Markó Béla: „máig nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy Erdélyt nem egyszerűen elvették Magyarországtól, hanem Erdélyt elveszítettük”.

Megszólalt a héten Markó Béla és az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmával a Népszavának adott interjújában kifejtette véleményét „a magyar nemzet talán legégetőbb kérdéseiről.” Szavaiból egyebek mellett kiderült, hogy „nem vagyunk hajlandók minimális történelmi szembenézésre sem, így újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat”. Ugyanakkor „a kultúrából jövő és oda visszatérő költő-politikusként” határozott véleményt mondott a napjainkban látványosan teret nyerő új irodalmi és művészeti kánont szorgalmazó magyarországi kezdeményezésről, „ami egyre inkább nemcsak szavakban, hanem tettekben is kezd megnyilvánulni.”

Kezdjük a Markó-interjú végén, helyesebben folytassuk ott, ahol előző héten abbahagytuk.

Egy héttel ezelőtt ismertettük Nyáry Krisztiánnak azt az interjúját, melyben irodalomtörténeti példákkal bizonyította be, hogy mennyire elhibázott és életképtelen törekvése volt olykor a politikának a közvetlen beavatkozás az irodalmi és művészeti élet alakításába. Akkor elmondtuk: a népszerű író ebben a szókérésében hangsúlyosan szólt Bánffy Miklósról. Nyáry, aki elérte, hogy „örökre lekerülhetnek a sablonos íróportrék a tantermek faláról”, mert „emberközelbe hozta Facebook-Magyarország számára az irodalomtörténetet”, konkrétumokkal bizonyította be: tévedés azt állítani, hogy a magyar irodalomban nem születtek Trianonra reflektáló irodalmi remekművek. Fejtegetésében rámutatott arra, hogy „tökéletesen alkalmas lenne a jobboldal által ünnepelt nagy Trianon-műnek Bánffy Miklós Erdély-trilógiája. De abból sem lett igazi jobboldali sláger, talán mert fölveti a magyar uralkodó osztály felelősségét.” Választ kaptunk Nyárytól arra is, hogy vajon miért nem kerülhet be a bonchidai gróf ebbe a most szorgalmazott új irodalmi kánonba, ahol már biztos helye lehet Wass Albertnek, Nyirő Józsefnek, Tormay Cécile-nek, és ki tudja még ki mindenkinek: „Pedig Bánffy látszólag alkalmas volna ilyen szerepre: Bethlen minisztere volt, konzervatív, gróf, az ország egyik legnagyobb földesura, a Trianon utáni erdélyi magyar intézményrendszer egyik megteremtője. Igaz, nagyon nem volt elragadtatva a magyar hatóságok viselkedésétől Erdély visszacsatolása után, és nem maradtak utána antiszemita írások sem, szóval nem egy Nyírő.”

A Népszavában augusztus 18-án Nem egyszerűen elvették, Erdélyt elvesztettük címmel publikált interjújának végén a napilap munkatársa, Gál Mária nekiszegezi a kérdést Markó Bélának a manapság oly hévvel szorgalmazott új irodalmi kánon létrehozásnak szükségességéről és esélyeiről. Arról érdeklődik, hogy „a kultúrából jövő és oda visszatérő költő-politikusként” miként ítéli meg az újabban nemcsak szavakban, hanem tettekben is megnyilvánuló törekvéseket, melyek szerint „a politikai kétharmadhoz kulturális kétharmad dukál, hogy azokat a kulturális mércéket, amelyeket többek között a baloldali, urbánus alkotók – így Spiró, Esterházy vagy Jancsó Miklós – lefektettek, meg kell változtatni, és népibb értékek alapján kell kijelölni az új kánont?” 

Aligha véletlen, hogy akárcsak Nyáry Krisztián hivatkozott interjújában, itt is előkerült Bánffy Miklós neve, akit Markó Béla fontosnak tartott megemlíteni. Ő bevallja, hogy nem híve a hivatalos irodalmi kánonoknak, de nem titkolja, hogy viszont van „privát kánonja”, van saját zsinórmértéke, s abban kitüntetett helye van, sok mindenki mással együtt Bánffynak is.  Úgy ítéli meg: ha egy szerzőnek, egy művésznek van érdemi mondanivalója, s az intellektuális és művészi értékkel bírva meghatározó élményt tud nyújtani számára – akkor az neki bőven elegendő. Teljesen fölösleges és elhibázott szerinte a formális standardok felállítása. Személyes kánonjába például kortárs és régebbi élményt adók egyaránt helyet kapnak. Az olyanok pedig, kiknek művei nem tudták lelkét megfogni, vagy ez csak módjával sikerült nekik, azok pedig nem. Ilyen például az agyonsztárolt Wass Albert.

„Nem nagyon szeretem a kánonokat, sem a régieket, sem az újakat. Egyszerűen vannak kiváló írók, akik egészen fontos dolgokat mondtak a jelen és a közelmúlt Magyarországáról. Például Spiró vagy Esterházy. Jancsó Miklós pedig ifjúkorom nagy revelációja volt. Ha meg egy kicsit régebbre nézünk vissza, akkor számomra az igazi népi érték Móricz Zsigmond könyörtelen prózája a magyar vidékről, azt kellene olvasni, Erdélyből pedig Kós Károlyt és Tamási Áront is. Nincs tudomásom arról, hogy a műalkotásokat ideológiailag lehetne osztályozni, a remekműveknek nincs közük az ideológiákhoz. Legfeljebb a szerzőjüknek. Ami mostanában hallani, hogy a politikai kétharmadhoz egy kulturálist is oda kell tenni, az nem művekről szól, hanem emberekről. Vannak, akik úgy vélik, hogy egy ilyen átrendezéssel nagyobb esélyük lesz támogatáshoz jutni. Ilyen helyzeteket 1989 előtt mi már megéltünk, és Isten őrizz bármiféle pártállami vagy állampárti irányítástól a kultúrában. Azt gondolom, az államnak kutya kötelessége támogatni az alkotót, hogy az egzisztenciája biztosítva legyen, de ennyi. Aki bármit is elvár cserében ezért az íróktól, a művészektől, az becstelenül jár el. Főleg lojalitást nem lehet elvárni. Egy dolgot lehet kérni tőle: hogy teremtsen értékeket. De azt a szakmának kell megállapítania, mi az érték. Egyébként is ostobaság itt baloldaliságról és jobboldaliságról beszélni kulturális értékek esetében. Erdélyben például ugyanolyan fontos az inkább plebejus Kós Károly és az arisztokrata Bánffy Miklós, miközben az én személyes kánonomba nem fér bele Wass Albert, egyszerűen azért, mert jóval jelentéktelenebb író. Az az érzésem, hogy egyesek szerint valamiféle népszavazással kellene dönteni arról, hogy ki a jó író. Még csak ez hiányzik. A kulturális vagy akár tudományos értékeket nem népszavazással vagy közvélemény-kutatással szokás eldönteni. Időnként belegondolok, mi lett volna, ha megszavaztatták volna annak idején a lányos anyákat, hogy Ady Endre milyen költő. A választások a politikai hatalomról és nem a kultúráról szólnak, és ha valaki kulturális kétharmadot vagy bármilyen más arányt emleget az állami támogatással kapcsolatosan, az meg, ismétlem, nem művekre, hanem emberekre gondol.”

A sorskérdéseinkkel való szembenézés jegyében készült Markó-interjú, mint már jeleztük, a legnagyobb nemzeti ünnepünk előestéjén látott napvilágot. Magától értetődő volt, hogy a beszélgetésben, rögtön annak elején, előkerült a nyomasztóan fájó kérdés: vajon miért különbözünk mi magyarok minden más néptől abban, hogy míg más nációknál a nemzeti ünnep az összetartozás, a nemzeti egység jelképe, nálunk pedig egyre inkább a szembenállás szimbólumává degradálódik. Hogy miként jutottunk ide, arról a költő-politikusnak markáns véleménye van:

„Engem meglehetően aggaszt az az egyoldalúság, ahogyan alakul például Magyarország és a határon túli közösségek viszonya az utóbbi időben. Mert hát a magyar nemzet Kárpát-medencei jövője nemcsak attól függ, hogy a Magyarországon élő magyarok hogyan viszonyulnak egymáshoz, hanem attól is, hogy mit gondolnak a szomszédos országokban élő magyarokról. És úgy érzem, nem a nemzeti egységgel van baj ebben a pillanatban, hanem a sokféleséggel. Mi az idők folyamán mindig is megpróbáltunk befogadó nemzet lenni, ilyen volt a történelmünk, és miközben csodálatosan egységes a nyelvünk, a kultúránk, sokféle helyzettel kellett szembenéznünk Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken és persze a mai Magyarország területén is. Nemcsak az elmúlt évszázadban, de hangsúlyozottan Trianon után. Azt gondolom, nekünk éppen ez az erősségünk – hogy egységesek is vagyunk és sokfélék is. És úgy látom, hogy ez a sokféleség, ez az értékpluralizmus kezd az utóbbi években eltűnni, nemcsak a magyarországi közéletből, hanem általában a kárpát-medencei magyar-magyar viszonyokból.”  

A „Nem vagyunk egyformák, de összetartozunk” és a „Minden magyar számít” hitvallás jelszóként is az RMDSZ mindenkori „védjegye” volt. Az első jelmondatra fókuszáló egykori választási szórólap nem véletlenül került az erdélyi magyarság utóbbi negyedszázadát összegző kitűnő, a Bárdi Nándor és Éger György által szerkesztett, idén megjelent kötet címoldalára. Ez a hívó szó, mely össznemzeti mottóvá nemesedhetett volna, sőt magyar állandó értekezleteken látszólag azzá is lett, sajnos mára valójában kiüresedni látszik.

Hogy az értékpluralizmus tisztelete van-e fogyóban vagy netán a sokféleséghez való viszonyulásban történt radikális fordulat, azt Markó a következőképpen látja:

„Nyilvánvalóan azért kezd eltűnni, mert megváltozott a viszonyulás. Abban a pillanatban, amikor csak az egységet tekintik értéknek azok, akik erre befolyással lehetnek, és nem figyelnek oda, – például az erdélyi magyarok esetében az erdélyiségre, és sorolhatnám a többit – hogy a különbözőségek milyen fontos értékeket visznek be a közös magyar kultúrába, akkor ez persze, hogy kezdi elveszíteni a jelentőségét. Emögött nyilván politikai okok is vannak.

Ma nincsen egy konszenzusos jövőkép arról, hogy mi lesz a Kárpát-medencei magyarsággal, vagyis milyen jövőt képzelünk magunknak, ami netán meg is valósítható. Valamikor voltak olyan nagyon fontos alapelvek, mint a szülőföldön való boldogulás, miszerint a romániai magyaroknak Erdélyben, a szlovákiaiaknak Felvidéken, kinek-kinek a maga szülőföldjén kell kialakítania egy olyan magyar közösségi életet, amely biztosítja a megmaradását, és hittünk abban, hogy egy határok nélküli közös Európai Unióban ez működtethető. Ehelyett egyre jobban felerősödik a térségben az a nemzetállami szemlélet, amely az utóbbi 100-150 évben már többször kudarcot vallott. Ezért fel kell tenni a kérdést, hogy egy ilyen nemzetállami jövőképben nekünk hol van a helyünk?”

Hadd idézzük fel közbevetőleg, mielőtt továbblépnénk Markó Bélának egy, e rovatban korábban ismertetett megszólalását. Ebben elmondta, lát újabban heves nemzetállami tüsténkedéseket Európában, de ennek ellenére nem hiszi, hogy a kontinensünkön nemzetállamok fognak kialakulni. Mert – figyelmeztetetett akkor – „ha igen, az nekünk rossz.” Mi több, azt se mulasztotta el intően ehhez hozzátenni: „Mert ha valaki azt hiszi, hogy Magyarország építhet úgy nemzetállamot, hogy közben Románia teljesen nyitott, multikulturális országgá válik – ebben a pillanatban nem az –, az téved.”

E talán nem fölösleges kitérő után, lássuk  hogyan értékeli napjaink Trianon reneszánszát Markó. Gál Máriának arra a kérdésre, hogy ez vajon a centenáriumhoz való közeledésnek köszönhető, vagy netán más motiváció is állhat a háttérben, így felel:

„A románok már ünneplik is a maguk évfordulóját, hiszen ők az impériumváltást nem Trianonhoz, hanem 1918 december elsejéhez, a Gyulafehérvári Román Nemzetgyűléshez kötik. Mindenki próbál valamilyen konklúziókat megfogalmazni ezzel az évfordulóval kapcsolatosan. Románia esetében már jól látható, hogy felszínes ünnepségsorozat lett, anélkül, hogy egyrészt zajlana egy román-magyar párbeszéd, amire elengedhetetlenül szükség lenne, másrészt, hogy megfogalmaztak volna bizonyos tanulságokat ezzel a száz évvel kapcsolatosan. És ez a magyar visszatekintésre is érvényes. Egyébként megjegyzem, számomra kissé groteszk, hogy épp a trianoni békeszerződés napjára tették Magyarországon a nemzeti összetartozás napját. Én ezt semmiképpen sem tudom másképpen szemlélni, mint valamiféle gyásznapot. Nyilván mindannyian így szemléljük, és ezt egy másfajta ünneppel elfedni nem lehet. De ez tulajdonképpen mellékes.” 

Ahelyett, hogy elmerengenénk mi is azon: vajon miért is van az, hogy miközben más nemzetek számára mindig egy dicső nap válik össznemzeti ünneppé, mi egy gyásznapot, a XX. század legnagyobb magyar tragédiájának napját emeltük piros betűs ünneppé, – borítsunk mi is fátylat erre valóban némiképp groteszk és unortodox megközelítésre. Ehelyett lássuk inkább, Trianon valóban fontos kérdését hogyan látja 2018-ban Markó Béla:

„Trianonról hangsúlyosan kellene beszélni. Nem az a megoldás, hogy rég volt, elmúlt, visszafordíthatatlan, és szóba sem hozzuk. Én azt látom, hogy száz év alatt sem sikerült igazán tudatosítanunk, mi történt azokban az évtizedekben, amelyek Trianonhoz vezettek. Megjelent nemrég Romsics Ignácnak egy igen fontos könyve, aminek az a címe, hogy Erdély elvesztése. Az első világháború előttről indulva a rákövetkező évtizedeket elemzi, rendkívül gazdagon adatoltan. Szerintem alapmű, de rögtön meg is támadták azzal, hogy miért beszél Romsics Erdély elvesztéséről.

Nos, én azt gondolom, nagyon fontos ez a cím, hiszen máig nem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy Erdélyt nem egyszerűen elvették Magyarországtól, hanem Erdélyt elveszítettük. Sokkal kényelmesebb csak azt mondani, hogy történt velünk egy égbekiáltó igazságtalanság, – mint ahogy valóban igazságtalan volt a trianoni döntés – és nem vagyunk hajlandók a minimális történelmi szembenézésre sem. Erdélyt pontosan azért veszítettük el, mert a 19. században sem, a 20. század elején sem voltunk hajlandóak felismerni, hogy ez egy multikulturális, sajátos régió, már akkor is az volt, és ennek közigazgatásilag és politikailag is sajátos kereteket kellene adni. És nem beszélünk mindarról, ami az első világháborút megelőzte, az Apponyi-féle törvényről, meg egyebekről. Igen, Trianonról hangsúlyosan kell beszélni, de így. Különben újból és újból elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Ez ma is nagyon jól látszik.”   

Hogyan viszonyuljon a többségi nemzet legnagyobb ünnepéhez az erdélyi magyar, amikor az számára egybeesik saját nemzete legnagyobb gyász- napjával? Lojális állampolgárként „ugyanazt az eseményt két szögesen ellentmondó perspektívából kellene „ünnepelnie” – fogalmaz az interjú készítője, majd hozzáteszi: „A román centenáriumra azzal a jelszóval állt elő az RMDSZ, hogy – Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Sokan jónak tartják, sokan bírálják. Bírálói szerint nem jó az üzenete a románok felé, csak a Trianon-szindrómát erősíti, és nem segíti a jövőépítést. Ön szerint jól üzeni azt, amit akar az RMDSZ?” 

Markó válaszában pozitívan értékeli a kezdeményezést, értelmét látja annak, hogy az RMDSZ az erdélyi magyarság elmúlt száz esztendőben betöltött értékteremtő szerepvállalását igyekszik tudatosítani saját közössége soraiban és a többségi társadalom felé is. Viszont úgy véli, ennél többre lenne szükség, aminek persze sine qua non feltétele a többség fogadókészsége. Nem csak a múltról, hanem a jelenről és a jövőről is kellene párbeszédet folytatni a többségi nemzettel. Viszont e téren – legalábbis egyelőre – sajnos nem tud bizakodó lenni:

„Tulajdonképpen az RMDSZ egy dolgot ünnepelhetne, azt hogy száz év alatt sem sikerült ezt a közösséget Erdélyben felszámolni és a legsanyarúbb körülmények közepette is – két világháború közötti időszak, Ceaușescu rendszer – mégiscsak sikerült megmaradnia. Mást mi nem ünnepelhetünk. December elseje minket egyébként csak egy történelmi veszteségre emlékeztet, semmi másra. Helyesnek tartom, hogy ez elhangzott RMDSZ-es nyilatkozatokban. Én magam is sokszor elmondtam, hogy mindkét oldalról meg kell érteni, vannak történelmi események, amelyeket homlokegyenest ellenkezően értelmezünk.

A 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején ez kezdett tudatosodni. Március 15-ét nem szerették a románok, de eljutottunk oda, hogy nemcsak elfogadták, hanem a kormányfők és államelnökök úgy tekintettek rá, hogy ez az itt élő magyarok ünnepe, és köszöntötték is az ünneplőket. Mi sem szerettük december elsejét, nem értettünk egyet azzal, hogy ez legyen a nemzeti ünnep, de elfogadtuk, hogy ezt a románok másképpen látják.

Az utóbbi években mintha felborult volna ez a lassan, hosszú évek alatt kialakult konszenzus. Ilyen szempontból jó volt az RMDSZ-nek az a szándéka, hogy pozitívan mutassa fel, hogy milyen értékeket teremtettek az elmúlt száz évben az erdélyi magyarok. De ez nem elég. Valószínűleg sokkal erőszakosabban kellett volna kikényszeríteni egy román-magyar párbeszédet, nem feltétlenül arról, hogy mi történt ezelőtt száz évvel. Erről is kellene párbeszéd, de nincsenek olyan illúzióim, hogy nagyon gyorsan közös nevezőre jutnánk. Viszont azzal kapcsolatosan, hogy Erdélynek ez a száz éve hogyan alakult, beszélni kellene.” 

Markó következő válaszában, melyben konkrétumokról is szól, találkozunk egy olyan szófordulattal, mely már az előző kérdés nyomán megfogalmazottakban is feltűnt, ráadásul szó szerinti az ismétlés. Aligha lehet véletlen a „ki kellett volna a párbeszédet kényszeríteni”-szókapcsolat újrázása. Ezek szerint ebben a szembenézéses interjúban egy politikus némiképp önkritikus viszonyulásával is szembesülhetünk? Vagy netán tévednénk?

„A vezető román politikusok sohasem voltak hajlandók valóra váltani azt, amit Gyulafehérváron egyébként elődeik hangzatosan kijelentettek, hogy megfelelő önállóságot biztosítanak az erdélyi népeknek. Erről kellene beszélni, mert ezzel nemcsak az erdélyi magyarok lettek szegényebbek, hanem az erdélyi románok is. Végig kell nézni Erdély állapotán, infrastruktúráján, mit jelentett az, hogy itt, ahelyett, hogy románok és magyarok szolidárisan együtt dolgoztak volna a jövőért, állandóan összeugrasztották őket, és minden energiájuk erre a szembenállásra pazarlódott el. Kellene beszélni nemcsak magunk közt, hanem román-magyar párbeszéd formájában arról, milyen lenne a jövő, és a tabukat is le kellene dönteni. Mert itt tabu az autonómia, az is tabu, hogy Románia hiába nagy ország, amelyben nagy hagyományos történelmi régiók vannak, mert ez államszervezésileg mégsem jelent semmit. Ezt a párbeszédet kellett volna kikényszeríteni. Persze ez nekünk egyoldalúan nem sikerülhet, de lehet, hogy sokkal erőszakosabban kellett volna propagálni.”  

A már szóbahozott, korábbi interjújában Markó Béla arról is beszélt, a román társadalom számára az államalapítás kerek évfordulós esztendeje felszínes ünnepségsorozattá silányult, „a románok számára sem lett mély és tartalmilag vonzó a centenáriumi év.” Ami azóta történt, az még lesújtóbb képet nyújt. Ma már biztos, 2018 a krónikákba nem a román nemzeti egység éveként fog majd bekerülni, hanem a nemzeti szégyen esztendejeként, a politikai bizonytalanság, a kormányválságok, és tüntetések éveként. Az interjúkészítő Gál Mária úgy véli: „egyre magyarosodik a román politika és közélet, mintha 2006 budapesti szeptembere ismétlődne Bukarestben, események és interpretációk szintjén is”, sőt teszi hozzá, „már a sorosozás sem idegen a román politikától”. E diagnózisa után kérdez ekképp: „Mitől lett minden olyan magyaros ott?”, majd hallva az érvelést a kettészakadni tűnő román társadalomról és politikáról, közbevetőleg arra is rákérdez: mi lehet a magyarázata ennek a kettéválásnak.  

Markó óv az analógiák keresésétől, meggyőződése, hogy ez a „magyaros” megközelítés elhibázott. Szerinte a romániai és magyarországi társadalom gyökeresen eltérő szerkezete, a magyarhonival semmilyen szempontból nem összehasonlítható román rurális és urbánus közeg felfogása közti szakadékos különbség, mely földrajzilag is kimutatható, eleve kizár bárminemű összevethetőséget.

„Én nagyon szeretném, ha nem arra kellene nekünk büszkének lennünk, hogy ilyesmikben úttörők vagyunk. Az viszont, hogy ki kire hat, bonyolult kérdés. Nekem meg az elmúlt években, évtizedekben sokszor volt az az érzésem, hogy éppen fordítva, a magyar közélet balkanizálódik. De az is igaz, hogy mostanában sok populista román politikus kezdte mintának tekinteni azt, ami a magyar politikában történik. Nagyon sokáig, úgy 2010-2011-ig azt láttam, hogy alapvető nemzeti célok tekintetében a román politika egységes. Nem voltak igazán integráció-ellenes politikai erők, egyetértés volt abban, hogy mielőbb be kell lépni a NATO-ba és az EU-ba. És még a kultúrában sem voltak igazán éles ellentétek, bár voltak megosztottságok, szembenállások. Ehhez képest jelentős változás, hogy ebben a pillanatban Románia is kettészakadni látszik. (…)

Földrajzilag is meg lehet ezt határozni úgy, hogy van egy hallgatag vidéki többség, egy rurális választó tömeg, amely a mostani, magát baloldalinak nevező kormánypártot támogatja – mert az, hogy Romániában ki jobb és ki baloldali, igencsak zavaros. Ezzel szemben ott van az ehhez a rurális közeghez mérten előreszaladó urbánus réteg, amely nyilván Párizshoz, Brüsszelhez, Berlinhez viszonyítja a maga helyzetét. Ők azok, akik ebben a pillanatban tüntetnek. De szerintem ezzel kapcsolatosan nem szabad analógiákat keresni Magyarországon. Ha rá akarjuk ezt a kaptafát húzni a magyarországi politikai életre, vagy ha a magyarországi helyzetből próbáljuk megérteni a romániait, nem fog sikerülni, és teljesen hamis következtetésekre fogunk jutni, mert itt nem ugyanazok a megoszlások. De az biztos, hogy itt is kettészakadni látszik az ország.” 

A magyarországi ellenzék és sajtója számára Laura-Codruţa Kövesi személye évek óta valóságos népmesei hőssé magasztosult, az általa a közelmúltig vezetett műintézményt pedig – tegyük hozzá – felszínes tudás alapján irigységgel vegyes csodálat övezte. Mi tagadás, miért is ne lett volna így, hiszen annak volt inkább híre Hunniában, hogy Kövesi korrupcióellenes tevékenységét hazája és a nagyvilág nagyra értékeli. Elvégre keveseknek adatik meg egy olyan imponáló dekoráltság, mint neki: előbb megkapta a Románia Csillaga Érdemrendet, majd elismerő oklevélben ismerte el érdemeit kétszer is a washingtoni Belbiztonsági Minisztérium és kitüntette őt az USA bukaresti nagykövetsége. A Reader’s Digest „Az év európai embere”-díjban részesítette, aztán átvehette a XVI. Károly Gusztáv király adományozta svéd Sarkcsillag Érdemrendet és birtokosa lett előbb Nicolas Sarkozy jóvoltából a Becsületrend „kisöccsének”, a francia Nemzeti Érdemrendnek, majd megkapta François Hollande-tól magát a „nagy” Becsületrendet is.

Hadd jegyezzük meg azt is, hogy ezzel párhuzamosan vágyakozással vegyes irigységgel tekint a pannon közvélemény-formálók jelentős része azért is Romániára, mert ott úgymond szervezett ellenzéket és hatékony civil aktivitást vél felfedezni.

Hogy mennyire nem az, ami annak látszik egy szomszédországból, arra Markó Bélának az „irigyelhető állapotokat” firtató kérdésre adott válasza kijózanító és egyértelmű. Merni reméljük, hogy a pontosításait és érveit a DNA-t és önjáró ex-„fejedelemasszonyát” fenntartások nélkül hozsannázók is olvasni fogják a Duna-Tisza közében.  Például azok is, akik egekbe emelték a Kövesi vezette intézmény működését, s közben háborogtak a Nagy Zsoltot és Markó Attilát ért justizmordért, Horváth Anna, Antal Árpád, Mezei János és mások igaztalan meghurcolásáért. Mindezekről tudomást véve pedig nem akarták észrevenni, hogy ezek a dolgok egy tőről fakadnak.

„A gond az, hogy nem minden civil ebben a történetben. A mai romániai helyzetképhez ismerni kell az előzményeket. Románia parlamenti köztársaság alkotmány szerint, a szokásosnál erősebb elnöki jogkörökkel. De azért nem elnöki vagy félelnöki rendszer. Az előző elnök az alkotmány korlátait döntögetve megerősítette az elnöki hatalmat. Ezt úgy tehette meg, hogy megerősítette a befolyása alatt álló ügyészséget és titkosszolgálatokat, és meggyengítette a parlamentet. Ilyen állapotban vagyunk, a jelenlegi kormánytöbbségért sem rajongok, sok köztük a felkészületlen, félművelt politikus, de ők legalább próbálják helyreállítani az egyensúlyt. Viszont azok az intézmények, amelyek így nagyobb erőre tettek szert, azok természetesen mindent megtesznek azért, hogy ez az egyensúly ne álljon helyre, hogy a parlament ne kapja vissza régi erejét. Ezekben a tüntetésekben ezek a szándékok is benne vannak, miközben nagyon sok civil – szervezet és egyén – egy valós nyugati fejlődés mellett teszi le voksát, azért vonul utcára.

Rendkívül bonyolult képlet, nem szabad leegyszerűsíteni. Ami a korrupcióellenes küzdelmet illeti, azzal az a gond, hogy miközben Romániában is, akárcsak a környező volt szocialista országokban jelentős a korrupció, az ellene való küzdelem minálunk politikai eszközzé vált, nagyon sokszor a politikai ellenfelek félreállítására irányul, és belenyúl a gazdasági folyamatokba is.” 

Utóbbi ténykedése az olykor elszabadult hajóágyúként működő Országos Korrupcióellenes Ügyészségnek – mutat rá Markó – nemegyszer egyenesen káros tudott lenni, kimutathatóan példák tucatjai bizonyítják, hogy gátjává lett az ország fejlődésének. Anélkül, hogy részletezné ezeket az olvasóink által minden bizonnyal jól ismert eseteket, kimondja a lényeget: a különleges ügyészség imponáló statisztikái és remek nemzetközi PR-ja ellenére a korrupció Romániában, köszöni szépen, jól megvan és virul, zavartalanul ível fölfelé:

„Lehet úgy értelmezni a büntető törvénykönyv számos cikkelyét, hogy ügyészségi döntéssel a közbeszerzési eljárásokat meg lehet akasztani, fel lehet borítani, ez kiváló eszköz arra, hogy a gazdasági folyamatokba azok, akiknek valami nem teszik, ilyen eljárások indításával beleszólhassanak. Miközben évek óta folyik a heves korrupcióellenes küzdelem, a korrupció látszólag nem csökken, hanem nő. Évről évre statisztikákkal áll elő az ügyészség, hogy hány miniszter, államtitkár, szenátor, képviselő, polgármester ellen sikerült eljárást indítani. És mit ad Isten, számuk évről-évre magasabb.”