temetjük őket?” – kérdezte Turi. Majd válaszolt is rá: a megépítendő templom alkalmas és méltó hely volna erre. Amivel egyébként Makovecz Pál is egyetért.

Ugyanakkor mivel az MMA szavára kormánykörökben is figyelnek, nem kevésbé érdekes az a szempont, amit szintén Turi vetett fel a már idézett cikkben. Felidézte, hogy „Makovecz Imre majd’ minden épülete egy dombon áll”. És ahogy IV. Károly koronázásakor is létrehoztak egy mesterséges dombot az ország valamennyi tájáról vödrönként összehordott földből, szerinte hasonló alapokon – azaz részben vagy egészben egy mesterséges dombon – lehetne felépíteni Makovecz királycsontokat őrző alkotását. Amely így nem pusztán templom, de „a magyarság szellemének őrhelye” lenne.”