Europa Centrale a címe Gianluca Minucci új filmjének, amelyet először a 42. Torinói Nemzetközi Filmfesztiválon láthatott a közönség, és amelynek egyik főszerepét az erdélyi Molnár Levente alakítja, aki olyan filmekben játszott, mint az Oscar- és Golden Globe-díjas Saul fia, az Apró mesék vagy a Morgen. A nagybányai színművésszel a forgatás közben felmerülő kihívásokról, a szélsőséges ideológiák és a világégések máig tartó hatásairól, traumákról és félelmekről (is) beszélgettünk.

– Előrebocsátom, hogy a filmet nem láttam, tehát gyakorlatilag a sötétben tapogatózva próbálok kérdéseket föltenni neked…

– Nem is láthattad, mert egyelőre csak Torinóban vetítették. Minden filmnek van egy ilyen „menetrendje”, ami azt jelenti, hogy a fesztiválszerepléseket követően majd bekerül a mozikba is a produkció, aztán hozzáférhető lesz valamelyik online filmes platformon is. Itt viszont még nagyon az út elején járunk.

– Akkor rögtön az elején következzen az ilyenkor megszokott sablonkérdés: hogyan kerültél bele ebbe a produkcióba?

– Ez egy nagyon érdekes történet, ugyanis mindannyian tudjuk, hogy hogyan szokott működni egy ilyen folyamat. Oda-vissza járunk castingokra, aztán vagy lesz valami, vagy nem. Itt viszont rögtön az elején azzal kezdődött, hogy jelezték felém, hogy Gianluca Minucci engem nézett ki erre a szerepre. Amikor eljutott hozzám ez az információ, mondtam is, hogy persze, biztosan így van, de nem igazán hittem el ezt ebben a formában. Nagyon sok a repülő sült galamb ebben az iparban… Aztán kiderült, hogy tényleg igaz, hogy ez az ember ilyen célirányosan, konkrétan irányomban ezt az érdeklődést táplálta. Volt egy beszélgetésünk, amiből világossá vált, hogy ez az ember egészen sok dolgot látott, követett, és hogy ragaszkodik ahhoz, hogy velem dolgozzon, engem akar erre a szerepre. Az első beszélgetés már olyan volt, mint amilyen szokott lenni máskor a válogatás utáni, amikor már sok kör után ott vagy, és akkor kezdesz el beszélgetni a rendezővel a karakterről, a szerepről stb. Tehát nekem igazából semmi érdemem nincs ebben, ez a rendező akart velem dolgozni.

– Valami érdemed csak van az előző munkáidból kifolyólag…

– Mindegyik munka más, de attól mindegyik munka… Figyelj ide, eddig még nem sikerült egyiket sem nagyon elbaltázni, de majd akkor, amikor egyet jól elrontok, na majd akkor is hívjál fel, és kérdezd meg, hogy hallod, hogy sikerült ezt így elbaltázni?

– Ígérem, felhívlak… Addig is azt kérdezném, hogy milyen elvárásokat fogalmazott meg a rendező ezen az első beszélgetésen a karaktered kapcsán?

– Megkönnyítette valamennyire a dolgot, hogy alapból van egy affinitásom a művészettörténet és a történelem irányába, az Europa Centrale-ban tárgyalt történelmi periódus - a ’30-as évek vége, ’40-es évek elejéről beszélünk - ami mindig is foglalkoztatott, mivel ez volt az a világégés, ami a legközelebb van hozzám időben. Mai napig félelmetesen közel van, pedig eltelt nyolcvan év. És nagyon furcsa, hogy közösségi szinten mindmáig nem sikerült ezt a traumát teljes mértékben feldolgozni, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy nagyon szeretünk traumákból és félelmekből élni és táplálkozni, bár kétségtelen, hogy történtek jó dolgok is közben. De ha az aktualitás eseményeket nézzük, akkor abból is látszik, hogy tanulni nem igazán voltunk képesek ezekből a közösségi traumákból. Persze, az is jó kérdés, hogy én személy szerint mit tanulok ezekből egy ilyen munkafolyamat során…

– Majdnem válaszoltál a következő kérdésemre: valóban több, a második világháború idején játszódó filmben szerepelsz, elég, ha csak a Saul fiát említjük. Színészként milyen akadályokat kell leküzdened egy ilyen karakter megformálásakor?

– Alapból elég, ha rám nézel és látod a karikákat a szemem alatt… Amióta az eszemet tudom, ezzel a pofalemezzel működöm, de persze, ez önmagában még nem tesz hitelessé. Egy ilyen szerep eljátszásakor sokkal inkább a meggyőződéseimből merítek, ugyanis én soha nem hittem sem a teljes jóban, sem a rosszban, bár lehet, hogy ez naivitás ebben a formában. Amikor viszont szakmai szempontból kérdezel egy ilyen karakter kapcsán, akkor azt mondom, hogy mindig is azt akarom alapjáraton ábrázolni, hogy egy személyiség hogyan jutott el addig a pontig, hogy rosszat cselekedjen. Az érdekel, hogy hol siklott ki a vonat, hol volt az a görbe a vasúti sínben, ami a karaktert odáig sodorta, hogy megtegye azt, amit megtett, és hogyan tolódik továbbra is abba a bizonyos irányba, és ami nagyon fontos, hogy milyen belső vívódásai támadnak a folyamat közben. Egy ember döntései nem lehetnek mindig ösztönösek, bejöhet rengeteg, első látásra apró tényező, amik végső soron meghatározzák a jövőbeli lehetőségeket, én pedig ebben a zónában szeretek gyomlálgatni, mert szerintem ettől válik hitelessé egy karakter, minden esendőségével és utólagosan téves döntéseivel együtt.

– Jó ez a vonatos hasonlat, mert ha jól értettem, ez a film egy vonaton játszódik, az ajánlóban pedig a „Kammerspiel” szerepel. Mitől lesz egy vonaton játszódó film kamaradarab?

– Nem áll távol a valóságtól, bár tegyük hozzá, hogy inkább metafizikai értelemben alkalmazható. Biztos te is láttad a Dogville-t (r. Lars von Trier, 2003), ahol a díszlet ennél is minimalistább volt, csak némi vonalak voltak meghúzva a padlón, és a színészek játszottak mindenfélét, és elhittél mindent, ami ott játszódott. Valami hasonló van itt is, egy vonaton történik az egész, ami egy határozottan jól körülhatárolt tér: fülkék, vasúti kocsik, amik mozgásban vannak egyfolytában, így nincs lehetőséged leszállni, kiszállni. Azt mondani, hogy pü-pü, nem játszom, mert ez a vonat megy, száguld és az ajtók be vannak zárva. Rajta lehet közlekedni, de leszállni róla, na azt nem lehet. Ez így maga egy allegória képileg is, izgalmas helyzetet teremt. És ha ebben a konkrétan behatárolt szűk térben ütköztetsz karaktereket, akik különböző ideológiákat, ráadásul szélsőséges ideológiákat képviselnek, persze, hogy olyan feszültségek jönnek felszínre, amik néha azt az érzést keltik, hogy szétrobbantják… nyomasztó tud lenni. Néha azt érzed, hogy te mennél ki hamarabb… A film az ugye egy kreált, abszolút tudatos döntések sorozata: a helyszínválasztás, a helyzetválasztás, a karakterválasztás, és ugyanúgy a kamera is, hogy milyen szögből, milyen fénnyel operál. Itt volt egy nagyon vagány kameraman srác, Carlo Rinaldi, aki javasolta ezeket a dolgokat, és akkor a rendező mondott erre igent vagy nemet, szóval csapatmunka volt. Egészen radikális kameramozgások, kameraválasztás, lencseválasztás, fényválasztás, hogy kire mikor, hogyan, honnan esik a fény. Ezeknek az összessége teremti meg a korhű hangulatot, a vonat pedig tényleg egy korabeli vonat, ahogyan a jelmezek is azok korabeli jelmezek, és mi, színészek, a képességeinkhez mérten próbálunk azok lenni. Ugyanakkor a cím is meghatározza az egész történetet, mert ez a vonat átmegy egy részén Közép-Európának. Például több nyelvet hallasz, orosz, szerb, cseh, magyar, román, persze ott a francia, az olasz, ami megint csak hangsúlyozza a nemzetközi és multikulturális jellegét ennek a vonatnak. De ez egy metaforája a történelmi periódusnak, meg egyáltalán az egész gondolatnak, amit meg akar fogalmazni. Úgy gondolom, sikerült megvalósítani ennek a két szélsőséges ideológiának az ütköztetését, az ezeket képviselő karakterek által, akik hithű képviselői ezeknek az ideológiáknak, bár itt is van egy csavar, és nem akarom lelőni a poént, de előfordul, hogy valaki indul egy adott ideológia keretei között, és egy adott pillanatban 180 fokos fordulatot hajt végre, de aztán ugyanazzal a hevességgel a másik oldalon menetel.

– Mennyi ideig tartott a forgatás és így utólag visszatekintve, mi volt számodra a legnagyobb kihívás?

– A forgatás majdnem egy hónap volt. A másik kérdésedre, hogy mi volt az igazi kihívás: olaszul kellett beszélnem. Anyanyelvi szinten, egy intellektuális közegben, ezen felül franciául kellett beszélnem, meg volt még néhány mondat mindenféle nyelveken. A mesterségük csúcsán lévő olasz színészekkel kellett szemben ülnöm, és úgy kellett beszélgessen az én karakterem az ő karakterükkel, mintha anyanyelven beszélnék, azaz olaszul. Tudod, a papagájt is ha elég időt tanítottad, akkor elmondja neked a szöveget, csakhogy a színészmesterség, az nem papagájkodás. Ilyenkor abszolút kötött pályán vagy, mert az a szöveged, ráadásul improvizációs lehetőséged sincs, mivel nem ismered a nyelvet. Játszottam ugyan már más nyelveken, de ez egy kihívás volt, és nagyon jól esett, hogy a végén fel sem vetődött, hogy szükség lenne hangutómunkára, ráadásul úgy, hogy a forgatás kezdetéig senki sem tudta, hogy az én ún. olaszom milyen. Hab a tortán, hogy a jelentek végén az olasz stáb üdvrivalgásban és tapsban tört ki, majd rögtön elkezdtek hozzám olaszul beszélni. Mondtam, ha szeretnék én tudok még olaszt hamisítani, de a nyelvet, mint olyan, tényleg továbbra sem beszélem. Na de maradjunk annyiban, hogy jót tett a hiúságomnak.

– Néhány gondolatot ha megosztanál Gianluca Minucci rendezőről, annak fényében, hogy más közegben – túlnyomórészt videoklipeket és rövidfilmeket rendezett – mozgott. Különbözött bármiben is a munkamódszere a korábbi munkáid során megismert nagyjátékfilm rendezőkétől?

Ez nagyjából ugyanaz a kérdés, amit nekem szoktak feltenni színészként, hogy van-e különbség a kamerának játszani vagy a színpadon. Mind a két felületnek szabályai vannak, és annak a térnek a szabályait kell betartanod, ahol éppen vagy. Az, hogy neki az eddigi tevékenysége meghatározza-e azt, hogy hogyan csinál nagyjátékfilmet… meghatározzák különben, mert szokták mondani, hogy minden atomban benne van az egész is, és én különben mindig is a rövid filmek pártján voltam, mert szerintem aki meg tud fogalmazni sűrített időben egy ugyanolyan érvényes gondolatot ezekkel a vizuális eszközökkel, az elég valószínű, hogy tudja használni az agyát arra is, hogy egy jó nagyjátékfilmet is probléma nélkül tető alá hozzon. Kommunikáció lényegében a titka az egésznek, alapvető különbséget meg nem tapasztaltam. Amit viszont feltétlenül kiemelnék, az az érzelmi nyitottság, ami engem is meglepett. Egyszerűen ez az ember végig jelen volt a filmszettben és annyira csodálatos volt látni, hogy együtt él a jelenettel, és hogy nem fél kimutatni az érzelmeit, tehát együtt örül, együtt sír, együtt szurkol, jön és ölelget utána, ha úgy látta, hogy jól sikerült egy jelenet… Mi történik itt? Mit ölelgetsz te most itt? Nagyon hamar sikerült rájönni, hogy ez nagyon vagány dolog, és hogy neki ez egy ilyen kifejező eszköz. Képes volt tartani ezt, nem egy megjátszott dolog volt, hanem végig a forgatás alatt ez volt. Ez tartotta mindenkiben a lelket, ha kellett, nagyon finoman utasított, tehát az ő stílusa ilyen érzelmi karmesteri stílus. Ilyennel ezelőtt csupán egyszer találkoztam.

– Beszéltünk itt a szélsőséges ideológiákról és azok hatásairól. Sajnos az elmúlt napok közéleti történései is megmutatták, hogy korántsem tudhatjuk magunk mögött ezeket az ideológiákat, hiába írunk 2024-et…

– Amit most fogok mondani, nem biztos, hogy sokat fog segíteni. Bár ne látnánk magunk körül ezeket a párhuzamokat, de ez valahol annak is az eredménye, hogy az elmúlt harminc évben mennyi hangsúlyt fektettünk az oktatásba. És itt vagyunk, elaludtunk a fülünkön, és erre senki sem figyelt. Bármi másra figyelve volt, erre nem. Nem kell a legélesebb késnek lenni a fiókból, hogy ezt lássuk. Hogy én reagáljak most erre, mert ez lett a végeredmény? Ez nem egy meglepetés. Akinek ez meglepetés, az nem volt jelen a saját életében az utóbbi harminc évben.