„Amint megláttam, hogy a záport jég követi, rohantam haza. A szomszédban voltam, de mire a kapun beértem, már térdig érő vízben kellett gázolnom. Bent a feleségem, és az ötéves kisunokám reszketett” – idézte fel könnyek között a múltheti Fehér megyei áradás mozzanatait Lázár Károly. A 75 éves férfi elmondása szerint életében nem látott az abrudkerpenyesi víztömeghez hasonlót még településen: házakat, autókat, traktorokat, haszonállatokat, kerítéseket és veteményeseket sodort el, maga mögött derékig érő iszapot és törmeléket hagyott az a megáradt patak, ami jó időben két lépéssel átugorható. Nem elég, hogy ki-ki végignézte, hogyan vész oda másodpercek alatt egy egész élet munkája, napok elteltével sem nyugodt a falu: „esik, felderül az ég, ismét esik, vihar közeleg, így senki nem bír szabadulni félelmeitől” – részletezte telefonbeszélgetésünk során.

A víz úgy hömpölygött, akár egy folyó, a patak és az országút egybeolvadt, mindent beterített az ár, az emberek alig mertek lépni, mert volt, ahol csak térdig-derékig ért a víz, máshol azonban a 2 métert is elérte. Akik tehették, a domboldalra menekültek, mások bezárkóztak a házaikba. Az áramszolgáltatás nem működött, 17 és 19 óra között sötétben, attól rettegve, hogy éjszaka sem csitul a helyzet, várták a katasztrófa végkimenetelét – így emlékszik vissza a nemrégiben történt özönvízre Lázár Károly.

Mint írtuk, Verespatakon és a hozzá tartozó más településeken is házakat, utakat rongált meg a heves esőzések miatt keletkezett árvíz, és hasonló problémákat jeleztek Aranyosszohodol községből, Abrudbányáról és Topánfalváról is, ahol szintén több személynek kellett elhagynia otthonát. A Kerpenyes és Topánfalva közötti 74-es országút mintegy 300 méteren járhatatlan volt az úttestre zúdult hordalék és egy földcsuszamlás miatt.

Jómaga „könnyedebben vészelte át” az áradást, mint rokonai, barátai. Hiszen a lánya, aki a családi háztól 300 méterre éppen újonnan épített otthonukat meszelte, bennrekedt a lakásban – miután a víz visszahúzódott, csalódottan szembesültek azzal, hogy az udvaron parkoló autóját egészen a kormányig, a lakást pedig derékig töltötte meg iszappal a megáradt patak. A férfi úgy fogalmazott, fájdalmas volt tétlenül nézni, ahogy a természet mindent magával ragad. A tudat, hogy egy életnyi munka másodpercek alatt zúzható össze, megtörte a falu lakóit.

Legalább 50 család veszítette el mindenét, hiába próbálták menteni a menthetőt, istállók omlottak össze, melléképületek sodródtak el, még a malacokat, tyúkokat is elmosta az ár – csupán azért hálásak, hogy tudomásuk szerint emberéletet nem követelt a lezúduló víztömeg. Mégsem bírnak megnyugodni, sokukat gyötri a gondolat, hogy bármelyik esőzéssel megismétlődhet a katasztrófa, amihez foghatót még a falu idősebb lakói sem tapasztaltak. Mindenki számára ismeretlen volt az árvíz, hiszen a kicsi patak sosem mutatta jelét annak, hogy viharok alkalmával kitörne: most azonban a heves záporok és jégeső miatt nem bírta a talaj a két óra alatt lezúduló 230-250 liter vizet négyzetméterenként, ezért öntötte el Fehér megye több települését is az özönvíz.

Lázár Károly beszélgetésünk folyamán többször elérzékenyült, könnyeivel küszködve mesélte el tapasztalatait, a belső félelme, hogy szeretteinek akár baja is eshetett volna, azzal párosult, hogy ismerősei, rokonai szörnyűségeket éltek meg röpke két óra alatt. Jómaga nem panaszkodott, mert „csupán” az udvarát és a kerítését mosta el a víz, ami három és fél lépcsőfokot borított be portáján. „Egy tenyérnyi hely maradt, félve lestük, mennyi idő alatt nő még annyit a víz, hogy bejusson a mi házunkba is” – részletezte, majd zokogva hozzáfűzte, lánya apósa már sokkal súlyosabban károsodott: mivel a híd mellett állt a háza, a betörő kétméteres víztömeg az udvaron álló istállót összezúzta, a műhelyt az összes szerszámmal együtt elmosta, és még a télire összevágott, gondosan elrakosgatott farakást sem kímélte. Kifosztotta a családot, még a lakás alsó szintjét is elöntötte, megtöltve iszappal és törmelékkel a helyiséget.

„Azért költöztem a faluba, hogy öregségemre nyugodtan élhessek”

Mint megtudtuk, hét éve él a településen, házát két kezével építette, hogy az öregkort elérve feleségével nyugodtan élhessenek. Nem gondolták volna, hogy egy természeti katasztrófa gátolja majd terveiket. Azonban az egyik percről a másikra keletkezett áradás, a kitépett fák, elmozdított kövek, a rengeteg törmelék és iszap azt mutatja, hosszú ideig nem lesz megnyugvásuk. Jelenleg is takarítás zajlik a településen, amit félbeszakítanak a heves esőzések. Senki sem tudja, hogy mitévő legyen, készüljön a következő csapásra vagy újrakezdjen.

Lázár Károlynak meggyőződése, „egy elfuserált parkoló okozta a falu egy részének vesztét”, ugyanis 2006-ban szemtanúja volt, ahogyan a munkások, fittyet hányva az esetleges természeti katasztrófákra, kövekkel és laza építészeti kivitelezésekkel torlaszolták el a víz útját. Mivel a patak mindig ártalmatlan volt, nem hitték, hogy valaha bajt okozhat a gát, amit a parkolóval együtt létrehoztak – részletezte megkérdezettünk, aki felelősnek érzi magát, hiszen már az építés kezdetén szóvá tette a munkásoknak, hogy ebből még baj lehet. Mivel azt a választ kapta, hogy „ne törődjön vele”, nem törődött, és meg is történt a katasztrófa.

„Gyötrelmes volt, hogy órákig nem tudtunk egymásról semmit”

Ladányi Sándor, Abrudbánya református lelkésze volt segítségünkre abban, hogy magyar nyelvű érintettel is felvehessük a kapcsolatot. Lázár Károly ugyanis az ő gyülekezetéhez tartozik. Elmondása szerint az Aranyos-vidék egy részén keletkezett áradásokat jókora záporok előzték meg, tehát pár nappal a csapás előtt már számítani lehetett a katasztrófára, főként azokon a településeken, ahol nincsenek szabályozva a patakok medrei – ám ilyen mértékű szerencsétlenségre nem lehetett volna felkészülni, ugyanis a zóna földrajzi fekvése sem teszi lehetővé, hogy az áradásokat maradéktalanul kivédje. A közösség nagy félelme az volt, hogy a Mária Terézia idejében épített vízgyűjtő gátak is átszakadnak, ezeket az aranybányászat idején a malmok hajtására hasznosították, napjainkban pedig óriási katasztrófát okoznának.

Hozzáfűzte, ebben az időszakban mindenki bűnbakot keres, de senki sem hibáztatható, mert a természet műve volt minden. Az, hogy a völgy háborús zónaként fest, nem emberi mulasztás eredménye, hanem a rengeteg esőé, ami törmeléket, fát és sziklát mosott be a hegyoldalakról, több kisebb földcsuszamlást idézett elő.

Abrud városában senkinek sem esett bántódása, ott a patakok sem léptek ki medrükből, ám a városlakókat is próbára tette a természeti csapás, ugyanis órákon át mobilhálózat, áram és internetszolgáltatás nélkül tobzódtak, így nem tudtak semmit falun élő szeretteikről. Ladányi Sándor úgy véli, a mobilszolgáltatók tornyait érdemes lenne generátorokkal is ellátni, hogy hasonló sorscsapás esetén ne találgatás és kétkedés jusson az embereknek, hanem sikerüljön elérniük egymást. Mert a katasztrófa lelkiekben megtörte a közösséget: azok, akik testközelből nézték végig, hogyan tör utat magának élőlényt, építményeket nem kímélve a víz, félelmükkel és tehetetlenségükkel maradtak – pszichiátrián asszisztensként dolgozó feleségétől azt is tudja, hogy sokakat olyannyira megtépáztak az elmúlt napok történései, hogy pánikrohamokkal keresik fel a szakembereket.

Lázár Károly mindezt úgy írta körül, „szavakban nem lehet kifejezni, milyen mértékű katasztrófa söpört végig a településen”. Csak a rettegés maradt és a találgatás, hogy érkezik-e következő megpróbáltatás, vagy a lerombolt „életeket” megpróbálhatják újraépíteni.