A szekuritáténak is szemet szúrt, az eső is elvert néhány előadást, de 40 év után is töretlen sikere van a Hahota színtársulatnak. Székelyföld-szerte hetekkel az előadások előtt elfogynak a jegyek és mint közeli ismerősnek, úgy köszönnek Puskás Győzőnek, a társulat alapítójának az emberek. Győző nem hisz a véletlenekben és határozottan tudja azt, hogy Isten a tenyerén hordozza őt.

– Honnan a mély Istenhit? 

– Kisgyerekkorom óta úgy éreztem, hogy az életem védve, irányítva, őrizve, egyengetve van. A születésemtől mostanáig úgy érzem, hogy Isten tenyerében vagyok, mert amik történtek velem, azokat nem lehet véletlennek nevezni. Különösen nem hiszek a véletlenekben, és hogyha el is mondom őket, akkor azt mindenki fogja érezni, hogy ezek felső irányítás útján történtek.

Istenfélő szülők gyereke vagyok, de a hitem akkor erősödött meg igazán, amikor édesanyám – talán 8 vagy 9 éves lehettem –, valami nagyon nehéz műtéten esett át, válságos volt az állapota. Láttam, hogy probléma van, akkor a saját szavaimmal imádkoztam először: arra kértem a Jóistent, hogy édesanyámat gyógyítsa meg, mert én még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy elveszítsem, és nagyon nagy szükségem van rá. Másnap reggel teljesen megváltozott az állapota, és olyan hitet adott az imára való válasz, hogy onnan kezdve én már a saját szavaimmal imádkoztam, és mindig hittem azt, hogyha valami olyat kérek, ami nem butaság, amire szükségem van az életemben, akkor azt a Jóisten nekem megadja. Hiszen választ kaptam én akkor gyerekként. Addig csak a Miatyánkot tudtam, akkor imádkoztam először. 

– És honnan az utazás iránti szeretet?

– Egészen kiskoromtól böngésztem már a térképet. Olvasni nem nagyon tudtam, de már érdekelt, hogy mi van a földön. Első, másodikos koromban már arról álmodoztam, hogy hova szeretnék eljutni. Párizsba, Rómába, Athénba és Amszterdamba mert ott gyártják a legjobb kocka rágógumit. Akkor úgy gondoltam, hogy ezért érdemes oda eljutni, aztán rájöttem, hogy vannak ennél sokkal fontosabb dolgok. 10-11 éves lehettem, amikor egy Rio de Janeiróban játszódó fekete-fehér filmet láttam. Úgy éreztem, hogy ez a legszebb város a világon, és valóban az: fekvésileg a legszebb város a Földön. Negyed évszázadot kellett várnom, de oda is eljutottam.

Az első külföldi utam, gyerekként, 1979-ben volt, amikor hosszas könyörgés után megkaptam az első zongorámat. Határozottan emlékszem: a gyerekek nemzetközi évét ünnepelték, és nekem azért lett az nagy jelentőségű esztendő, mert akkor kaptam az első zongorámat, majd eljutottam Magyarországra és Csehszlovákiába – akkor nagyon nehéz volt utazni, kétévente lehetett egyszer. Úgy éreztem, hogy csak kérnem kell a Jóistentől, hogy ide szeretnék eljutni, oda szeretnék eljutni, mind összejött. 

– Hogy kerültél kapcsolatba a színházzal?

– Akkoriban játszották az Emlékek Kávéházát, ami számomra minden idők legjobb klasszikus kabaréműsora volt. Kereken hétszer néztem meg. Sokszor dupla szereposztásban voltak az előadások, nagyon figyeltem a színészeket, az arcjátékokat, a mimikát, és egyszer csak úgy éreztem, hogy főleg ezek a bohózatok vonzanak. Otthon elkezdtem próbálgatni.

Milyen a tizenéves gyerek?  Regisztrál.  Elmegy a színházba, szórakozik, és közben a fejében hazaviszi az előadás negyedét. Otthon én is mondogattam a szövegeket, és kezdtem azt érezni, hogy ez nekem klappol. Emlékszem, addig néztem az előadást, ameddig a fejemben valósággal kiloptam a szövegeket. Amikor hazamentem, azonnal leírtam. Ha valami hiányzott, akkor a következő előadás alkalmával bepótoltam, de nem kellett ott jegyzeteljek, mert hazavittem. Három jelenetet is így tanultam meg az Emlékek Kávéházából. Különösen az egyik tetszett nekem nagyon: a Butaság széruma.

– Hogy jutott eszedbe társulatot alapítani?

– Már '84-ben próbálkoztam társulatot alapítani. Aztán '85-ben magam köré vontam tehetséges, velem egykorú, vagy nálam két-három évvel fiatalabbakat. Ölvedi Antónia például nagyon szépen mondta a verseket. A névválasztásnál az volt a fő szempont, hogy nevettetni szeretnénk a közönséget, méghozzá olyan humorral, amiben nincs trágárság, nincs politika. Azaz klasszikus bohózatokat szeretnénk színre vinni, hogy nevessenek, hahotázzanak az emberek.  Így lett a nevünk Hahota.

Akkor már rögzítettem papírra a színházi előadásokból kilopott anyagot, sikerült hozzájutnom a Színházi Élet-hez – az egyik lány nagymamájának voltak ilyen folyóiratai –, abban mindig megjelentek bohózatok. Úgyhogy '85-ben, augusztus 10-én színre léptünk az első előadásunkkal, a Butaság szérumával.  A Kárpátok sétányán a háromemeletes, kicsi fehér tömbház előtti zöldövezetben állítottuk fel a színpadot: damilokat húztunk ki két fa között, és arra függönyöket akasztottunk. Matracokat tettünk a földre, az jelezte a színpadot, az árvízvédelmi töltés volt a lelátó, amfiteátrumszerű volt. Apró kicsi jeleneteket adtunk elő, ez volt akkor az egyetlen nagy bohózat. A többit a következő előadásokban játszottuk le. Mivel sikeresnek bizonyult, bátorságra kaptunk. Először csak a két tömbház lakói nézték az előadást. Később kézzel írott plakátokat helyeztünk el más tömbházak bejáratánál is. 

'86-tól már egy egész évadot állítottunk fel, minden második héten májustól szeptember közepéig volt előadásunk. Közben felvételiztem a Szakszervezetek Művelődési Házának Nagy József színművész vezette színjátszó csoportjába és párhuzamosan csináltam mindkettőt. A szakszervezetnél tető alatt játszottunk, a Hahotával továbbra is a tömbházak között. Volt olyan is, hogy az előadás második részét elverte az eső. Akkor kértem Istent, hogy legalább egyszer-kétszer tető alatt legyen Hahota előadás.  

– A nyolcvanas évekről beszélünk, hogy engedték meg nektek a tömbházak közötti színházasdit?

– Érdekes módon egy jó darabig senki nem szólt bele. Pénzt nem vettünk el, politikai kicsengése nem volt, játékként kezelték jó ideig, merthogy mi valóban játsztunk: színházasdit.

– Hány évesek voltatok akkor?

– Én 18-19, a többiek 15 és 20 év közötti tinédzserek, fiatalok. Gyerekek voltunk, tényleg. Amikor már nagyobb méreteket öltött, többen jöttek el a város más részeiről is az előadásainkra, már rebesgették, hogy baj lesz. Édesanyám is egyre gyakrabban mondogatta, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyre nőtt a nézőközönség. Oltyán László (erdélyi magyar író, újságíró. Haláláig a Népújság rovatvezetője - szerk megj.), részt vett egy előadáson, és írt egy cikket, Társulat a gyepen címmel, utána egy másikat: a Társulat kitartott. Meg is jelent az akkori Vörös Zászlóban (a Népújság elődje - szerk megj.). Megírta azt is, hogy mikor lesz a következő előadás, ami azt jelentette, így városszerte megtudták, hogy létezünk. Még többen jöttek el.

– Az akkori hatalomnak, gondolom nem az lehetett volna a problémája, hogy ti színházasdit játszotok, hanem az, hogy egyre nagyobb a tömeg.

– A tömeg. Igen. '88-ban május 9-én hirdettük meg az évadnyitó előadást, akkor már mindenhol ki volt plakátolva. Több százan gyűltek össze.  Emlékszem tömegjelenet volt, karambol: én kint vagyok a színen valakivel, a többiek, akik bejönnek, riadt arccal össze-vissza mondják a szöveget, nem tudtam mi történik. Amikor kimentem, akkor láttam, hogy hat szekus, és a főnökük volt ott. A főnök – Radu – mondta, hogy jelentsem ki, hogy ez az előadás most elmarad. Én kijelentettem, csakhogy a nézők felháborodtak és számonkérték a szekusokat: milyen gondjuk van ezekkel a gyerekekkel? Játszanak. Radu rögtön azt kérdezte, hogy mennyit fizettek az előadásért és miért ragaszkodnak hozzá. A nézők közölték, hogy nem fizettek semmit és azért ragaszkodnak hozzá, mert szórakozhatnak. A szekus-főnök nem tudta, mitévő legyen, egy köztelefonról felhívták Grama alezredest – ő volt a művészeti felelős –, aki azt mondta, most már meg kell engedni, hogy befejezzük az előadást. Jobb, mint letiltani. Megengedték, de körülállták a nézőteret. Egy háromórás maratoni előadást úgy játsztunk le, hogy ők végignézték. 

A közönség is, mi is tudtuk, hogy ez volt az utolsó. Sokan, fiatal gyerekek az utolsó jelenet körül elmentek virágért, utána egy 10 perces taps volt és mindenki sírt... Elvették a személyimet, másnap jelentkeznem kellett a Securitatenél. Elkísért 50-60 néző is, de csak én mentem be. Akkoriban nem lehetett tudni, hogy kijössz-e onnan? Megvernek, agyonvernek, mit csinálnak? Imádkoztunk, és a Jóisten velem volt. Radu alezredes könyörtelennek tűnt, de mint kiderült, úriember volt. Nem durváskodott. Töviről hegyire le kell írnom, hogy ki, mikor született, hol lakik, melyik tömbházban, és felszólítottak, hogy szolgáltassak be minden anyagot, ellenkező esetben házkutatást tartanak. A legnagyobb szerencse az volt, hogy nem volt politikai kicsengése a jeleneteknek, klasszikus darab volt az összes, és pénzt sem vettünk el. Nem tudtak különös módon belénk kötni, de csak úgy folytathattuk volna, ha román szerzők műveit adjuk elő. Vizionáló bizottság ellenőrzi és hagyja jóvá – vagy sem – az előadást. A vizionáló bizottság közölte, az előadás fele magyar, fele román nyelven lehet, és csak román szerzők műveit játszhatjuk. Hát az már nem a Hahota… Amikor kijöttem, Radu négyszemközt megmondta, hogyha folytatom, eltesz láb alól. Minden vágyam, minden reményem hirtelen szertefoszlott.

1987-ben Hunyadi András rendező bácsi tudomást szerzett rólam. Akkoriban a főiskolán nagyon kevesen végeztek, két-három személy egy évben, és nem is nagyon engedték őket ki a főiskoláról a színházba. A Jelmezben című darabot próbálták. A színházban zajlik a cselekmény, egy színésznő életéről szól. Szilágyi Enikő volt a színésznő, és kellett nekik egy 19 éves fiú statiszta. Sütő András testvére a szomszédunkban lakott, és ajánlott a rendezőnek. Két hét volt még a bemutatóig. Nekem álom volt, hisz mind olyan színészek voltak abban a darabban, akiket én színpadról ismertem. Felolvastattak velem egy szöveget és a következő naptól már velük próbáltam. Az a tény, hogy bekerültem a Nemzeti Színházba, még nagyobb erőt adott ahhoz, hogy folytassam a Hahotát.

– Nem tervezted azt, hogy színművészeti egyetemet végzel?

– Azt érdekes módon nem terveztem. A Hahotával foglalkoztam, a színi eszembe sem jutott. Borzasztó nehéz volt akkor. Most sem bánom. '88-ban ugye leállítottak a Hahotával, a színházban viszont játszhattam: a Sári bíróban, a Száz év magányban, Mózesben, amivel Magyarországon turnéztunk. Tejben-vajban fürdettek. A lehető legjobbkor kerültem be. A forradalom után a MADISZ égisze alatt újraalakítottam a Hahotát. 1990. március 23-án, a márciusi események után 2-3 nappal lett volna a bemutató. Elmaradt. A társulati tagok közül egyesek távoztak az országból. '91 márciusában a MADISZ bérelte nekünk a Szakszervezetek Művelődési Házának előadótermét, ott játszottuk a Csak az jöjjön, aki bírja előadást. Az volt az első, amit a Hahota fedél alatt, igazi teremben, közönség előtt játszott. Beteljesült tehát, amit évekkel ezelőtt kívántam. Akkor még könnyen lehetett tehetséges fiatalokat találni, nagy volt a lelkesedés mindenkiben. Jöttek a rendezők is: megkértük Nagy Józsefet, Nagy Istvánt, szilveszteri előadást rendezett nálunk Gáspárik Attila. Nagy Ágota és Barabás Olga is felkarolt. Nagy István '92-től kezdett el rendezni, és egymás után rendezte az előadásokat. Woody Allen Játszd újra Sam előadását vittük színre, a Válás angol módra, Leszállás Párizsba. Évadonként volt három bemutatónk. Azóta közel 3000 előadást játszottunk fedél alatt! 

1992-től Jakab Zsombor vette át a Hahota-előadások szervezését, őt kérte fel Fúró Attila magánvállalkozó, és 1996-tól a Hahota már magántársulatként működött. Hol a Kultúrpalota, hol a Nemzeti Színház nagytermét béreltük. Minden második hétfőn mi játszottunk a Nemzeti Színházban nagy közönség előtt.

Illyés Kinga színművésznő nyitott egy kis könyvesboltot, ott is dolgoztam és volt ugye a Lottó. Miután az iskolát elvégeztem, olyan munkahelyet kerestem, ami mellett tudom folytatni a Hahotát. A lottótársaság volt a legmegfelelőbb. 4-5 órai munkával nagyon szépen lehetett keresni. Alig dolgoztunk valamit, az emberek úgy vették a sorsjegyet mint a cukrot, megjelent a kaparós sorsjegy, annak még nagyobb sikere volt. Teljesítményarányos bérünk volt, azaz minél több sorsjegyet adtál el, annál több pénzt kaptál. Az ott szerzett jövedelmemből jelmezeket vásárolhattam a Hahotának. Közben vizsgáztam az Ariel Színházban. Ott tanultam meg a bábszakmát és lettem színész.

Nagyon-nagyon csodálatosan ment minden egészen '99-ig, akkor többen is távoztak a társulattól, merthogy megélhetésileg egyre gyengébb lett minden, de milyen a gondviselés, akkor küldtek kényszernyugdíjba rengeteg színészt. Közülük három nekem már rég szimpatikus volt, így megkérdeztem, hogy lenne-e kedvük csatlakozni: Csergőffy Lászlót, Szabó Máriát és Székely Évát. Azonnal igent mondtak. 

Az Arieltől is szivárogtak a színészek: Szöllősi Szilárd, Cseke Péter, Gönczi Kati és most már Halmágyi Évike is ott van, nagy része mind az Ariel csapata. Duplán is kollégák vagyunk. Akkor szegődött hozzánk Kelemen Barna is. Onnan kezdve megint szárnyra kapott a társulat. Egyre jobban igényt tartottak az előadásainkra országszerte. Zsombor nagyon ügyesen felvette a kapcsolatot minden nagy kultúrházzal, minden nagyvárosban.

– Jelenleg is ő az igazgató?

– Igen, ő az igazgató, ő a menedzser, ő a szervező egy személyben, és ez nagyon jó. Nélküle nem jutottunk volna ide, ez biztos. Ma már nem győzzük az előadásokat. Sepsiszentgyörgyön nem elég a nyolc előadás, és az odaérkezésünk előtt két hónappal elfogynak a jegyek. Marosvásárhelyen több mint 30 teltházas előadás lesz. A decemberi előadásokra nincs jegy, csak pótszék. 

Erre soha nem számítottam. Nem ennyit kértem a Jóistentől, sokkal kevesebbet, és nagyon sokat adott.

Jövőre lesz a 40 éves évfordulónk, viszont időszűke miatt nincs lehetőség külön előadást szervezni, a mostani szilveszteri kabarét neveztük el jubileumi előadásnak.

– A Hahota nevével most már összekapcsolódik dr. Kovács Levente rendező neve is. Hány éve tart az együttműködés?

– Az elmúlt év volt a tizenkettedik. Tizennégy előadást rendezett nálunk, és ki merem jelenteni, hogy ő ért a legjobban ezekhez a klasszikus bohózatokhoz. És ami számomra megint nagyon jó érzés, hogy azt a jelenetet, amit én fejben kiloptam a színházból, akkor ott Kovács Levente rendezte, és most ugyanaz a Kovács Levente rendezi a Hahotánál. Hát azért ez is nagy dolog, nem? Lehet látni, érezni, hogy a Jóisten így hordozta a tenyerén az egész társulatot mindenestől, és védte mindentől, hogy ne szűnjön meg, mert valóban az embereknek szükségük van a nevetésre. Én már nem kérhetek semmit, csak egészséget. És csak hálákat adhatok – mondja a Hahota alapítója.