„Nem igazán számít, mit akar a hatalom” – Nyáry Krisztián napjaink magyarországi kultúrharcáról.

Megszólalt a héten Nyáry Krisztián irodalomtörténész, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, aki ötvenezer követős Facebook-oldalán hónapok óta irodalomtörténeti példákkal igazolja, hogy képtelenségeket állítanak azok a tüsténkedők, akik szerint a politikának bele kellene avatkozni az irodalmi és művészeti élet alakításába. A 444 főszerkesztőjének, Uj Péternek adott interjújában elmondta: korábban is voltak históriánkban olyan botor kezdeményezések, hogy pár hónap vagy néhány év alatt úgymond „lecseréljék a magyar irodalmat”, de ezek az erőszakos kísérletek mindig gyászos kudarcot vallottak.

„1. A politika akkor „gazdálkodik” jól az irodalommal és a művészetekkel, ha a műveket, az alkotásokat nem szerzőik politikai nézetei, nyilatkozatai és szerepei, hanem kizárólag önértékük, művészi kvalitásuk alapján ítéli meg.

2. Míg egy-egy korszak politikai konfliktusainak megértéséhez és feloldásához segítségünkre lehet azok művészi igényű megközelítése, a politika soha nem lehet olyan helyzetben, hogy az esztétikai igazságról zajló vitákban döntőbíró legyen.”

A hónapok óta zajló és az elmúlt hetekben egyre inkább pörgössé váló magyarországi kultúrharcban, melynek során, elsősorban a Magyar Idők című napilapban egymásnak ugrottak azok a kormányoldali művelődéspolitikai irányítók, akik korábban töltöttek be ilyen szerepet, illetve most akarnak meglehetősen agresszív módon az élre törni,  az egyik leginkább figyelmet érdemlő véleményt Kulin Ferenc fogalmazta meg a Bizonytalan kulturális klímaváltozás című, szintén  a Magyar Időkben múlt csütörtökön publikált vitacikkében. Az indító idézetünk ebből származik.

A neves irodalomtörténész, publicista, egyetemi tanár, volt MDF-alelnök és országgyűlési képviselő, az Mozgó Világot egykor legendás hírűvé tevő szerkesztő, jelenleg a Magyar Művészet főszerkesztője és nem mellesleg a magyar nemzettudat és az időszerű politológiai kérdések avatott szakértője, egyéb fontos felvetései mellett az általunk fentebb idézett két tanulságot vonta le, a szerinte teljesen félresiklott vita kapcsán. Mint írta: „a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozat elindítói a szellemi légkör tisztulását eredményező viharban reménykedtek, de sajnálatosnak tartom, hogy egy ma még bizonytalan kimenetelű klímaváltozás folyamatát is elindították. A klíma fogalmán ez esetben a magyar kultúra mélyszerkezetét értem.” Úgy ítélte meg, hogy „a szerzők sok esetben militáns modora a cikksorozat legszembetűnőbb fogyatékosságairól, a történelmi tájékozódás felületességéről, valamint a történeti érzék és az esztétikai alapműveltség hiányáról volt hivatva elterelni a figyelmünket.”

Kulin Ferenc megállapításával csak egyetérteni lehet. Mi több, úgy véljük, a tanár úr akár keményebben is fogalmazhatott volna. Mert akiket kárhoztat, azok ennél kevésbé diplomatikus értékítéletre, ennél keresetlenebb szavakra is joggal rászolgáltak. Aki például ide kattintva megpillantja, hogy milyen útszéli alpári stílusban képes értekezni egy napilap kulturális rovatának vezetője az egyik legtekintélyesebb magyar esztétáról és filozófusról, a rendszerváltó magyar demokratikus ellenzék fontos alakjáról, a Széchenyi-díjas Radnóti Sándorról, az minden bizonnyal megérti, miért is gondoljuk így.

Szembesülve azzal, hogy ezek az acsarkodók, a XX. század rosszemlékű feketelistázásait is felélesztve, milyen otromba és kíméletlenül durva támadást indítottak a magyar kulturális és tudományos élet ellen,  vagy miként pécézték ki főellenségnek a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját, csak osztani tudjuk Kulin Ferenc ez ügyben rögzített álláspontját: „Itt most nemcsak Prőhle Gergely személyéről, hanem az általa vállalt és a felelős kultúrpolitikusok dokumentálható megítélése szerint is magas szinten ellátott feladatkör rendeltetésének durva félreértéséről van szó.” Azzal a kocsmapulti észosztással, mely „napjaink kulturális közállapotaiban a bolsevikok szellemi diktatúrájának megszakítatlan folytonosságát vélte felfedezni” vagy mely szerint „Bibó István a balliberális értelmiség kedvenc politikai gondolkodója” a cikkszerző sem tud mit kezdeni. Érvek már nincsenek ott, ahol segíteni csak az a doktor tudhat, aki nem az irodalomtudomány doktora, hanem orvosegyetemen tett szert erre a címre.

És még valami, ami feltétlenül idekívánkozik a Magyar Művészet főszerkesztőjének mostani keserű szókéréséből. Hihetetlen, de igaz: a kormánylapban hetek, hónapok óta heves kultúrcsaholásban jeleskedők – mondjuk ki kendőzetlenül, hisz Kulin is néven nevezi őket –, a feljelentők tobzódása idején a józan és higgadt, felelősségteljes, a kiprovokált vitát érdemivé tenni akaró, vagy erre legalább kísérletet tevő ellenvélemények sajnos nem nagyon hangzanak el a Magyar Időkben. Kulin nem is akarja leplezni ezért érzett mélységes csalódottságát, amit hangsúlyosan szóvá is tesz:

„Szakmai (irodalomtanári) érzékenységemet az ezekhez hasonló tárgyi/tartalmi kuszaságoknál is jobban irritálta, hogy kollégáim sok esetben meg sem próbáltak – legalább a modorukkal – szellemi fölénybe kerülni a hisztériát és gyűlölködést gerjesztő ellenfeleinkkel szemben. Engem már a megszólalásuk módja – stílusa, retorikája – is elkedvetlenített. Az általuk választott műfajt éreztem alkalmatlannak a mondandójukhoz. Az irodalomtudósok által kellően még nem tanulmányozott „irályról”: (ha nem is a cikkek funkciója, csupán kompozíciója szerint) a feljelentés műfajáról van ugyanis szó.”

Ha a Kulin Ferenc által nehezményezett bántóan kínos szakmai csönd igaz az egyre inkább egyhangúvá lett magyar központi és vidéki nyomtatott napilapok világában, az internetes sajtóban szerencsére ennél sokszínűbb a kép. Persze közben azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyetlen kivételként szóba jövő Népszavára ez a hallgatás nem jellemző. E lap redakciója például nem hagyja szó nélkül a „harcos irodalmi terület-foglalás” egyes mozzanatait, de azt sem, hogy „még ez a jobbára döcögős, beljobb- és belbaloldali, félreértéseken és komolyan vehetőségeken egyaránt alapuló „kulturkampf” is bírhat katalizáló potenciállal a baloldali közösségépítésben.”

A 444 portálon például hétfőn Nyáry Krisztián irodalomtörténész, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója kapott most lehetőséget „szellemi fölénybe kerülni a hisztériát és gyűlölködést gerjesztő ellenfeleikkel szemben” – hogy Kulin Ferenc szóhasználatával éljünk –, aki ötvenezer követős Facebook-oldalán hónapok óta makacs következetességgel konkrét irodalomtörténeti példákkal igazolja, hogy képtelenségeket állítanak azok a tüsténkedők, akik szerint a politikának bele kellene avatkozni az irodalmi és művészeti élet alakításába. Az online lap főszerkesztőjének, Uj Péternek adott interjúját úgy hisszük, az olvasóinknak is feltétlenül megismerni érdemes, annál is inkább, mert mondanivalója valójában egybecseng az általunk az 1993-as brassói RMDSZ-kongresszuson megismert Kulin Ferenc fentebb többször idézett, a dubiózus kulturális klímaváltozás miatt aggodó eszmefutatásának végkövetkeztetésével: „Politikai kurzusokat lehet statikus erőfölényre alapozni, de egy korszak rendje nem teremthető meg az erők és ellenerők dinamikus egyensúlyát folytonosan kontrolláló kultúra nélkül.”

Elöljáróban viszont hadd késztessük az olvasót egy klikkelésre. A pozsonyi Új Szóban a Nyáry Krisztián-interjúval egy napon megjelent Kósa Andrásnak Pörög a kultúrharc Magyarországon címmel egy remek összefoglalója, mely összegzi ennek a napjainkban zajló magyarországi „kulturális forradalomkísérletnek” a leglényegesebb tudnivalóit. Kedvcsinálónak a kattintáshoz csupán egy részletet illesztünk ide a cikkből:

„Az uborkaszezon ellenére tehát a kultúrpolitikában továbbra is pörögnek az események Magyarországon. Bár valószínűleg igaza lehet a már idézett Szabó Tibor Benjáminnak, amikor azt írta: a történtek nem egy központi forgatókönyv szerint zajlanak, hanem a lehetőséget megérezve a kormánypárti oldalon is egymásnak ugrottak a felek a potenciális források fölötti ellenőrzésért. Ezt támasztják alá egy Fideszes képviselő szavai is, aki arról beszélt az Új Szónak: nincs „központi irányítás” az események mögött, hozzátéve, hogy „a Fidesz frakcióban még mindig többen olvasnak Magyar Narancsot, mint Magyar Időket”. Ebben a helyzetben egyelőre csak találgatni lehet, mire gondolt Orbán Viktor Tusnádfürdőn, amikor arról beszélt: szeptembertől itt is „nagy változások” jönnek majd.”

Mi mással is indulhatna az Uj Péter-Nyáry Krisztián beszélgetés, mint az ominózus tusnádfürdői talányos bejelentésre történő reflektálással. Íme, az interjú első két kérdése és az azokra adott válaszok:

„Szeptemberben tehát jönnek a nagy változások. Le lehet cserélni pár hónap vagy akár pár év alatt a magyar irodalmat?

Eddig akárhányszor nekibuzdultak, hogy politikai alapon átszabják a kánont, például a negyvenes években, amikor a zsidó szerzőket ki kellett dobni, vagy az ötvenes években, amikor a polgári írókat kellett kidobni, azért mindig az lett a vége, hogy nem sikerült. Sem a szélsőjobboldali Sértő Kálmán nincs benn az iskolai kánonban és a kommunista Várnai Zseni sincs, pedig nem is a legrosszabbakat mondtam. Tehát nem lehet ezt hatalmi szóval megcsinálni. Bekerülni valamilyen irodalmi kánonba soklépcsős folyamat, és végső soron mindig az olvasó dönti el. Természetes folyamat, hogy a kánonok időről időre átalakulnak, ami tegnap még mozdíthatatlan szentírásnak tűnt, az mára elveszíti az olvasók, a tankönyvszerzők vagy az irodalomtörténészek érdeklődését. A kánon nem egyszerűen szerzők és irodalmi szövegek halmaza, hanem inkább egy olyan közmegegyezés, amely segít annak eldöntésében, kit tekint egy csoport fontos vagy jó írónak. Nem igazán számít, mit akar a hatalom. Csupán politikai alapon sosem sikerült még kanonizálni.

Ha kanonizálni nem is tud a hatalom, de kedvezményezni tud egyes szerzőket, köröket.

Intézményes lehetőségeket el lehet venni, és odaadni másnak. Azzal lehet károkat okozni, vagy befolyásolni, hogy mi történik. A párhuzamos intézményrendszer már kiépült, van Magyar Művészeti Akadémia, van Előretolt Helyőrség, hatalmas forrásokkal. De mégsem elégedettek a teljesítménnyel, nem jöttek ki olyan művek ezekből az intézményekből, amelyek megrázták volna a kulturális életet. Most az van, hogy próbáljuk meg akkor lebontani a régi, hagyományos intézményeket. Persze ezeknek az átalakításoknak lehetnek előre nem látható következményei: például az ötvenes-hatvanas években elvesztette a publikációs lehetőséget az irodalmi élet jelentős része, annak lett a következménye, hogy létrejött egy elképesztően magas színvonalú gyermek- és ifjúsági irodalom. Ennek köszönhetjük a Misi Mókust, Bárány Boldizsárt… Tersánszky, Mészöly, Szabó Magda, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes… mindenki ifjúsági könyveket írt. A cenzorok szerencsére nem vették észre, hogy a Misi Mókus antikommunista kulcsregény.”

Sokakban él Hunniában az a tévképzet miszerint a politika tette nagy íróvá Magyarországon Wass Albertet. Ez ügyben Nyáry tisztázza a nyilvánvaló félreértést. Mint mondja: „Az más ügy. – majd hozzáteszi: Azzal nincs baj, ha egy politikai közösség megalkotja a saját kánonját. Akkor van baj, ha hatalmi eszközökkel próbálják megteremteni. De Wass Albertet még csak nem is ez a politikai közösség fedezte föl először, hanem a Kráter Kiadó. Az egy teljesen piaci projekt volt. Nagyon jó érzékkel találtak egy szerzőt, akit a szocializmus alatt nem adtak ki, és aki jól olvasható. Wass végülis lektűrszerző, könnyen érthető, nagyon sokan szeretik olyanok is, akik nem jobboldaliak. Egy rokonom például meggyőződéses balos, Népszava-előfizető, de nagyon szereti Wass Albertet, mert olyan szépen ír az erdélyi fenyvesekről… Egyébként Wass a műveiben nem politizált, nem közéleti szerző volt. Már nagyon jól ment a Kráternél, amikor Csurkáék fölfedezték.”

Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy azért mi hiányoltuk ebből az okfejtésből a Wass Albert újrafelfedezésében meghatározó szerepet játszó, sajnos ma már nem működő marosvásárhelyi Mentor kiadó megemlítését. A három éve csődbe ment Mentor 1998-ban indította el a Wass Albert-életműsorozatot, és annak a bevételéből tudta éveken keresztül fedezni minden olyan kiadványának a költségeit, amelyek amúgy nem tartották volna el a kiadót. Ebbe pedig hangsúlyosan beleértendők a Magyarországon hatalmas példányszámban forgalmazott Wass Albert kötetek is.

A folytatásban előkerül a másik vitatott erdélyi író, Nyirő József megítélése is, akit Wass Albert után szintén megtalált a politika, s jól emlékezhetünk arra, hogy nem is akárhogyan. Jut eszünkbe, vajon megvannak-e még, és vajon merre porosodnak a holta után meggyalázott és a politika eszközévé silányított temetetlen holt földi maradványai? Már csak azért merül fel bennünk ez a kérdés sokadjára, mert róluk 2 272 napja, azaz 2012. május 27 óta semmit se hallani. Ha még megvannak, ideje lenne valamikor és bárhol végre eltemetni.

Nyáry Krisztián úgy értékeli, hogy tulajdonképpen csak Wass Albert és Nyirő József sorolható azok közé, akiket az elmúlt negyedszázadban rehabilitálhatott a jobboldal. Úgy véli „Mást nem nagyon lehetett, mert a Rákosi- meg a Kádár-rendszernek is kifejezetten célja volt, hogy ezeket a háború előtti jobbos, szélsőjobbos írókat konszolidálja. Egymás után adták ki őket, volt, aki még Kossuth-díjat is kapott, mint Németh László vagy Szabó Lőrinc, de Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, szinte mindenkit rehabilitáltak. Csak Wass Albertet és Nyírőt nem lehetett. Mert Wass Romániában elítélt háborús bűnös volt, valószínűleg nem jogszerű ítélettel, Nyírő pedig feketeöves nyilas volt, a nyilas parlament tagja.”

Arra a kérdésre pedig, hogy a nemzetvesztő Szálasit az utolsó pillanatig buzgó propagandistaként kiszolgáló írástudó lehet e egyúttal jó író is, így felel:

„Ebben talán unikális a magyar kultúra, és ez talán a kultikus szemléletű oktatásból következik: egyszerűen nem bírjuk elválasztani az életművet és az életrajzot. Tehát valakitől, aki jó író, elvárjuk, hogy erkölcsös, feddhetetlen, fölöttünk álló útmutató legyen, és fordítva is, hogyha valaki politikailag vagy másképpen gazember, az csak rossz író lehet. Ez Nyírőnél látszott nagyon jól, amikor Szőcs Géza hozta-vitte Erdélyben a hamvakat. Akkor kialakult a vita, hogy jó író-e Nyírő. Három olvasat volt: egy jobboldali olvasat, hogy aki ilyen szépen írt az erdélyi havasokról, az nagy író, és lehet, hogy volt vele baj, de felejtsük el, csak a műveit nézzük, aki ennyire nagy művész, az csak rendes ember lehetett. Aztán volt a baloldali olvasat: ez egy náci volt, ennek megfelelően rossz író, vizesnyolcas, tehetségtelen. És akkor volt még a szélsőjobbos, jobbikos olvasat, ami akkor még élesen elvált a fideszestől, ez azt mondta, hogy jó író volt, nyilas volt, és ők mindkettőnek örülnek. Bizonyos szempontból nekik volt igazuk. Nem abban, hogy örültek neki, hanem, hogy Nyírő valóban jó író és náciszimpatizáns volt. Nyilas. Én elolvastam a soproni nyilas parlament jegyzőkönyvét, hát rendesen beletenyerelt… menthetetlen. Visszatérve: más kultúrákban jobban el tudják választani a műveket az embertől. Ferdinand Céline szélsőjobboldali volt, antiszemita, náci kollaboráns, mégis benne van minden francia irodalomtankönyvben, benne van a kánonban. De nincs róla elnevezve utca, könyvtár, és nincs szobra sem.”

A két szűkebb pátriánkból származó, vitatott megítélésű írót illetően arra is magyarázatot kapunk, hogy Nyírő miért nem lett olyan népszerű, mint Wass Albert. Íme, miként érvel az irodalomtörténész:

„Kettőjük közül Wass felfedezése piacilag is megalapozott döntés volt, mert ő egy lektűrszerző, akit nagyon jól el lehet adni. Nyírőt nehezebb. Őt inkább csak a politika fedezte föl újra. Erdélyben persze ismerték, és amikor Szőcs Géza elkezdte hordozgatni a táskájában a hamvakat, akkor sokan megismerték itthon is, de nem állnak sorban a könyveiért azóta sem. Pedig az ő művei komolyabb irodalmi értéket hordoznak. Ő írta az első magyar neorealista a film, az Emberek a havason forgatókönyvét, már csak ezért is helye lett volna valahol. De voltak kifejezetten jó novellái. Csak ami jó belőle, az nem olyan, mint amit várnak, nem olyan, mint Wass Albert, sokkal összetettebb. Wasst Erdélyben is inkább másodvonalas írónak tartották évtizedekig.”

Új Péter merész javaslattal él a dialógusuk e szakaszában, mentőövet kínál a "szuperházmesterből" lett kesergő fő-fő kulturkampfosnak és a hozzá hasonló „kereszteslovagoknak”: ha már az élet úgy hozta, hogy ennyire szerények a merítési lehetőségek, akkor jöjjön a kreativitás. Azok számára, akikben „fölmerült Esterházy Péter trónfosztásának igénye, lerosszköltőzték Parti Nagy Lajost, a balliberális kánon megtörése és eltakarítása, akármit is jelentsen, napi mantrává vált” a javaslata a következő: „Ha nincs több fölfedezhető író, akkor még meg lehet még próbálni áthúzni valakit arra a térfélre. Mint Ady Endrét: Galilei-körös, szabadkőműves, polgári radikális, a szociáldemokrata mozgalommal rokonszenvező költőből a magyar nacionalizmus ikonja lett, miután Szabó Dezső azzá tette.”

Nyáry ezt nem is tartja annyira elvetemült ötletnek s ezt ki is fejti, hogy miért. Magunk is úgy véljük, ikonínség idején talán ez lehetne a járható út. Meg aztán még mielőtt Takaró Mihály koszorús irodalomtudósunk felfedezné nekünk és piedesztálra emelné Földi Mihályt vagy netán Pekár Gyulát, talán még is jobb lenne az, ha az urak megpróbálkoznának inkább Adyval:

„Ady azért nagyon jó példa, mert ő minden ízlésvilágnak, minden világnézetnek eladható, miközben – elég a publicisztikáit elolvasni – kifejezetten baloldali, szociálisan érzékeny gondolkodó volt. Szemben vele például ott van Kosztolányi, akinek semmi alapvető problémája nem volt sem Tiszával, sem a Horthy-rendszerrel, és simán írt akár szélsőjobboldali lapokba. De belőle sem lett jobboldali ikon, mert nem volt alkalmas rá, sem a művei, sem a figura. Ahogy egyébként az említett, baloldalisággal végképp nem vádolható Szabó Dezsőből sem lett valamiért. Lehet, hogy azért, mert a Horthy-rendszer harsány kritikusa volt.”

A beszélgetés következő részében az egész interjún átsejlő esszenciális kérdés kerül bővebben kifejtésre: miért is eleve kudarcos vállalkozás, ha az irodalmi kánont valakik politikai alapon akarják megalkotni? Íme, az Uj Péter-Nyáry Krisztián dialógus vonatkozó szegmense: 

„A Magyar Idők kissé Sárbogárdi Jolános nyelvezetű cikkben támadta meg Prőhle Gergelyt, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját egy Kassák-kiállítás miatt, amely a cikk szerzője szerint a Tanácsköztársaság véres emlékét igyekszik tisztára mosni. A cikk lényege kábé az, hogy a Tanácsköztársaság sötét diktatúra volt, tehát azok a művészek vagy alkotások, akik vagy amelyek rokonszenveztek vele, nem érdemesek arra, hogy megmaradjanak a nemzeti emlékezetben. Erre írtál egy hosszú listát azokról a korszakos művészekről, akik annak idején üdvözölték a Tanácsköztársaságot. Babits, Gárdonyi, Bartók, Kodály, Illyés, Karinthy, Márai, Móra, Móricz is köztük van, de folytathatnánk sokáig.

Egészen furán ismétlik magukat ezek a viták. Hogyha mindenkit kidobnánk, aki a Tanácsköztársaság mellett kiállt vagy valahogy involválta magát azon az oldalon, lényegében nem maradna senki ebből a korszakból. És nem arról van szó, hogy ezek az írók mind balodaliak lettek volna. Hanem négy év háború után egyetértés volt abban, hogy a korábbi rendszer nem maradhat, hogy társadalmi igazságosság kell, hogy kell valamit kezdeni azzal a rengeteg szegény emberrel, és jött valami új, ami előzmény nélküli volt, nem sokat tudtak róla. Pesten, a kávéházakban sokkal kevésbé szembesültek a rendszer erőszakos jellegével, főleg az elején. Ha világnézeti alapon osztályozod őket, hogy ki mikor szólalt meg, ki mi mellett tette le a garast, akkor nagyon sokan kiesnének, a többség. Ez is mutatja, hogy politikai alapon nem lehet irodalmi kánont csinálni. Menjünk kicsit visszább az időben: ha Petőfit annak alapján ítélnéd meg, annak alapján kerülne a kánonba, hogy mi volt a politikai véleménye, mondjuk a Batthyány-kormányról… már negyvennyolc májusában azt mondta, hogy mindet fel kéne akasztani. Ezt mondta az első felelős magyar kormányról.

Egyelőre mintha a fideszes kultúrpolitika is elbizonytalanodna, amikor meg kellene neveznie, ki kerüljön a kánonba Esterházy vagy Parti Nagy helyett. A tusványosi L. Simon–Orbán János Dénes–Prőhle fórum szinte paródiába fordult, amikor erre terelődött a szó.

Legutóbb a Magyar Idők már fölsorolt néhány szerzőt, talán húszat, aki a cikkíró szerint a ballibek által elnyomott, nem értékén kezelt tehetséges jobboldali író. Teljesen eklektikus lista, van köztük a harmadvonalbeli ismeretlentől a teljesen kanonizált, politikától függetlenül népszerű szerzőkig, mint Bereményi Géza. De van köztük hetven éves úgymond fiatal tehetség is, meg olyan szerző, akit mi adunk ki a Magvetőnél. Az látszik ezekből a listákból, hogy nekik csak az számít, hogy ki a jobboldali, illetve egész pontosan fideszes meggyőződésű. Vagy kit gondolnak annak. Ezt sem sikerül mindig eltalálni. Azok, akik jó írók, és közben valahogyan beálltak Orbán Viktor mögé, azok most is benne vannak a kánonban. Abszolút elismert írók ugyanúgy, mint a nem fideszesek. Lázár Ervin és Csukás István őszinte meggyőződéssel ott ültek a pulpituson többször Orbán Viktor mögött, de senkinek nem jut eszébe őket ezért kiszorítani bárhonnan. Vagy utolsó éveiben Szabó Magda is ott lengette a zászlót a maga módján, és soha olyan népszerű nem volt, mint ma. Tehát tényszerűen nem igaz, hogy tömegével lennének a baloldali kánon miatt elnyomott jobboldali írók. A Magvető kiadó például az egyik jelképe az Esterházy nevével fémjelzett, legyőzendő kánonnak, – nos, a Magvető ad ki több olyan szerzőt, akik ezeken a listákon szerepelnek. Azért, mert jó szerzők. Például itt van Oravecz Imre, aki szerintem a korszak egyik legjelentősebb költője. De jelent meg itt Szőcs Gézának is könyve. Sőt, ha nem is Magvetőben, de testvérkiadójánál, az Atheaneumnál én adtam ki Orbán János Dénes regényét is.”

Mifelénk aligha kell sokaknak bemutatni azt az Orbán János Dénest, aki Új Péter szerint „mint a Magyar Idők rovatvezetője, az egész kultúrkampf obersturmbannführereként vezényel újabb és újabb rohamokat, már addig is eljutott, hogy korlátozni kellene a könyvpiacot, mert túl sokminden jelenik meg, összezavarja az embereket az a sok szakácskönyv meg tévés celebes hülyeség.” Nem megkérdőjelezhető tehetségén túlmenően az önmaga menedzselésében is sikert sikerre halmozóról is megvan a maga határozott véleménye a 444 interjúalanyának. A Nyáry által vázolt OJD-portré érdekes életrajzi adalékokkal szolgál az olvasó számára, de az sem érdektelen, hogy megtudjuk tőle: a kortárs magyar irodalom hivatalosan elismert legkiválóbbika egy ’56-os amerikai magyar emigráns tudósember. Ő a ma 82 éves Makkai Ádám, a Kovásznáról elszármazott papleány, Ignácz Rózsa színésznő, író, műfordító fia.

„A kulturális intézményrendszer elég összetett dolog. Van állami része, van olyan része, például a színház, ahol állami és magán keveredik, és van teljesen magán, piaci része is, ilyen a könyvkiadás. Pillanatnyilag ez egy nagyon sikeres piac, az elmúlt négy-öt évben mindig nőtt, egyre több könyvet vásárolnak az emberek. Szépirodalmat is. Tehát tényszerűen nem igaz, amit OJD mond, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan csökkenés volna. De ahhoz azért nem elég nagy piac, hogy egy oligarchának megérje rámászni. Évente mindössze 50 milliárd forint forog itt, a haszonkulcs kicsi, a forgalom kábé tíz százaléka. Alacsony jövedelmezőség, magas szakértelemigény: nem annyira vonzó kombináció. De az biztos, hogy egy hirtelen áfaemeléssel, öt százalékról vissza huszonhétre, padlóra lehet küldeni az egész piacot – ez is felmerült a tusványosi kultúrvitában. És akkor azt a pénzt vagy annak egy részét oda lehetne adni az OJD által értékesnek minősített kiadóknak. Egyébként OJD-nek még van is ebben szakmai tapasztalata, mármint kánoncsinálásban, mert annak idején nagyon sok fiatal szerzőt indított el a pályáján Kolozsvárról. De az civil kezdeményezés volt,  deklarált ellenkánon. Ő úgy indult, hogy rúgjuk ki a francba ezeket a régi, árvalányhajas erdélyi szerzőket, és írjunk verseket a dugásról. És ez elég jó programnak tűnt egy csomó fiatal számára, és tényleg sikerült ott elindítani valamit. De ő próbálta meg, és végül ez egy sikertelen kísérlete volt, beemelni a magas irodalmi kánonba, a klasszikusok közé Méhes Gyuri bácsit is, a vegyépszeres Nagy Elek apukáját. Nagy Elek akkor még tényező volt, íratott vele egy monográfiát az édesapjáról, valahogy kijárta neki a Kossuth-díjat, de aztán mégsem került oda Benedek Elek mellé. Ennek így biztosan nem lesz hatása, hogy ők majd megmondják, kik a jó szerzők. Legföljebb ezeknek több erőforrás jut, egymásnak díjakat tudnak adni. Tudod, hogy ma Magyarországon, hivatalosan ki az első számú költő, ha az állami elismerést nézed?

Őőőő.... nem.

Makkai Ádám.

???

Amerikában élő költő, műfordító, irodalomszervező, egy kedves idős bácsi, akinek most kiadták díszkötésben a műveit, és megkapta a Kossuth-nagydíjat. Soha más író ezt a kitüntetést még nem kapta meg. Ennek a kurzusnak ő az első számú írója. Nevezhetjük ezt kanonizációnak? Hatalmi értelemben igen. De azért nem kell kardlappal oszlatni a terhes anyákat, akik sorba állnának Makkai Ádám műveiért.”

Ezek után önként adódik a kérdés: kultúrkampf ide, kultúrkampf oda, vajon „nyugodtak lehetünk, a magyar irodalom Orbán-álló?”

Mint mindenben, az ördög itt is a részletekben rejlik. Ezért véli úgy Nyáry, hogy a Szakács Árpádok, az Orbán János Dénesek akcióit hiba lenne félvállról kezelni:

„Azért van sajnos közvetlen és közvetett mellékhatása ennek az egésznek. Megjelenik a pártlapban, hogy mi a vonal, és ahhoz igazodnak. Mondjuk úgy, hogy helyi szinten elvonják egy vidéki irodalmi tábor támogatását, mert egy nem kívánatos szerző ott a vendég. Mert a pártitkár elolvasta a pártlapban, hogy őt most nem kell szeretni. Történt ilyen, épp a napokban. OJD megírta, hogy Karafiáth Orsolya nem csak csúnya, de rossz költő is, és máris levették egy évek óta működő irodalmi tábor önkormányzati támogatását, mert Karafiáth volt a vendég.”

Az interjú végén, akárcsak annak a kezdetén két, a balliberális irodalmi kánon okán tett elmarasztalás kapcsán újólag erdélyi irodalmi személyiségek munkássága is terítékre kerül. A közülünk nemrég távozott Kányádi Sándorról a jobboldali megmondóemberek azt állítják, hogy őt nem kezelték érdemeinek megfelelően a csak és kizárólag a saját „libsi” kedvenceiket nagyra tartók. A másik gyakran hangoztatott korholás lényege: az hogy nem születnek nagy művek Trianonról, szintén a ballib kultúrterror bizonyítéka.

Kányádi Sándorról szólva Nyáry tételesen bizonyítja, hogy a vádak légből kapottak. Gond az van ugyan, nem is elhanyagolható, de az egészen más természetű. És e téren valóban lenne tennivalója a politikának:

„Hát, hogyha volt olyan irodalmi személyiség az elmúlt húsz-harminc évben, akit minden oldalról egyöntetű szeretet vett körül, az Kányádi volt. És ő ma az egyik legtöbbet idézett magyar költő. Na nem a politikai akaratnak, hanem a Kalákának köszönhetően. Weöres Sándorral és másokkal együtt. Az óvodások meg a kisiskolások tudják fejből egy csomó versét, mert énekelték nekik. Ha valami, akkor ez kanonizáció. De ennek csak annyi köze van az államhoz, hogy eldöntheti, nagyobb szerepet kap-e az énekelt vers az alaptantervben. Nem kap, egyébként. Ami inkább akadályoz bármiféle kanonizációt az az, hogy szűkül a nyilvánosságnak az a része, ahol még foglalkoznak a kultúrával, irodalommal. Megszűntek a kulturális műsorok, gyakorlatilag az utóbbi öt évben megszűnt a kultúrát közvetítő média jó része. Tíz éve még volt egy Kultúrház, amit nem néztek milliók, de ha beült ott egy fiatal író beszélni az új kötetéről, még így is több embert ért el, mint a könyvesboltokban. Megszűnnek a folyóiratok, nincsenek kritikák, mert a napilapok is megszűntek. A megyei lapok központosításával szintén eltűnt egy pótolhatatlan fórum.  Darvasi László például 25 éven át írta a tárcáit a Délmagyarba, annak is vége. Öt éve még, ha kiadtunk egy új könyvet a Magvetőnél 50-60 sajtópéldányt küldtünk szét. Most ötöt-hatot tudunk. Persze vannak blogok, van közösségi média, de ez még nem pótolja azt az intézményi hálózatot, azokat a szűrőfunkciókat. És akkor most a Magyar Időkben azon örvendeznek, hogy megszűnt a Holmi, és ezzel megszabadultak a liberális elnyomás egyik eszközétől… Pedig Réz Pál és az általa szerkesztett Holmi 25 éven át folytatta a Nyugat hagyományát. Ha lesz magyar irodalomtörténet ötven év múlva, jó eséllyel Holmi-korszaknak fogja nevezni ezt az időszakot.”

Ami pedig a Trianon kapcsán felvetett hiányérzetet illeti, az éppúgy nem igaz, mint a Kányádi Sándor megítélése kapcsán megfogalmazott alaptalan vádaskodás. Aki azt állítja, hogy legnagyobb nemzeti traumánkra nem reflektált a XX. századi vagy a kortárs magyar irodalom, az szándékosan csúsztat. De lehet, hogy a valótlant állítók nem tájékozatlanok, motivációjuk lehet akár obskúrusabb is a tudatlanságnál – derül ki Nyáry Krisztián interjúzáró okfejtéséből. Bizonyára „csak” arról van szó, hogy Bánffy Miklós vagy Tompa Andrea szemlélete, meg másoké is persze, számukra elfogadhatatlan:

„Nemrég jelent meg Tompa Andrea nagyszerű regénye, a Fejtől s lábtól. Trianonról szól, csak lehet, hogy nem úgy, ahogy szeretnék. Vagy soroljam Závada Pál, Kováts Judit, Fehér Béla, Szécsi Noémi és Zoltán Gábor jobbnál jobb történelmi regényeit, amelyek közül több is reflektál Trianonra? Vagy tökéletesen alkalmas lenne a jobboldal által ünnepelt nagy Trianon-műnek Bánffy Miklós Erdély-trilógiája. De abból sem lett igazi jobboldali sláger, talán mert fölveti a magyar uralkodó osztály felelősségét. Pedig Bánffy látszólag alkalmas volna ilyen szerepre: Bethlen minisztere volt, konzervatív, gróf, az ország egyik legnagyobb földesura, a Trianon utáni erdélyi magyar intézményrendszer egyik megteremtője. Igaz, nagyon nem volt elragadtatva a magyar hatóságok viselkedésétől Erdély visszacsatolása után, és nem maradtak utána antiszemita írások sem, szóval nem egy Nyírő. Vagy hogy nincs magyar történelmi film. Dehogynincs. A Saul fia micsoda? Vagy az 1945?”