Hogyan vezetett az utad a színművészetire?

Igazából mindig is valami hasonlóval akartam foglalkozni. Gyerekként gyakran szerepjátékokat játszik az ember, de azért mi egy fokkal komolyabban vettük: jelmezeket varrtunk, konkrét filmjeleneteket rekreáltunk. Emlékszem, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon létezik-e olyasmi, ami által adhatok valamit azoknak az embereknek, akik körülvesznek úgy, hogy mutathatok valamit magamból is és valamit a saját életükből is. Legelőször a filmszínészet volt az, ami érdekelni kezdett ötödik-hatodik osztály körül – mivel akkoriban rengeteg filmet és animét néztem – de akkor nagyon hamar letettem erről az ambícióról, mert valótlannak tűnt. Volt nálunk a városban egy színjátszócsoport, amiben társulati színészek foglalkoztak a diákokkal, én is tagja voltam. Éppen a Szentivánéji álmot rendezték a Figura Stúdió Színháznál és az előadásnak szüksége volt olyan szereplőkre, akik tündéreket játszhatnak és akkor a mi kis csoportunk is besegített végül az előadásba.

Itt tapasztaltam meg először a színészi munkával járó éjszakázást, a csapatmunka fontosságát. És ekkor döntöttem el, hogy igen, ezt akarom csinálni – annak ellenére, hogy az elején nem örült a családom, hogy ezt az egyet akarom és nem mást. Persze csak féltettek, gondolom, hiszen nem nagyon láttak bele ebbe a világba. Szóval ezen a ponton fordultam egyértelműen a színház felé és ez volt talán az első olyan pillanat is, amikor az otthoni „nem mehetsz!”-re nem azt mondtam, hogy „jó, de miért?”, hanem azt, hogy „mennem kell.” Olvasd tovább a Filmtetten!