A transzgenerációs traumák és a család újragondolhatósága foglalkoztatja mostanában leginkább Török-Illyés Orsolyát, akinek valószínűleg lesznek még Erdélyhez kapcsolódó alkotásai az édesanyja szekusdossziéjából készült felkavaró hangjátéka után . A marosvásárhelyi származású színésznő a Toxikoma romániai bemutatója kapcsán arról is beszélt, hogy miért volt szimpatikus számára Herendi Gábor projektje, és hogy hogyan tekint vissza a Látókép Ensemble-lel létrehozott, többek között a családról szóló előadásokra, miután férjével és korábbi alkotótársával, Hajdu Szabolccsal már nem él együtt.

A Toxikoma más film, mint amilyenekben eddig láttunk téged. A low vagy no budget és független projektekhez képest, amilyenekben az utóbbi időben dolgoztál, milyen élmény volt részt venni ebben a nagyobb költségvetésű közönségfilmben?

Mindenképpen kényelmesebb, főleg, hogy csak színészként vettem részt benne. A no budget és nagyon low budget produkciókban egyszerre nagyon sok pozíciót kell ellátni mindenkinek ahhoz, hogy a film egyáltalán létrejöhessen. Volt bennem egy kis bizonytalanság, hogy jó-e nekem az, ha egy populárisabb, szélesebb közönséget megcélzó filmben részt veszek, de szimpatikus volt a rendező, meg a partnerek is, Bányai Kelemen Barna és Molnár Áron, akikkel együtt voltam a castingon, aztán Herendi Gábor elküldte a forgatókönyvet, és a karakterrel is tudtam azonosulni. Szóval azt éreztem, vállalható a dolog.

A castingon még nem tudtad, hogy pontosan milyen szerepre jelentkezel?

Ilyenkor csak egy karakter-leírást, és a jelenetet kapod meg, nem a teljes forgatókönyvet, nincs rálátásod arra, hogy az egész micsoda. Hogyha nem valami nagyon necces dolog, akkor azért a castingra mindig elmegyek, mert az nekem is jó alkalom arra, hogy felmérjem azt, van-e kedvem az alkotókkal együtt dolgozni. Ez egy többfordulós casting volt, Herendi Gábor nagyon akkurátusan és alaposan választja ki a színészeit.

Ez látszik is, a Toxikomának valóban erőssége lett a színészi játék. Érdekes, hogy a főszerepet alakító színészek mindannyian más jellegű és eltérő mennyiségű filmes tapasztalattal rendelkeznek. Szerinted mitől működött jól ez a szereposztás?

Szerintem ezzel elég nagy kockázatot vállalt Gábor, mert ő általában nagyon népszerű színészekkel dolgozott, bátor vállalkozás volt, hogy megtartotta a sztori kamaradarab-jellegét, és ehhez nem mainstream arcokat választott. Egyébként nagyon bízik a színészeiben, és ez szerintem visszahat. Biztonságban éreztük magunkat a forgatáson, szerintem ez mindenkit segített abban, hogy kihozza magából a maximumot.

A korábbi projektjeidhez mindig kapcsolódtál valamilyen személyes szállal is, vagy azért, mert a családod tagjaival alkottál együtt vagy éppen a téma miatt, leghangsúlyosabban például abban a hangjátékban, amit Hajdu Szabolccsal együtt az édesanyád, Illyés Kinga megfigyelési dossziéjából hoztatok létre. A Toxikomában volt valami, amihez tudtál így kapcsolódni, vagy ez nem is volt fontos?

Itt az volt fontos, hogy ez nekik egy személyes történet. Kiállni a saját sztoriddal, szembenézni a nem túl kellemes múlttal nem egyszerű feladat, ezt tudom a saját tapasztalatból. Van ebben valahogy egy furcsa kényszer, hogy igazából mindegy, hogy erre hogyan reagálnak, ezt neked el kell mesélni. És itt nem csak Szabó Győző volt ilyen értelemben érintett, hanem Herendi is, mert tulajdonképpen ő hozta össze Győzőt Csernussal, amikor a Valami Amerika című filmre készültek, és Győző függősége volt a fő akadály. Szóval ez neki is szívügye volt. Ez volt az egyik olyan dolog, ami miatt szimpatikus volt a projekt, meg úgy gondoltam, hogy ha egy függőségről szóló film szélesebb közönséget is megszólít, arra nagyon nagy szükség van ma Magyarországon, és azt hiszem, Erdélyben is.

Az utóbbi időben a filmes szerepeid mellett több színházi produkcióban is szerepet vállaltál, miért alakult ez így?

Amíg a gyerekeim kicsik voltak, jóval kevesebbet vállaltam, mert a színház, mint tudjuk, főleg esti történet, és azért azt nagyon-nagyon nehéz összeegyeztetni a családi élettel. Mivel én is ebben nőttem fel, és voltak emiatt hiányaim, fontos volt, hogy amíg kicsik, a gyerekeimmel legyek esténként. A filmes elfoglaltságok tömbösítve vannak, az könnyebben összeegyeztethető volt. Illetve az elmúlt időszakban olyan színházi projektekkel kerestek meg, amikhez kedvem is volt, így lett egyre több mostanában.

Most, hogy több időt töltesz a színpadon is, mi alapján választasz projekteket? Fontos számodra, hogy színpadi és filmes színészként is „edzésben” tartsd magad?

Az az igazság, hogy én nem vagyok egy ilyen „szakmailag döntő” alkat. Soha nem volt olyan kényszerem, hogy mindenképpen játszanom kell, akár filmen, akár színházban. Inkább azt éreztem, hogy nekem ezt azért kell csinálni, mert jobb, elviselhetőbb leszek a magam számára a munkák által. Rákényszerítenek arra, hogy szembenézzek a saját gyarlóságommal, gyengeségeimmel, tanulok belőle. De ugyanúgy meg tudom élni, végig tudom dolgozni ezt az önismereti munkát akár akkor is, ha egy regényt olvasok. Ilyen értelemben nekem a munka totálisan magánügy.

Ez nem lehet mindig könnyű…

Igen, lehet, hogy nem a könnyebbik végét fogom meg a dolognak, de valahogy mindig is ez érdekelt. Emlékszem, már gyerekkoromban is olyan jellegű verseket mondtam, amik szinte belső monológok, a választásaim már akkor is efelé mentek. Nem a performatív része érdekelt, nem az, hogy ügyesen megoldjam a feladatot. Azt is lehet mondani, hogy tulajdonképpen nem is vagyok művész, mert a saját utam, kísérletem magammal valahol jobban érdekel, mint az, hogy ezt megmutassam. Igazából annak örülök, hogyha az a folyamat, ahogy én valamit megtudok magamról és bizonyos problémákról, helyzetekről, az másnak is könnyebben átélhető, és így hasznára válik.

Többször nyilatkoztad, hogy az édesanyád szekusdossziéjával való szembesülés mennyire megváltoztatott. Mivel ő híres erdélyi színésznő volt, a magánéletével való találkozás hatott arra, hogy hogy viszonyulsz a munkádhoz, hogyan járod be azt a bizonyos belső utat?

A változás igazából abban érzékelhető, hogy régen azt gondoltam, hogy ennek a belső munkának kifejezetten gyötrőnek kell lenni, és most már azt érzem, hogy az örömömet is meg tudom ebben találni. Régebben csak következmény volt esetleg a jó érzés, hogy végigjártam egy-egy ilyen utat a munkával, most már magát az utat is élvezem.

Ez lehet amiatt, hogy úgy érzed, most inkább rendben vagy magaddal?

Hát, az ember sosincs rendben magával. Inkább azt mondanám, hogy a munkamódszerem megváltozott. És igen, ez nyilván az édesanyám történetéhez is kapcsolódik olyan értelemben, hogy nagyon sok energiát pazaroltam arra, hogy szembemenjek azzal a fallal, amit kaptam, azzal, ami több generáción keresztül épült sorsokból és tulajdonságokból. Közelebb kerültem hozzá, jobban megértettem az édesanyámat, és így a saját működésemről is többet tudtam meg. Nem tudhatjuk, mit hoz a múlt, de soha nem késő szembenézni vele.

Az Obiectiva Theodora című hangjátékot 2020 januárjában mutatta be a Tilos Rádió, de az interneten most is visszahallgatható. Kaptál-e olyan visszajelzést rá, amire nem számítottál?

Érdekes, hogy attól függetlenül, hogy azok az események a hetvenes években és egy teljesen más rendszerben zajlottak, az áthallások a mai korra szinte egyértelműek. Nemrég volt Magyarországon egy hasonló botrány, ami lehallgatásokhoz kapcsolódik. Ennek ellenére engem nem ez a rétege foglalkoztatott elsősorban, hanem az anyám sorsa és az ő személyisége, annak kibontása ebben a kegyetlen, kiszolgáltatott helyzetben. Az, hogy a sztorinak ilyen értelemben is nagyon komoly aktualitása lett, engem is meglepett.

Kapcsolódó

Online hallgatható az Illyés Kinga marosvásárhelyi színésznő lehallgatási dossziéjából készült rádiójáték

Obiectiva Theodora címmel készített rádiójátékot a kultikus marosvásárhelyi színésznő, Illyés Kinga lehallgatási dossziéjából lánya, Török-Illyés Orsolya. 

Illyés Kinga lehallgatás Securitate Török-Illyés Orsolya Hajdu Szabolcs Marosvásárhely

Korábban szó volt róla, hogy folytatnád a projektet, feldolgoznád az anyagot más formátumban is. Tervezel ilyesmit?

Megkerestek színházi előadás meg filmváltozat ötletével is, de Szabolccsal már nem élünk együtt, és úgy éreztem, hogy ez mégiscsak egy közös projekt volt, másvalakivel nem tudnám elképzelni, de nagyon gazdag az anyag, elképzelhető, hogy újra nekifutok majd valamilyen formában, csak hát itt megint bejön a képbe a személyes utam. Úgy érzem, hogy egy fejezetet lezártam ezzel, mint hangjáték megtalálta a legjobb formáját az anyag. Nyilván szélesebb nyilvánosság elé, nemzetközi szintre lehetne vinni mozgóképes formában, de most pihentetném. Egyébként a transzgenerációs traumák az ember életében úgyis önkéntelenül felfejtődnek, szóval, ha úgy alakul, akkor majd újra foglalkozni fogok vele.

A lányod, Lujza is érdeklődik a színjátszás iránt, miután több filmben szerepeltetek közösen (legutóbb: Ernelláék Farkaséknál, Békeidő), most színpadon is felléptek együtt, a Don Juan visszatér (r. Ödön von Horváth) vagy a Gina (r. Schwechtje Mihály) című darabokban. Mennyire látod a fiatalkori magad benne, mennyire próbálod tudatosan segíteni, hogy neki könnyebb legyen rátalálni a saját hangjára a színház világában, úgy, hogy az édesanyja színész?

Egyre inkább úgy látom, hogy nehezen könnyíthető ez az út szülőként, neki kell végigjárni, megtapasztalni mindent. 17 éves, és nagyon sokszor, mikor a saját problémáiról beszél, akkor azt mondanám, hogy ja, hát tudom, ezen én is keresztülmentem, de közben meg azt érzem, hogy az ilyenfajta tanács vagy megerősítés sokszor kontraproduktív, mert ebben az időszakban mindent szeretnél, csak nem azt az utat járni, amit a szüleid, hiszen a kudarcaikat is látod. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartom fontosnak elmesélni a saját tapasztalataimat, mert nekem, úgy érzem, ez anyámmal kimaradt. Érdekes, hogy pár hónapja olvastam egy interjút vele a nyolcvanas évekből, és ugyanazokkal a belső küzdelmekkel nézett szembe fiatalon, hogy nem kapott igazán szakmai iránymutatást, hogy teljesen elbizonytalanodott a képességeiben. Az is lehet persze, hogy ő beszélt is nekem erről, csak akkor engem nem érdekelt, vagy pont tőle nem fogadtam el tanácsot, hiszen például nemrég olvastam Fülöp Erzsébet marosvásárhelyi színésznő megható sorait, aki mesterének tekinteti édesanyámat. Szülőként nehéz ebben segíteni. De azt látom, hogy Lujza erős, önreflektív személyiség, és ez nagyon sokat fog neki segíteni.

Rajtad keresztül kapja a színházi szerepeit?

Nem, egyáltalán nem. Saját szakmai élete, sőt, saját projektjei is vannak. Az ő generációjának nagy előnye, kvalitása, hogy nem csak egy területen képzelik el az életüket. Földrajzilag sem, de most inkább szakmailag értem. Lujza nagyon jól ír, fotóz, táncol, a rendezés is érdekli. Ezt a több irányú érdeklődést és több lábon állásra való képességet csodálom bennük.

Azért rólad sem mondható el, hogy csak egyféle dologgal foglalkoznál…

Én sokkal kishitűbb vagyok. Most is gondolkodom azon, hogy valami egész másba fogjak, de tudom azt, hogy egy szakma mögött mekkora tudás van, és azonnal megrettenek attól, hogy én már 44 éves vagyok, lassan 45, hogy tudnék egy teljesen új területen ekkora tapasztalatot szerezni?! A mi családunkban lassan már harmadik generációs a színészmesterség, és valóban az van, hogy korán, fiatalon  kialakul már egy láthatatlan tudás, ízlés, ami  egyszerre előny, meg hátrány is, mert van szemed és füled hozzá, de ha nincs meg még a tapasztalatod, akkor sokkal kritikusabb vagy magaddal szemben is. Azonnal érzékeled, hogyha nem jó, amit csinálsz, és ez egy csomó gátat képez, elbizonytalanodást a képességeidben. Ezzel is meg kell küzdeni.

Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altató című regényének hangoskönyv-változatát a te hangodon hallgathatjuk hamarosan. Ez is egy dokumentumokon alapuló szembenézés-történet, amely a generációs örökséghez és Erdélyhez is kapcsolódik...

Igen, meg is viselt. Ismertem korábban, és nagyon szerettem, de így, hogy tíz napig napi nyolc órában felolvastam, nagyon megrázó volt átélni, ahogy a történelem alakulása, és az ennek hatására keletkező külső és belső drámák szétbomlasztanak családokat, emberi viszonyokat, generációról generációra válik egyre  diszfunkcionálisabbá a  család, minden emberfeletti erőfeszítés ellenére is.  Nagyon komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy mi a helyzet a családdal, és hogyan lehetne ezt gyökeresen megreformálni, mert abban biztos vagyok, hogy ahol ma tartanak a férfi és női szerepek, és a gyerekek szerepe is a társadalomban, meg a kisebb-nagyobb közösségekben, nehezen tud a boldogság, biztonság és nyugalom szigete maradni. Abban a formában, ahogy a házasság és család fogalma évszázadokkal ezelőtt kialakult, már valahogy nem megy. Engem nagyon érdekel, hogy hogyan lehet ezeket a kereteket feszegetni, reformálni, élhetőbb és mégis biztonságos formát találni annak, amit ma úgy nevezünk, hogy család, párkapcsolat, szülő és gyermek viszonya.

Szerinted ez egyéni feladat vagy szükség lenne társadalmi szintű erőfeszítésre?

Szerintem egyénileg történnek elmozdulások, csak az alternatív megoldások megítélése társadalmilag nem igazán pozitív, inkább kuriózumnak számítanak, vagy teljes elutasítás, megbélyegzés tárgyai. Minden olyan igénynek, ami ösztönösen és organikusan kialakul az egyénben, valahogyan még meg kell küzdenie a társadalmi elfogadottsággal. Sokáig tart, amíg ebből valódi, rendszerszintű változás lesz, és vissza is hat. Persze vannak társadalmak, ahol talán előbbre tartanak ebben a folyamatban, vagy legalábbis komolyabban foglalkoznak vele.

Hajdu Szabolccsal – akkor még családként – sokat foglalkoztatok ezzel a témakörrel, többek között ekörül forognak a Látókép Ensemble színházi előadásai, az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián. Mennyire változtatott a család intézményéhez való viszonyulásodon ez a trilógia, amelynek a szereposztásából egyébként épp most léptél ki?

Amikor elkezdtük, az Ernelláék Farkaséknál című előadással ezt a trilógiát, mi magunk sem gondoltuk, hogy lesz folytatása. Nekem egy nagy tanulási folyamat volt, semmiért nem adnám ezt a tapasztalatot. Családterápiás folyamatnak semmiképp nem mondanám, de a közös gondolkodás, a karakterek kialakítása során mégiscsak hatott rám az, hogyan látja és láttatja Szabolcs a családot, benne a nőt, én hogyan változtatnék ezeken a viszonyokon, szerepeken, és ő ebben partner-e vagy sem. Mint ahogy azt is kéjesen fájdalmas volt megtapasztalni, hogy a személyes eltávolodás akár inspiráló is tud lenni a közös munkában. Nagyon örülök, hogy film is készül remélhetőleg mindháromból, de mivel úgy érzem, hogy már nem közösen gondolkodunk ezekről a témákról, a személyes utamat már nem szolgálja. Ezért mondtam le a közös munkát, annak ellenére, hogy korábban megígértem, hogy leforgatom a két hátralevő részt. Ezek a történetek nélkülem is működnek, sőt, általánosabbá is válhat és azt is megnyugtató volt hallani, hogy a lányom számára például érzelmileg elviselhetőbb volt új szereposztásban végignézni az előadásokat.

Nemrég részt vettél egy projektben, amelyben a szereped jóval túlmutat a színészmesterségen. A békési dinnyetermelő térség (Nagykamarás, Medgyesegyháza) lakosaival hoztatok létre egy kollaboratív színházi előadást, amit a szegedi THEALTER fesztivál keretében mutattatok be. Mesélnél erről?

Nagyon szerettem ezt a projektet. Antje Schiffers német képzőművésszel, Erdődi Katalin osztrák és magyar vonalon is dolgozó kurátorral és Kőrösi Máté dokumentumfilmessel csináltuk közösen. Nagyon felszabadító volt az a kollaboratív munkamódszer, ahogy kiegészítettük egymást, más-más területről érkezve, mégis teljesen demokratikus működésben. És persze a helyiek hozzájárulása ugyanolyan erős tényező volt. Ez Magyarország peremvidéke, földművelők, dinnyetermesztők, idénymunkások voltak a szereplőink és alkotótársaink, és egy olyan falu, ami éppen kihalóban van, hiszen a fiatalok nem érzik a lehetőséget az ottmaradásban. A projekt utolsó szakaszában tartottunk egy falugyűlés-szerű beszélgetést, ahol többek között felmerült a kérdés, kit mi tenne boldoggá, mire vágyna, hogy jobban érezze ott magát. Volt ott egy kisfiú, talán 9-10 éves lehetett, anyukája és nagymamája is közmunkásként dolgozik a faluban. Elkérte a mikrofont, és azt mondta, hogy neki önbizalomra lenne szüksége. Gyönyörűen megfogalmazta az egésznek a lényegét. Ezeknek a közösségeknek már az is kihívás, hogy elhiggyék, hogy egyáltalán fontos az bárkinek, hogy ők magukról beszéljenek. Nincsenek hozzászokva a rájuk irányuló figyelemhez.

Alkotóként foglalkoztat-e mostanában Erdély, van-e ehhez kapcsolódó terved?

Éppen egy a marosvásárhelyi színművészetin végzett fiatalokból álló társasággal dolgozom most színházban, igaz Budapesten. Nagyon szeretnék viszont akár a Dinnyeköztársaságéhoz hasonló, kollaboratív módszerrel egy projektet elindítani, akár transzgenerációs családi minták, női- férfi szerepek alakulásának vonatkozásában, de a téma attól is függ, hogy a majdani alkotótársakat mi érdekli. Ez még nagyon kezdetleges állapotban van, de már beszéltem néhány emberrel egy esetleges együttműködésről valahol Székelyföldön.