Jeszenszky Géza: „1956 és a magyar demokrácia megtagadása lenne kétségbe vonni Nagy Imre emberi és politikai nagyságát, szobrának eltávolítását követelni. E követelés teljesítése, még a szobor áthelyezése is világméretű felháborodáshoz vezetne, hiszen a külvilág a magyar '56-ot, Nagy Imrét, mártír-társait és a forradalmárokat a mai napig csodálja.”

Megszólalt a héten  Mandinerben Jeszenszky Géza történész-diplomata, az Antall-kormány külügyminisztere és az Egy nagy hazafi emlékének sárbatiprásáról címmel közreadott publicisztikájában annak kapcsán, hogy „a magyar jobboldal népszerűtlen igazságait” kimondó Trombitás Kristóf  arról cikkezve, miszerint „egy mesterségesen kialakított, a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot”, követelte  a mártír miniszterelnök szobrának eltávolítását a budapesti Vértanúk teréről, megsemmisítő kritikát mond erről a gyalázkodásról. Cikkében kifejti érveit, arról, miért is hőse a világtörténelmi jelentőségű ’56-os magyar forradalomnak Nagy Imre, és miért „merénylet nemzeti mitológiánk ellen Nagyról olyan jelzőket írni, hogy hazaáruló, moszkovita, nemzetvesztő, gonosztevő.”  

„Főméltóságú kormányzó úr! Kérem magas engedelmét arra, hogy erről a vértanú emlékről a lepel lehullhasson. Tizenöt golgotás esztendő múltán újra él nemzeti nemtőnk, s amint Hungária ez emlékmű hulló leple alól előtűnik, hogy ez ünnepi percben márványtestvérként lépjen oda a Parlamenti Kossuth tér többi szobrai közé, szívünk mélyéről a hála fohásza buzog fel a magyar gondviselés iránt.”

Az igen szerény tehetségű írónak, a Horthy-rendszerben imponáló politikai-közéleti karriert befutó személyiségnek, Pekár Gyulának abból a beszédéből idéztünk, melyet 1934. március 18-án mondott a Nemzeti Vértanúk emlékművének felavatása alkalmával.

A korabeli filmhíradó által megörökített avató ünnepségen annak a Pekár Gyulának a pátoszos szónoklata után, aki több mint három évtizeden keresztül parlamenti képviselőként, kulturális államtitkárként, rövid ideig pedig miniszterként is jelen volt a politikai élet élvonalában, de leginkább arról híresült el, hogy befolyását kihasználva törtetett irodalmi babérokra, Horthy Miklós megadta az engedélyt. Ezt követően megtörtént Füredi Richárd szobrász és Lechner Jenő építész közös alkotásának a leleplezése.

Amint az a fenti fotónkon is látható, a tizenegy évvel később, 1945 szeptemberében a „spontán szobordöntögetők” által lerombolt (híradófelvétel erről itt) gigantikus monumentum egy hatalmas kőpillért jelenített meg, melynek tetején egy túlméretezett kőkoporsó állt. A pillér előtt Hungária alakja tekintett az Országház felé, alatta pedig a következő felirat volt olvasható: „A nemzet vértanúinak 1918-1919”. A pillér hátoldalán egy izmos férfi vívott láthatóan sikeres harcot egy sárkányszerű szörnnyel. A férfi a magyarságot, a szörny a bolsevizmust jelképezte. Alatta felirat: „A Fehér Ház kezdeményezésére kegyelettel emelte a magyar nemzet”.

Két évvel később, 1936. augusztus 6-án megtörtént az emlékmű második felavatása is, amikor a pillérre aranybetűkkel felvéstek 497 nevet. Az újbóli monumentum-átadás ünnepi szónoka ki más is lehetett volna, mint Pekár Gyula. A Budapesti Hírlap másnapi beszámolója szerint Pekár ezúttal is „magasan szárnyaló beszédet” mondott:

„A vérbetaposott Magyarország még halódva is teljesítette százados hivatását a hálátlan Európával szembe – még halódva is feltartóztatta a bolsevizmust – lelkesítette hallgatóságát az orátor, majd így folytatta: S ma?  Álljatok az emlékmű oromcsúcsára és pillantsatok onnan Moszkvától Madridig. A dőre Nyugat maga árulta el önmagát, midőn a fejünk felett befogadta a moszkvai poklot. És ma kigyúl az új harc a nacionalizmus és az internacionalizmus között.”

A megismételt ceremónia idején is volt adekvát „művészi műsor”. Ekkor már nem hangzott el Szelőczei Kovách Aladárné Rombay Lili tolmácsolásában a Nyárádköszvényesről elszármazott és irredenta verseket gyakran elkövető Kiss Menyhért kereskedelmi iskolai tanárnak, Gömbös Gyula fajvédő pártja tagjának a Magyar Miatyánk című „nemzeti imája”, benne olyan ihletett fohászokkal, mint  a  „Sátánok által ránk szőtt hálót, Uram - ugye hogy kettévágod – /hogy jöjjön el a mi országunk, jöjjön el a Te országod!”, illetve az „Add vissza régi szép magyar hazánkat most és mindörökké, amen!”, mint két évvel azelőtt. Ezúttal, még mielőtt az egybegyűltek a Gellért szálló különtermében megrendezett „emléklakomára” (sic) indultak volna, özvegy Bakó Lászlónét hallgatták meg, aki „az emlékmű lépcsőiről egy alkalmi ódát szavalt.” Hogy ennek is a jeles kereskedelmi iskolai tanár, Kiss Menyhért lett volna a szerzője, arról a Budapesti Hírlap sajnos elfelejtett hírt adni, de nincs kétségünk afelől, hogy az alkalmi óda nagyon magyar és nagyon felemelő volt.

Amikor az előbbiekben felidéztük ennek a borzalmasra sikerült Nemzeti Vértanúk emlékművének 84 évvel ezelőtti ünnepélyes felavatását, majd a két évvel későbbi pótavatását, ezt abból a megfontolásból tettük, hogy visszatekintésünknek aktualitást adott a mögöttünk hagyott napok számunkra és nagyon sokak számára letaglózóan ható híre: küszöbön áll ennek a robusztus és ízléstelen giccskolosszusnak a harmadszori felavatása.

Hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: hivatalosan bejelentették, hogy a Parlament-közeli Vértanúk teréről eltávolítják Nagy Imre mártír miniszterelnök szobrát, Varga Tamás alkotását, és helyére a bolsevik terror 1918–1919 közötti áldozatainak emlékművét állítják vissza.

Pontosítsunk: helyesebben nem szoboravatás, hanem újabb fairtásokkal egybekötött kópia átadás lehet nemsokára. Annak a Horthy-érát megidéző gigászi méretű ízlésromboló korszaklenyomatnak a hasonmását reprodukálják és kényszerítik az ország főterének közvetlen közelébe, aminek már az eredeti, ’934-es változata is már sokkal nagyobb visszatetszést keltett akkoriban szakmai berkekben és a közvéleményben is, mint az 1927-es, a Magyar Letargia Emlékművének becézhető Horvay János-féle Kossuth-szoborcsoport,  vagy szintén 1934-es, nem kevésbé túlméretezettre sikeredett 17 méter magas Zala György és Orbán Antal alkotás, a pitonkígyótól megmart oroszlános Tisza István szobor, melyek másolatai mára már ott „ékeskednek” a Kossuth-téren.

„Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának szerda délelőtti zárt ülésén a közbeszerzésekről szóló törvény hatálya alóli mentesítés iránti kérelmek sorában elfogadták a Vértanúk tere beruházással kapcsolatos kérelmet is” – tájékoztatta az MTI-t Wachsler Tamás. A Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója elmondta: hamarosan megkezdődnek az előkészítő munkák, és várhatóan 2019 végére a megújuló Vértanúk tere a gyalogosoké lesz. Wachsler javaslata alapján a Nagy Imre szobor a Jászai Mari térre kerül, oda ahol egykor Marx és Engels szobra állt. A Steindl Imre Program főfelelősének álláspontja szerint – az Országgyűlés vonatkozó határozata szellemében – a Vértanúk tere rehabilitációja során a második világháború utáni szoborrombolásokat megelőző képzőművészeti arculatot kell visszaállítani. Ennek megfelelően az egykori Lechner Jenő–Füredi Richárd-féle emlékművet korabeli fényképek, dokumentumok alapján tervezik rekonstruálni.

Hogy Wachsler tervéből, mely óriási megütközést keltett valóság lesz-e majd, az még több tényezőn múlhat. A spontán tiltakozásokon túlmenően, mely az ominózus bejelentést követően szaporodni tűnnek, s erősödnek a hangok miszerint a Nagy Imre szobor eltávolítása sem tűnik a legbölcsebb politikai gesztusnak, az áthelyezésnek jogi akadályai is lehetnek. Minden további lépés azon múlik majd, hogy az örökösök és Tarlós István budapesti főpolgármester tiszteletben tartják-e vagy sem a néhány hónapja elhunyt szoborállító, az emblematikus nagyvállalkozó és mecénás, Demján Sándor egykor megfogalmazott határozott véleményét, melyre ma már végrendeletként kell tekinteni.

Amikor évekkel ezelőtt az első kósza hírek felröppentek Kövér László szobormozgatási terveiről, Demján Sándor levélben fordult Tarlós István főpolgármesterhez, akitől az emlékmű helyben maradását kérte. A dokumentum szerint a rendszerváltás után „szomorúan állapították meg” üzlettársaival, Sarlós Andrással és Fejér Bélával, hogy sem az MDF-, sem a szocialista kormány nem állított szobrot a volt miniszterelnöknek. Jelezte: emiatt úgy döntöttek, hogy az emlékmű teljes költségét és felállítását felajánlják Magyarországnak. A nagyvállalkozó arra is kitért, hogy a költségek 74 százalékát ő állta, a fennmaradó 26 százalékot pedig üzlettársai. Demján Sándor a főpolgármesternek címzett levélben azt írta: Nagy Imre szobrának áthelyezése esetén visszavonja az adományukat, így arra kérte Tarlós Istvánt, hogy minden törvényes eszközt felhasználva biztosítsa, hogy a szobor a jelenlegi helyén maradjon.

Tarlós István ezt követően arról nyilatkozott, hogy Demjántól értesült az elképzelésről, a szobor esetleges áthelyezése nem a főváros kezdeményezése. Elmondta: egyelőre tájékozódik az ügyben, beszélni fog az Országgyűlés elnökével.  A főpolgármester hozzátette, hogy konkrét megkeresést, igénybejelentést nem kapott az ügyben. Kitért arra is: az adományozók annak idején a fővárosnak adták a szobrot, így valóban a Városháza rendelkezhet arról.

Tegyük még hozzá: Sarlós András 1997 áprilisában, Fejér Béla 2008 júliusában, Demján Sándor pedig idén március 26-án elhunyt. Arról pedig nincs tudomásunk, hogy Tarlós főpolgármester megszólalt volna újabban ez ügyben.

Mindezeket előrebocsátva és látva a látványosan szaporodó és teret nyerő kortárs Pekár Gyula és Kiss Menyhért epigonok indulatos tüsténkedését a sajtóban, a szobordöntögetéssel felérő Nagy Imre emlékmű-áthelyezés okán, aligha kétséges, hogy ez ügyben kiemelt jelenősége van és lehet is a jövőre nézve is, ha ’56 emblematikus mártírjának lejáratásáért minden eszközt bevetőknek végre megálljt parancsol a politika és a szakma is.

Szerintünk az ügy hangsúlyosan nemzetpolitikai kérdés. Ezért is esett a választásunk ez alkalommal Jeszenszky Gézának a Mandineren közölt Egy nagy hazafi emlékének sárbatiprásáról címmel közölt minapi cikkére. Úgy véljük,  olvasóinknak tudnia kell erről a határozott hangú, szakmai érvekkel alátámasztott szókérésről, melyben az ismert és megbecsült történész-diplomata felháborodva azon, hogy egyesek sárba rántják Nagy Imrét, rámutatott: aki ilyet tesz veszélyes konkolyhintő, sőt kútmérgező, mert tagadni akarja „1956 lényegét, nemzetegyesítő szerepét és aktuális üzenetét.” (Jeszenszky Géza kiemelésit aláhúzással jelöltük.)

Mielőtt azonban ennek a nagylélegzetű állásfoglalás-publicisztikának a bemutatására vállalkoznánk, hadd jegyezzük meg: a mai Nagy Imrét a magyar história aranylapjairól száműzni akarók, a jelek szerint, semmibe veszik a legújabb kori történelmünk két legfajsúlyosabb kormányfőjének, Antall Józsefnek és Orbán Viktornak a véleményét is. Antall például bennünket „megváltó áldozatoknak” nevezte Nagy Imrét és társait, amikor 1989. június 15-én a Fő utcai katonai börtön falán, raboskodásuk színhelyén felavatta emléktáblájukat. Orbán Viktor pedig, aki a Hősök terén elmondott emlékezetes ’89-es júniusi beszédében arra hivatkozott, hogy Nagy Imre és társai olyan államférfiak voltak, akik „életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte”, nemrég, amikor a parlamentben egyértelművé tette: ma is úgy vélekedik, mint annakidején. Amikor egy jobbikos képviselő azzal a váddal állt elő egy interpellációjában, hogy a Fidesz fenntartja a „moszkovita gazember, Nagy Imre hamis kultuszát”, majd számon kérte rajta, miért nem viteti el szobrát a Szoborparkba, a miniszterelnök így felelt: „Bár Nagy Imre kommunista pártban betöltött szerepével és nézeteivel sokan nem értenek itt egyet, de Nagy Imre a halált választotta, hogy kiálljon a hazája mellett, és azzal, hogy nem tagadta meg a magyar népet, megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét”.

„Trombitás Kristóf e fórumon megjelent írásában kívánatosnak tartja Nagy Imre szobrának eltávolítását a Kossuth-térrel szomszédos Vértanúk teréről és átszállítását a „Szoborparkba”, a kommunista korszakban készült emlékművek gyűjtőhelyére –  indítja cikkét Jeszenszky, majd így folytatja, nem is titkolva felháborodását: Indoka: „egy mesterségesen kialakított, a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot.

Aki megélte '56 lázas napjait és gyászolta a megtorlás áldozatait, az nem akar hinni a szemének ezt a „jellemzést” olvasva. Remélem, hogy ez a cikk nem egy kampány kezdőlövése, csak egy feltűnést kereső, de a történelemhez és a lélektanhoz nem értő, a magyar 56 nemzetközi értékelését nem ismerő publicista súlyos tévedése, kegyeletsértése. Az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentősége tagadhatatlan.

A 13 nap nemcsak a moszkvai Kremlt rendítette meg, de olyan csapást mért a kommunista eszmére és mozgalomra, amiből az sosem gyógyult fel, idővel bele is pusztult.

'56 egyik fontos szimbóluma és igenis hőse Nagy Imre.

Több mint szobordöntés, merénylet nemzeti mitológiánk ellen Nagyról olyan jelzőket írni, hogy hazaáruló, moszkovita, nemzetvesztő, gonosztevő. Az 1970-es években sokunkat felháborított a „deheroizálás” divatja, kísérletek a történelem hőseit letaszítani a piedesztálról, minimálisan kisebbíteni cselekedeteik jelentőségét. Utoljára a kommunista korszak próbálta átírni történelmünket, tagadta meg nagyjaink jelentős részét. Jellemző volt, ahogy az 1919-es Kommün eltakarta, vörös drapériába burkolta királyaink és annyi hősünk szobrát. Rákosi rémuralma alatt olyan szobrokat olvasztottak be és készítettek belőlük Sztálin-szobrot, mint Andrássy Gyuláét és Tisza Istvánét.

Hinni szeretnénk a mindig, a még most is jóhiszemű Jeszenszky Gézának, aki – mint láttuk – reméli, hogy Trombitás útszéli kirohanása „nem egy kampány kezdőlövése.” Mi azóta, hogy megismertük ennek a megmondóembernek februári, szintén a Mandinerben közölt a Jobboldaliság: a küzdés maga című, felettébb zavaros okfejtésekben bővelkedő program-nyilatkozatát, melyet Bayer Zsolt azonnal így üdvözölt: „Ez a kiindulópont mostantól. Trombitás Kristóf a Mandineren megírta végre a credónkat. A kiskátét. Köszönet érte.” – már kevésbé tudunk ennyire jóhiszeműek lenni.

Találóan állapította meg a legfrissebb digitális Heti Válaszban Borbás Barna, hogy „A kilencvenes években vagy a 2006-os emlékév idején valós politikai törekvés volt, hogy Nagy Imrében legyen megszemélyesítve az „emberarcú szocializmus”; a forradalomban betöltött szerepét túlhangsúlyozták, a kuláküldözés és a német kitelepítés miatti történelmi felelősségéről viszont alig esett szó. És abban sincs semmi véletlen, hogy a kivégzett miniszterelnök nevének említése nélkül telt el a forradalom és szabadságharc két évvel ezelőtti évfordulója, melynek egész koncepcióját Schmidt Mária kormánybiztos vezetésével a „pesti srácok és lányok” hősiessége köré építették.”

Viszont a trombitási gyalázkodás már többről szól, már minden tűréshatáron túlmegy. Ilyen tenyérbemászó viszonyulással szembesülve Jeszenszky egyrészt szakmai érvekkel, másrészt pedig személyes tapasztalatait is felemlegetve érvel az elkövetkezendőkben:

„A rendszerváltozás lehetővé tette, hogy történelmünket reálisan, szépítés és meghamisítás nélkül lássuk és tanítsuk. A szellemi szabadság azonban a hamis nézetek számára is szabad utat engedett, az internet pedig lehetővé teszi ezek könnyű terjesztését. Teljes joggal hirdette meg Lovász László, az Akadémia elnöke, hogy fel kell venni a kesztyűt, szembe kell szállni a téveszmékkel. Történelmünkben van sok esemény, személy, amelynek, illetve akinek a megítélése vitatott. Nagy Imre mozgalmas életpályája esetében is megengedett, sőt kívánatos a tisztánlátás, életrajza ne legyen se hagiográfia, se apológia, de Trombitásnak nem csupán a mártír miniszterelnökre használt kegyeletsértő jelzőit kell visszautasítani, hanem történelmünk egy gyászos, majd egy felemelő szakaszának félremagyarázását.

1956-ot én nemcsak a szakirodalomból ismerem, benne éltem, a forradalom tette nagykorúvá a 15 éves, már akkor történésznek készülő fiút. Tudom, hogyan gondolkodott akkor Nagy Imréről az ország. November 4-e után életem második nagy megrendülése volt, amikor egy 1958. június közepi vasárnapon a Magyar Nemzetben egész oldalas beszámoló jelent meg arról a perről, amiről addig egy szót sem hallottunk. És a lap alján ott volt a szörnyű mondat: „az ítélet jogerős, az ítéletet végrehajtották”.

Akkor is és most is az a meggyőződésem, hogy amit Nagy Imre 1956. október 25-e után mondott és tett, azzal beírta nevét a magyar történelem nagy hősei közé.

Antall és a rendszerváltozás valamennyi résztvevője, köztük a jelenlegi miniszterelnök, így látta, így értékelte. Nagy Imre elválaszthatatlan az '56-os forradalomtól, a megtorlásnak nem pusztán áldozata, de hőse. Emlékét éppen úgy nem lehet, nem is szabad kikezdeni, ahogy Rákóczit, Széchenyit és Kossuthot sem, létező gyarlóságaik, tévedéseik, elkövetett hibáik ellenére.

A legnagyobb történelmi személyiségek is gyarló emberek voltak, az idők változásával változtatták politikai nézeteiket. Winston Churchill sokat ivott és életében kétszer váltott pártot, de megnyerte az angol történelem legnehezebb háborúját. A fiatal Kossuthnak le kellett győznie kártyaszenvedélyét, hogy a reformerők vezetője, majd a magyarság leginkább tisztelt hőse legyen. Európa városaiban hány szobor áll, amelynek a jogosságát vitatni lehetne. Mekkora aránytévesztés az amerikai polgárháborúban a Konföderáció hadseregét vezető zseniális katona és nagy jellem, Lee tábornok szobrait eltávolítani!

Szükségtelen sorra venni és cáfolni a Nagy ellen Trombitás által felhozott vádakat, Méray Tibor és mások mellett Rainer János kétkötetes életrajza, majd Gáti Károly '56-ról írt könyve hiteles képet ad a hithű kommunistából a kommunizmus és a szovjet uralom elleni szabadságharc miniszterelnökévé váló politikusról. Némi történelmi érzékkel, a XX. század első fele dilemmáinak és életpályáinak ismeretében érthetővé válnak Nagy életének fordulatai is.”

Cikkének folytatásában Jeszenszky ígéretéhez híven nem lajtromozza, és nem cáfolja Trombitás koholt, a valósággal még köszönőviszonyban sem levő, hecclapok zugfirkászainak világát idéző vádaskodásait. Ahogyan a múlt héten megírtuk egykori minisztertársáról, Surján Lászlóról egy Trombitáshoz hasonló „igazmondó” kapcsán, ő is tudja: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." Ehelyett inkább következik a Nagy Imre-i életpálya vázlatos bemutatása és értékelése. Kerül ennek során a mérleg egyik s másik serpenyőjébe is megannyi adalék. Viszont kétsége senki józan embernek nem lehet azt illetően, hogy a végelszámolásnál merre is billenhet az inga.

„Csodálkozhatunk-e, elítélendő-e, hogy egy somogyi szegényparaszti család igyekvő sarja, világháborús sebesült, Szibériába szállított hadifogoly, megérintve a kommunista utópiától 1918-ban, a fogolytáborból szabadulás fejében csatlakozik a csehszlovák légió ellen harcoló Vörös Gárdához? Micsoda ferdítés, inszinuáció, hogy „már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt.” (Még a cári család meggyilkolásának idején is Szibériában volt.) Hazatérve egy legális szocialista pártban az agrárkérdések szakemberévé képezte ki magát, miközben az illegális kommunista pártnak is tagja volt. Rövidebb börtönbüntetések után családjával együtt a jobb jövőt építőnek hitt Szovjetunióba emigrált és ott a szovjet Akadémia Agrárintézetében folytatott tudományos munkát mindaddig, amíg Kun Béla feljelentésére állását el nem vesztette. Az 1930-as évek második felében, a „nagy terror” éveiben a kommunista emigránsok mindegyike megfigyelés alatt állt és maga is jelentett társairól – ez kommunista kötelesség volt. Nagy valószínűleg azért úszta meg a pereket és maradt életben, mert nem a pártban nyüzsgött, agrárelméleti kérdésekkel foglalkozott.

Mellékes, de pozitívumnak is tekinthető, hogy a szovjet vezetésben a rettegett, de egy nyitottabb, racionálisabb politikát szorgalmazó Berija támogatta Nagyot. Moszkvából hazatérve írásai, megnyilvánulásai és betöltött funkciói alapján – úgy vélem – joggal feltételezhetjük, hogy Nagy Imre azt hitte, szülőhazájában most az orosz hibáktól és bűnöktől mentesen valósítható meg a szép társadalmi utópia.

Ő lett a földosztó miniszter. Hitt a szocializmusban, de vallotta, hogy ennek megteremtése hosszú átmeneti időt igényel. Ez elkerülhetetlenül vezetett a konfliktushoz Rákosival és az akkori vezetéssel. Ekkor jól jöhetett a moszkvai kapcsolat, mert börtön helyett az egyetemi tanársághoz engedte, Sztálin halála után pedig a miniszterelnöki székbe helyezte. Ha 1956 októbere előtt egyik szívinfarktusa elvitte volna, Nagy Imre történelmünkben akkor is pozitív megítélést kapna az általa 1953 júniusában meghirdetett és végre is hajtott „új szakasz”-ért.” Felhagyta a korábbi, erőltetett iparfejlesztésen alapuló gazdaságpolitikát, s ezzel lehetővé tette az életszínvonal emelését. Részleges amnesztiát léptetett érvénybe, feloszlatta az internálótáborokat, köztük a recskit és a kistarcsait, és feloldotta a kitelepítéséket. Lehetővé tette a kilépést a termelőszövetkezetekből, nagyobb türelmet tanúsított az egyházakkal szemben. Az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonta.

Aki akkor élt, pláne ha börtönben vagy internálótáborban volt, vagy kitelepítettként szenvedett, az tudja, mit jelentett Nagy rövidre kényszerült miniszterelnöki működése. Mindezt bagatellizálni megbocsáthatatlan. A Hazafias Népfront létrehozásával a politikai pluralizmus helyreállítása felé is tett egy lépést.

Amikor a Kreml hatalmi harcai és Rákosi intrikái következtében 1955 áprilisában Nagyot leváltották a miniszterelnökségtől, rövidesen a Pártból is kizárták, sőt megfosztották akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is, az akkoriban szokásos önkritika-gyakorlás helyett vitairatokban védte meg politikáját abban a hiszemben, hogy maga mellé tudja állítani a Pártot. Ez nem sikerülhetett, de a Rákosi-klikk politikájából kiábrándult párttagok benne látták a megújulás lehetőségét, komoly értelmiségi bázis alakult ki körülötte. Mindez magyarázza, hogy 1956. október 23-án a nép Nagy Imrében bízott, őt követelte az ország élére, és a 24-re virradó éjszaka a pánikba esett kommunista vezetés visszavette a Pártba, sőt miniszterelnökké nevezte ki. Saját ideológiai korlátai egy ideig még működtek, de – a későbbi megtorlások során kivégzett hívei, barátai hatására – fokozatosan felismerte, hogy az országban egy nemzeti és demokratikus forradalom zajlik.”

Az egész világ csodálatát kiváltó ’956-os tizenhárom dicsőséges napnak természetesen számos hőse volt, köztük bőven „pesti srácok és lányok” is, s mellettük nem kevés nevesített és névtelen. De elvitatni, hogy Nagy Imre volt a forradalom és szabadságharc kulcsfigurája, az csak botor elmére vallhat vagy olyasvalakire, aki – hadd éljünk itt Jeszenszky Géza már ismert, nagy önuralomról tanúskodó visszafogott jellemzésével – „csak egy feltűnést kereső, de a történelemhez és a lélektanhoz nem értő, a magyar 56 nemzetközi értékelését nem ismerő publicista”.

Nagy Imre akkori elévülhetetlen érdemeit szerzőnk a következőképpen foglalja össze:

„Október 28-án megtiltotta, hogy a felkelők ellen koncentrált szovjet-magyar fegyveres támadás induljon, a Párt politikai bizottságával jóváhagyatta a tűzszünetet kihirdetését, majd négypárti koalíciós kormányt alakított és bejelentette, hogy megállapodtak a szovjet csapatok Budapestről történő kivonásáról. Elismerte a spontán alakult forradalmi bizottságokat, kérte támogatásukat. Bejelentette az ÁVH feloszlatását és a beszolgáltatás eltörlését is.

Mindez a harcok megszűnését, a felkelt nemzet követeléseinek a teljesítését jelentette, Magyarországot parlamentáris, többpárti demokráciává alakította. A folyamatnak nemcsak szimbolikus, de tényleges vezetője Nagy Imre volt, aki kormányában egyesítette az újjáalakult polgári erőket és az ideális szocializmust akaró baloldalt. Ez hervadhatatlan érdem, nem pedig bűn. A Varsói Szerződésből történő kilépés november 1-jei bejelentése nem elhamarkodott vagy felelőtlen lépés volt, hanem kétségbeesett kísérlet a már félreérthetetlenül fenyegető újabb szovjet intervenció elhárítására, és ez is Nagy személyes döntése volt.

A továbbiak, a Maléter vezette tárgyalóküldöttség letartóztatása, a Kádár-vezette bábkormány létrehozása, Nagy és hívei kicsalása az ideiglenes menedéket nyújtó jugoszláv nagykövetségről, elrablásuk és Romániába szállításuk, majd hazaszállításuk, az igazságszolgáltatást megcsúfoló perben történő elítélésük, Nagy Imre és vezető munkatársai kivégzése egy olyan dráma, amely bekerült nemcsak a magyar, de a világtörténelembe is. Nagy viselkedésében nem az volt a hősiesség, hogy nem kért kegyelmet, hanem az, hogy visszautasította Kádár ajánlatát: mondjon le miniszterelnök posztjáról, gyakoroljon önkritikát, és akkor tagja lesz a bábkormánynak, élete végéig kényelemben és jólétben fog élni.

A visszautasítás erkölcsi győzelem volt a valódi hazaárulók fölött, példa minden politikus számára, hogy a becsület fontosabb az életnél.”  

Megszólalásának végéhez közeledve Jeszenszky kitér a Nagy Imre születésének centenáriumán, 1996. június 6-án állított szobor esetleges eltávolításának ügyére is, mely cikkének megírása óta – mint láthattuk – tovább bonyolódik és minden bizonnyal ez ügyben további fejlemények is várhatók.

Íme, hogyan látja ezt a mesterségesen gerjesztett kultúrkampfban központi helyet kapott kérdést, mely egyetlen célt szolgál: az amúgy is létező belmagyar békétlenség tartósítását.

„1956 és a magyar demokrácia megtagadása lenne kétségbe vonni Nagy Imre emberi és politikai nagyságát, szobrának eltávolítását követelni. E követelés teljesítése, még a szobor áthelyezése is világméretű felháborodáshoz vezetne, hiszen a külvilág a magyar '56-ot, Nagy Imrét, mártír-társait és a forradalmárokat a mai napig csodálja. 1989. június 16-án a fél világ bámulattal követte rehabilitálásukat, a Hősök terén tartott ünnepséget és az újratemetést. 1956 és 1989 mosta le a gyalázatot, amit a XX. század első felében a magyar jobboldal és baloldal bűnösei reánk kentek.”

A cikk zárszava önmagáért beszél. Látva, hogy cikkének megjelenése óta milyen kommentekben élik ki egyesek feltűnési viszketegségüket, és milyen „kitüntető” minősítéseket kap tőlük Jeszenszky Géza, nem lepődnénk meg azon sem, ha nemsokára azt olvashatjuk majd Trombitás Kristóftól vagy másvalakiktől, akik szintén  „crédónknak, a kiskáténknak” tekintik az ő februári zászlóbontását, hogy az Antall kormány volt külügyminisztere, az Orbán-kormány volt washingtoni és oslói nagykövete,  egyetemi tanár, számos hazai és külföldi szakmai tudományos egyesület tagja, több magyar és angol nyelvű kötet szerzője is tulajdonképpen „egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alak.” Elvégre be is vallja, ő kezdeményezte, hogy a Tanácsköztársaság bécsi követének, majd külügyi népbiztoshelyettesének nevét viselő budai tér a rendszerváltás után Nagy Imre nevét viselje. No lám, hát nem kibújt a szög a zsákból…

„Cui prodest Trombitás írása? Szabad-e sárba rántani hőseinket, megtagadni 1956 lényegét, nemzetegyesítő szerepét és aktuális üzenetét?

A rendszerváltozást követően az én javaslatom volt, hogy budapesti

külügyminisztérium új épülete előtti teret, amire a Gyorskocsi utcai börtön, amire Nagy Imre kálváriájának egyik színhelye néz, nevezzük el a mártír miniszterelnökről. Trombitásra hallgatva kereszteljük vissza a Tanácsköztársaság bécsi követére emlékező Bolgár Elek térre?”