Lakodalom, keresztelő, temetés, bálok – csupán néhány esemény, amely az elmúlt időszakban a pandémia hatására teljességgel átformálódott. Ami a járvány első évében tilos volt, az a második évben a lazítások ellenére sem maradt bizalomgerjesztő az emberek szemében, így lassacskán elveszett a sorsfordulók jelentősége: már nem közösségépítés céljából ragaszkodunk szokásainkhoz. Balázs Lajos néprajzkutatóval összegeztük 2021-et, amelyről úgy vélekedett, rituálék terén a halál került előtérbe. Módosította a temetés és elbúcsúzás mikéntjét, elszakította egymástól az élőket és holtakat, a méltó elköszönés eltörlésével pedig mély űrt és szomorúságot hagyott maga után.

Közel 50 éven át kutatta Csíkszentdomokoson az emberi élet sorsfordulóit – a sokéves munka arról tanúskodik, hogy szenvedéllyel űzte foglalkozását. Hogyan talált hivatására?

Édesapámat 1952-ben kuláknak nyilvánították, ezzel együtt engem „kulákgyermeknek”, ami roppantmód beárnyékolta értelmiségivé válásomat, rengeteg botlasztót hengerített elém: 1953-ban
alig egy hete jártam a hetedik osztályba, amikor eltanácsoltak az iskolából. Amíg tanári diplomához jutottam, szinte mindent elkövettek ellenem, hogy ne tanulhassak. Sokat kínlódtak a szüleim, különféle beadványokkal fordultak az illetékesek felé, így nagy nehezen sikerült elintézniük, hogy felvegyenek magántanulónak.

Később Brassóban, majd Bukarestben tanultam tovább, ösztöndíjas diákként. Miután elvégeztem az egyetemet, Balánbányán tanítottam, ekkor figyeltem fel a domokosi különleges szokásvilágra. Kezdetben egyébként jogra készültem, kétszer is felvételiztem a kolozsvári egyetemre, de egyszer 8.50-es, másodszor 9.25-ös átlaggal utasítottak vissza, így jutottam Bukarestbe, ahol egy nagyszerű, román nemzetiségű professzor fogadott bizalmába, és ezzel együtt saját népem történetének, néprajzának kutatására ösztökélt.

Már gyermekkoromban láttam lakodalmat, láttam temetést, és ahogy a gyermekek szokták, hallgatóztam én is a születés körül. Fiatalként felfigyeltem arra, hogy mennyire rendben és szabályszerűen történnek a dolgok körülöttem, és felvetődött bennem a kérdés, hogy ezeknek a szokásoknak a szabályát ki alkotta, hol tanulják az emberek – elkezdtem tehát érdeklődni az ember másféle történelme iránt.

Emlékszem, a szokásokról írtunk dolgozatot, amikor a professzor megkérdezte tőlem románul, hogy nálunk ezt miként élik meg az emberek, és elszégyelltem magam, mert nem tudtam válaszolni neki. Nem ismertem a hagyományainkat, ezért is kezdtem olvasni azokról. A professzorom meglátott bennem valamit, és büszke volt arra, hogy van egy magyar tanítványa – neki köszönhetően jutottam be az Akadémia könyvtárába is, ahol az eposzokkal is megismerkedhettem.

A nagy népek eposzait az állami könyvtárban magyar nyelven olvashattam el, ezekben találkoztam a halál kérdésével, a házassággal, és megfogalmazódott bennem egy újabb kérdés, méghozzá az, hogy lehet-e az embernek a történelemtől elvonatkoztatott, másfajta története? Az egész életemet meghatározta abbéli kíváncsiságom, hogy a háborús társadalomszervezés mellett lehet-e az ember lelkének, tudatának, szenvedélyeinek, érzéseinek is története? Ezeket neveztem én az ember láthatatlan történelmének, amiket évtizedeken át szenvedélyesen kutattam.

A szokások célja, hogy az ember tartozzon valahova – barlanglakó mivoltunkat azzal vetkőztük le, hogy rendszereztük az életünket. Önnek mi volt a szándéka a helyi szokásvilág feltárásával és bemutatásával?

A gereblye helyett az ásót választottam, és maradtam 45 éven keresztül Csíkszentdomokoson: a felszín megmozgatása helyett mélyre ásva kerestem a születés, párválasztás, házasság, halál lelki, szellemi gyökereit, így fedtem fel rengeteg olyan titkot, rítust és szokást, amit a szakma nem igazán vett észre.
Kutatói elvem, hogy senki sem iszik H₂O-t; kútvizet, forrásvizet, csapvizet, palackozott vizet viszont igen. Sokféle víz található körülöttünk, mindegyik képlete a H₂O, mégis mindahánynak más az íze – ha egészében és részleteiben is meg akartam ismerni valamit, ezt a módszert alkalmaztam.

Kialakult az a képzetem, hogy a szokásaink olyanok, mint az alkotmány: a társadalmat szervezik, az embert a társadalomban elhelyezik, és szabályozzák az egyén és a közösség életét, viszonyrendszerét. Egyre inkább foglalkoztatott az ember szellemi-lelki vertikális felemelkedése, kivetülése. Tudni akartam, hogy több ezer évvel ezelőtt mi tette az embert emberré. Vallásos neveltetésem folytán elismertem, és elfogadtam, hogy Isten teremtette, de valahol éreztem, hogy azzal, hogy létrehozta, és lelket lehelt belé, magára is hagyta, hogy menjen, és találja fel magát a természetben. Ezért az embernek szüksége volt arra, hogy figyelje, ami körülötte történik, értse az állat- és növényvilág alakulását.

Az agy fejlődésének köszönhetően jött rá az egykori barlanglakó, hogy másképpen kellene gyermeket nemzenie és szülnie, mint az állatnak, és másképpen kellene meghalnia is, mint az állatnak – a fejlődés kultúrát teremtett, ami rítusokat és szertartásokat hozott az életébe, és
ezeknek köszönhetően fokozatosan kialakult a sorsfordító események közösséggel való közlésének a funkciója. Az embert innentől kezdve már nemcsak a vadászat és gyűjtögetés hajtotta, hanem egy másfajta szellemi kapcsolat kialakítása a környezetével, a világgal: törzsekben élve is kommunikálniuk kellett egymással azt, ha gyermekük született, vagy azt, hogy egy férfi és egy nő párosodott, ahogyan azt is, hogy meghalt valaki közülük.

A sorsfordulók tehát nem az egyénről szólnak, mondhatni kapocsként működnek őseink és köztünk. Szükségünk van arra, hogy a szokások közösséggé formáljanak bennünket?

A sorsfordulók nem az egyénről szólnak csupán, noha egyéncentrikusnak tűnnek, hanem a közösségről is, mert a közöség is érdekelt az egyén sorsának alakulásában. Ez a kapocs társadalomszervező elvként működött sok ezer éven át, és ma is hat életünkre. Ezeknek köszönhetően rendelkezünk a meghatározó fizikai, lelki, szellemi, viselkedési arculatunkkal, észjárásunkkal, ezeket örököltük, és semmivel sem alábbvalók tárgyi világunk elemeivel szemben. Ezek által vagyunk felismerhetőek és érdekeltek is önazonosságunkban.

A székely-magyarság sorsfordulóihoz kapcsolódó szokásokat vizsgáltam életem folyamán, és úgy vélem, ez a népesség több mindent hozott szellemi, lelki tarisznyájában, több ezer évnyi életteréből, mint mások. Noha a kultúra megítélésében nem használnak mértékegységeket, mégis azt gondolom, hogy Csíkszentdomokos népe olyan, mint amire a latinok azt mondták, hogy Prima inter pares. Első az egyenlők között, mert több mindent megőrzött a letűnt korok rítusaiból, mert szükségét érezte
a szervezett életnek. Mindez össze sem hozható mások felsőrendűséget revendikáló gőgjével. Mi magunkat műveltük a magunk számára.

Néhány példát említenék a sokból. Nekünk, magyaroknak már a honfoglalás előtt kiforrott beavatási kultúránk volt. Csíkszentdomokos például erre támaszkodva mágikus rítusokkal mentette meg magát a széthullástól. Mivel magyarázható, hogy itt az újszülöttet máig háromszor avatják be? Háromszor kerülik meg vele a ház közelében lévő útszéli keresztfát, közben imádkoznak. Aztán következik a templomi keresztelő, ahol a papi szertartás után az édesanya megkerüli gyermekével az oltárt, és a fejét hozzáérinti; majd az otthoni ünnepség, amikor a keresztanya a gyermeket beteszi az asztal alá, és így átadja a másik felén kereszténnyé avatott gyermekét váró anyának.

A menyasszonynak is meg kellett kerülnie az oltárt, fejét hozzá kellett érintenie ugyanahhoz a ponthoz, mint a keresztelői ceremónia végeztével a csecsemőnek. És végül, miért kerítik meg égő gyertyával a haldoklót háromszor, a fejétől kezdve, amikor még nem halott, de már nem is él? Ilyenkor imádkozik fölötte a „megkerítő asszony”, majd a haldokló nevében szól a lélekhez: „Menj ki én lelkem a testből, fogadjon az Úr Jézus a karjai közé, szabadítson meg a sátántól, hogy ne hághasson meg!”. Úgy gondolom, egyedüli néprajzkutató vagyok, aki ezt le is fényképezhette. Ez a rítusmozzanat magában is megérte, hogy 45 éven át jártam ide, és használtam az ásót. Nem dobálózok könnyelműen a következtetésekkel, ám itt megkockáztatom azt a feltevésemet, hogy ebben a rítusban a lélekértelmezés magas fokát láthattam, és azt is, hogy a szentdomokosi székely-magyar kétszer temeti a halottját: először a lelkét, aztán a testét.  

Nem részletezhetem a három beavató rítust, könyveimben megtalálhatók, csupán egy motívumra hívom fel a figyelmet, aminek időszerű üzenete kétségtelen: a kör motívumra, amely az egyetemes kultúra egyik legősibb, talán a kenyérhez mérhető motívuma. A gyermekkel körbejárják a házhoz közel álló keresztfát, az oltárt, az otthoni asztalt, a menyasszonnyal az oltárt, a haldoklót gyertyalánggal járják körbe, „hogy odatartozó legyen!” Valamennyi spirituális kör. Ne hagyja el sem családját, amelyikbe beleszületett, ne legyen hűtlen maga alapította családjával, közösségével, hazájával szemben. „Ne csámborogjon a nagyvilágban, az után kutatva, amiről alig tud valamit.”

Legyen legfontosabb élettere a család, legfontosabb értelme az életnek a gyermek, akiért dolgozni, alkotni kell, legfontosabb társadalmi kötődései a rokonság, komaság, keresztszülőség. Mindezek az egyéni és közösségi élet létbiztonságának garanciái.

Többségünk mégis elcsámborog, elhagyja a közeget, amiben helye van. Mintha a modern társadalom felborítaná az ősi rendszert. Mi az, amit ma szokásként megőriztünk őseinktől?

Sok mindent, ami az ember, a társadalom méltóságát jelenti, hordozná. Az előbbiek ide tartoznak, noha felmérhetetlen a kultúra, a népi kultúra eróziója az idegen hatások miatt. Máskor pedig azért maradnak el, mert rettenetesen költségesek, említeném például a menyasszonyi ruha árát, ami ma felül múlja a korábbi lakodalmak összköltségét. Ennek ellenére mégis fontosnak tartom, ha szokásaink, rítusaink formai aspektusait nem is, de a korábbi, évszázados kultúra, szellemi tudás értékeit megismerjük.  A megismerés folyamatait feltárni nagy élmény, hiszen arra a törekvésre mutat rá, hogy gondolkodásával, szellemiségével, találékonyságával a mi népünk soha nem mellőzte a létkérdések megoldásának lehetőségeit. A születés és szülés kultúráját, például, maga kellett kitalálja, és kitalálta az orvostudomány előtt, közülük olyan tudást is, amit az orvostudomány, a szülészet utólag vagy nagyon későn igazolt.

A magzatvédelem kultúrköréből kiemelkedőnek tekintem azt a tapasztalati tudást, amely szerint az anya mind az öt érzékszerve által kommunikál a magzattal. Ennek megfelelően vigyáznia kell a látására, hallására, tapintására, ízlelésére, szaglására. Eme mágikusnak vélt felfedezésre az orvostudomány a múlt század hatvanas éveiben jött rá Amerikában és prenatális tudománynak nevezte.

De ide sorolható az otthoni szülés gyakorlata, a szülési módok változatossága, a korházi szülések egyedi változatával szemben; a köldökzsinór hosszának meghatározása; a gyermeklétszám meghatározása, amiről úgy vélekednek, „egy az apának, egy az anyának, egy a hazának, egy a halálnak”, tehát minden alapszükségletet lefödnek; a dupla képek különlegessége, hogy a 9 legény hétköznapi és ünnepi ruházatát az előttük ülő anyóka és apóka állították ki. Vagy említhetném a 18 gyermeket világra hozó és felnevelő harangozóné szavait, amelyek szállóigévé váltak: 80 éves korában mondta, hogy „úgy szeretnék még a gyermekeim között élni”.

A könnyű szülésre való ráérzés, még az orvostudomány előtt vagy a szülési fájdalmak okozta balesetek – nyelv elharapása, fogazat roncsolása – megelőzése; az újszülött tejének, álmának gyógymódokkal való biztosítása; a megigézés megelőzése, gyógyítása; a gyermekágyas szülés utáni gondozás máig része a mindennapoknak. De ott van a parasztbábák esküje a falu vezetősége előtt, amit Csíkszentdomokoson már 7 évvel korábban megszerveztek, mint azt Mária Terézia császárnő elrendelte. Szintén kiemelkedő, hogy Csíkszentdomokos népe szülte és nevelte az egész Székelyföldön a magyarságnak a legtöbb gyermeket. 1945-1990 közötti időszakban átlag 130-at, de volt olyan esztendő, amikor 150 fölött, 1950-ben pedig közel 200-at.

Csíkszentdomokoson 25 lakodalmon vettem részt, megannyi keresztelőn, beavatáson, temetésen és toron. Az évek folyamán pedig 300 adatközlő állt rendelkezésemre. A házasságkötés különféle rituáléi döbbentettek rá arra, hogy a legény és leány részéről érkező násznép szövetséget köt egymással, az alkut pálinkával és kaláccsal pecsételik meg, ami elsőfokon oldja fel a feszültséget a két násznép között. Ez éjfélkor, a menyecske megkontyolásakor megismétlődik. Az ázsiai népek körében mindig is kiforrott szövetségkötési rendszer működött. Jézus, mint több ezer éves hagyományokat tisztelő vezér szintén bort és kenyeret kínált apostolainak az utolsó vacsorán, amikor egyházat alapított majd arra buzdította őket, hogy menjenek szerte a világban, és hirdessék az evangéliumot. Ősatyáink is bizonyára ráéreztek, hogy horda formájában nem élhet az ember, szövetséget kell kötniük a különféle közösségeknek az érvényesülés érdekében.

Napjainkban eltolódott az a mágikus hiedelem, mely szerint az együtt elfogyasztott étkek és italok a fogyasztók között szoros kötődéseket hoznak létre, de nem a fogyasztás mennyisége alapján. Természtesen, az eszem-iszom része a keresztelőknek, lakodalmaknak, haláleseteknek – ilyenkor szövetségek kötődnek.  Sajnos a modern ember nem figyel fel a láthatatlan dolgok alakulására, valahogy eltekint a dolgok lelki vetületétől, és az anyagiakra fókuszál. A népszokásaink koptak, de abban biztos vagyok, hogy nem fognak teljes mértékben eltűnni, mert a közösség a sorsfordulatok mentén működik akkor is, ha megpróbálja tagadni, modernné tenni azt. Minden a születés, párválasztás, halál köré épül, ezek nem tudnak örökérvényűen
megsemmisülni.

Az utóbbi években a járványhelyzet miatt átértelmeződött a halál, a születés, a párválasztás, még a nemiség is. Szinte semmi sem zajlik megszokott módon, az az érzésünk, hogy a távolságtartás váltotta fel az együvé tartozást. Hogy látja ezt ön?

A halál nagy csapás a közösségek életében, a halottól való elbúcsúzásnak külön rituáléja volt,
azonban napjainkban Európai Uniós normák szerint a településeknek ravatalozót kellett építeniük a temető közelében. A háztól való temetés felszámolásával az élők és holtak közti lelki kapcsolat
szakadt meg. A halottat kiviszik a kápolnába, gyakorlatilag a falun kívül, nem virrasztanak, nem töltenek több órát mellette, csak bezárják, és a temetés napján elsiratják – ez is azt példázza, hogy a sorsfordulatok lelki vetülete egyre kevésbé számít.

Az utóbbi éveinkben – főként a járványhelyzet végett – a halál lett a központi téma társadalmunkban. A járványhelyzet előtt felöltöztették, virrasztották az elhunytat, akinek lelkét átkísérték a túlvilágra. A székely-magyar kétszer temette halottját: külön a lelkét és külön a testét – említettem. Csíkszentdomokoson annak is hagyománya van, hogy a halott mellé gyertyapálcát tesznek (1 méternyi léc), amivel átkelhet a lélek a Jordán vizén. A görögök és rómaiak is szintén átkeltek a folyón (Acherón, Stüx), a ladikosnak azonban fizetniük kellett lelkük átviteléért, nem úgy, mint a székely-magyar, aki
halálában is tudja hogy ott is magára van utalva, nem fizet, inkább pálcával megy a halálba, és önmagát gürcöli át a Jordán vizén. De ez a hagyomány is szertefoszlott ott, ahol fertőzött elhunytat kellett elhantolni.

A járványidőszak a halált hozta előtérbe, és azzal együtt a haragot, a lelkiismeretfurdalást is. Bántja a hozzátartozókat, hogy nem adhatják meg szeretteiknek a végtisztességet. Már a ravatalozó kápolnák kötelezővé tételével sérült az élők és holtak kapcsolata, a pandémia intézkedései pedig még jobban eltávolították egymástól a két közeget. Úgy válunk el egymástól, hogy nem búcsúzunk el, nem érintjük meg egymást utoljára. Pedig a végvacsorának nagy jelentősége volt: a temetés előtti estén vacsorát tart a család, érkeznek a ravatalhoz a barátok, rokonok, akik megérintik az elhunyt kezét, bocsánatot kérnek tőle. A földi és égi békét teremtik meg így.

Csíkszentdomokoson sok az özvegyasszony, mert a férfiak jelentős részét Balánbánya idejekorán magával ragadta. Ezeknek az asszonyoknak a temetés saját halottjaikkal való hangos beszélgetést is jelent, amire a halottas kápolnák nem alkalmasak. Az utolsó óráiban a parasztember, aki a földi létért, a munkájáért ragaszkodik, arra kéri a családját, hogy vigyék, és fektessék a tiszta szobába. Mert érzi, hogy hal meg, és még egy éjszaka sem aludt az asszony hozományában. Egészen mitikus, ahogyan az ágyba feküdve beszélgetni kezd a korábban elhunyt rokonokkal. Sokáig keresgéltem, míg megtaláltam ennek a rítusnak a magyarázatát: a pokol, a tisztítótűz és a mennyország tudatában megteremt magának látszatra egy olyan környezetet, amiben az életét leélte. Nem tudja elképzelni, hogy az angyalokkal tudna beszélgetni szántásról, vetésről, állattartásról. Folytatást képzel és hoz létre az e világ és túlvilág között, meghosszabbítja a létezését. Azonban ez a szokás is sérült, főként azon haldoklók esetében, akiknek kórházban, lélegeztetőgépen kellett eltávozniuk.

(Fotók: Balázs Lajos | Rajzok: Lenk Ilona)